2. ~ 16. fejezet

Halihó!

Igen, felteszem, mert nagyon jószívű vagyok! :)) Tegnap este végeztem vele, ma átnéztem, és most pedig jó olvasást nektek! (L) :)) Komikaat kérek! *-*
Mindenkinek jó hétvégét!

Regii

A búcsú

(Kristen szemszöge)

Igen, megfontoltam, hogy elmegyek Robbal Magyarországra. Minden vágyam az lenne, hogy vele lehessek, és ne itthon punnyadjak míg ő messze van tőlem. De Taylorra és rám vár még egy csomó interjú, meg fotózás, és különben is Emily már betervezte, hogy itt marad velem, szóval bunkóság lenne azt mondani neki, hogy: „Bocsi, mégsem kell, hogy velem legyél. Inkább megyek Robbal.”

   De igaz, ami igaz, egyre jobban kétségbe voltam esve a holnap miatt. Akármennyire is próbáltam nem kimutatni – vele együtt - mégis ideges voltam. Hogy fogok én tőle elbúcsúzni? Hogy leszek képes átengedni a kapun, hogy itt hagyva felszálljon a gépre? Hogy csinálják ezt mások? Akiknek a férje vagy élettársa egyfolytában utazik és alig látják egymást? Bele is őrülnék, ha így lennénk!

 - Pattogtassak kukoricát? – kérdezte Rob, kirántva engem a gondolataim társaságából.

Gyorsan rendeztem hát az ábrázatomat.

- Aha. – feleltem. Észre se vettem, hogy reklám van. Mi történt az elmúlt öt percben a filmben. Mennyit derítettek ki a gyilkosságból?

- Mindjárt jövök. – Robert megeresztett egy halovány mosolyt felém, majd felállt és kiment a konyhába.

Két dolog lett volna most jó. Egy: Ha visszatekerhetős lenne a tévénk, mert szörnyen kíváncsi voltam a fejleményekre, amire csesztem figyelni. Kettő: Hogyha Cameron is itthon lenne, mert ő most a poénkodásával és a hülyeségeivel oldani tudná ezt a hangulatot. De most ő is kettesben van Nikkivel, egy hosszúhétvége-féleségen és csak holnap jön meg.

  Hallottam, hogy odakint elkezd pattogni a kukorica, úgyhogy felálltam és én is kimentem Rob után. Elmélyülten figyelte, hogy forog a zacskó a mikroban, s csak akkor nézett fel, mikor beléptem a konyhába.

- Te, mi volt a film utolsó öt percében? – kérdeztem. – Elbambultam, és nem figyeltem. Mit derítettek ki?

- Meddig láttad?

- Addig hogy rájöttek, hogy nem lehetett a szőke csaj, mert felhozott egy alibit. – emlékeztem vissza.

- Akkor az már nem csak öt perc volt. – kuncogott fel. – Arról volt szó azóta, hogy újabb gyanúsítottjuk van. Az a vörös pasi, tudod, aki ott volt a helyszínen is.

- Aki azt mondta, hogy a halott srác unokabátyja, igaz?

- Ő az!

- Amúgy is gyanús volt nekem. – ráncoltam a homlokom. – Bánom, hogy eddig nem nagyon néztem a CSI –t.

- Én mondtam, hogy jó. – mosolygott Rob, és kivette a popcornt, mert a mikro csipogva jelzett, hogy kész. Kiöntötte egy tálba, majd leoltva a villanyt visszaültünk a nappaliba, épp mikor folytatódott a film.

- Ne izgulj, Szívem. – fogta meg a kezem, és bíztatón rám mosolygott. Ennyire látszik rajtam minden? – Egy hét hamar elmegy. Észre se veszed és már megint itthon leszek!

- Bár olyan gyors lenne!

- Nem szabad szomorkodnunk. – simította két kezét az arcomra. – Szeretlek, és tudom, hogy egy hét még nem a világ. Ugyanúgy foglak szeretni, ha hazajövök, és azután is. Szóval ne aggódj! Minden nap akár többször is beszélhetünk, és nézd erről az oldalról. Jobb mintha hónapokra mennék el nem?

- Ez igaz. – húztam a szám, de aztán egy mosoly kúszott az arcomra. – Szeretlek! És megígérem, hogy nem szomorkodok. De csak akkor, ha te sem.

- Én sem. – sóhajtott, és egy csókot nyomott a számra. – Na de most már nézzük, mert le fogunk maradni.

Beleegyeztem, és most már minden gond nélkül tudtam élvezni a filmet, próbálva nem is gondolni a holnap reggelre.

 De azon az éjjelen nagyon nehezen aludtam el. Vagy egy órát még ébren töltöttem a Robbal eltöltött szerelmes este után. Ő már tíz percre rá, aludt is, én viszont nem tudtam. Majdnem volt éjfél mire végre sikerült álomba „ringatni” magam, de már túl későn így is, mivel hatkor keltünk, tehát az a kevesebb, mint hat óra nem volt éppen elég, hogy kialudjam magam.

  Bár Rob gyorsan lenyomta az ébresztőt, felébredtem rá. Ő már úgy néztem régebb óta fent volt, mert már ült az ágyban és engem nézett, hogy felébredtem-e.

- Ha akarsz még aludni, hagylak. – mondta csöndesen.

- Dehogy. – krákogtam, feltornázva magam az ágyban. – Kimegyek veled. Öltözzünk!

Ki is másztam az ágyból magam köré csavarva a takarót. Előkerestem egy farmert, meg egy pólót, míg Rob is így tett. Felöltöztünk, gyorsan, hogy legyen időnk még egy kávéra. Nem sokat beszélgettünk, csak megittuk a reggeli koffeinadagot, és felvéve a kabátot, elindultunk.

  A kocsiban is csend uralkodott, és ez zavart. Valamivel elő akartam rukkolni, de ő megtette helyettem.

- Emily mikor ér haza? – kérdezte, és bár nem efféle mondatra számítottam, legalább megtörte a kínos csendet.

- Ma délután. – válaszoltam, berekedtem egy kicsit a sok hallgatástól.

- Nem szeretem, ha egyedül vagy. – mondta sóhajtva. Hogy erre akart kilyukadni?

-  Cameron már ebédre itthon lesz. – nyugtattam meg. – Legkésőbb ebéd után.

- Akkor jó. – nyugtázta, és ezzel kifogyott a témákból.

Most nekem kéne jönni? Miért van az, hogy máskor le se lehet lőni, most meg egy értelmes mondatra nem futja?  

- Öö… tudom, hogy most valami klassz mondattal kéne előállnom, de…

- Kristen, ne beszélj butaságokat. – kuncogott, de volt benne valami keserves. – Nekem se jut eszembe más. Ez ilyenkor így van… nem?

- Fogalmam sincs. – fújtattam. – Rob, még soha nem voltam így együtt senkivel, hogy ennyire kötődtem volna hozzá. – folytattam pirulva. – Még sosem éreztem ilyet. Nem tudom mi ilyenkor a teendő, gőzöm nincs mit szokás ilyenkor mondani…

 Csillogó szemekkel nézett rám, miközben megállt a pirosnál, és közelebb hajolt hozzám.

- Nekem ennyi éppen elég. – suttogta és szenvedélyesen csókolt meg. Ha most talpon lennék tuti összeestem volna tőle. – Hihetetlenül jólesett ez, remélem tudod. És én is ennyire imádlak, és kötődöm hozzád. Soha senki iránt se éreztem még így, és szörnyen vigyázni fogok rád!

 Erre elmosolyodtam, aztán hirtelen észrevettem a zöld lámpát, úgyhogy figyelmeztettem őt, mire gyorsan indított is.

  Nemsokára sajnos elértük a repteret. Páran megállítottak minket autogramért, de nem volt vészes. Utána Rob becsekkolta a bőröndjeit, majd a kézipoggyászával mentünk tovább a hangárok felé. Még várhattunk pár percet mielőtt a kapukhoz kellett volna menni, úgyhogy félreálltunk az ablakokhoz, és beszélgettünk egy kicsit. Semmi konkrét dologról nem esett szó, csak csevegtünk, mintha nem is a reptéren lennénk. Egyszer-egyszer kifiguráztunk egy-két érdekes embert itt, néha csak meghallgattuk egymást. Örültem, hogy ez sikerült legalább.

Nemsokára azonban oda kellett mennünk kapukhoz, ahol Szerelmem leadhatta a poggyászát átvilágításra. 

  A gyomrom öklömnyire zsugorodott és a szívem hevesebben vert, mint bármikor. A szemem szúrni kezdett, pedig nem akartam sírni.

(Robert szemszöge)

  Összeszorult a torkom, a gyomrom pedig fájdalmas bukfencet vetett. Én nem akarok menni. Nem akarom itt hagyni őt! Hiszen úgy szeretem, és olyan törékeny, mi lesz ha történik valami, míg nem vagyok itthon? Na és hogy mennyire fog hiányozni arról ne is beszéljünk!

- Akkor… Hívsz, ha leszálltál? – Úgy éreztem mást akart mondta, de aztán ez lett belőle.

- Ez nem is kérdés. – vágtam rá, majd hatalmasat sóhajtottam. – Piszkosul fogsz hiányozni, te! – öleltem át jó szorosan, ahogy csak tudtam. Ő kérdés nélkül viszonozta ezt, szintén teljes erőbedobással.

- Te is nekem, Robert! – suttogta a fülembe reszketeg hangon, és mikor nagy nehezen elengedtem, láttam a könnyeket a szemében.

- Ne sírj, Édes! – töröltem le, az immáron arcán lefolyó cseppeket. – Nemsokára itthon leszek.

- Tudom… - szipogta.

- Nagyon vigyázz magadra, és Emilyre is. – kötöttem a lelkére. – És ne felejtsd el, hogy mindig rád gondolok!

- Ezt te se feledd! – mosolyodott el kissé, majd most ő törölte le a könnyeit. – És akkor majd hívj!

- Hívlak! Mindig! – ígértem neki. – Egy hét múlva találkozunk! Legyél jó!

- Neked pedig sok sikert! – mondta őszintén, aztán megcsókoltam őt. Nehezen tudtam eztán elengedni őt, de sajnos muszáj volt.

- Szia, Kristen! – simítottam végig még utoljára selymes arcán, aztán kínszenvedések árán elléptem mellőle, hogy odamehessek feltenni a futószalagra a táskámat.

 Könnyes szemmel integetett, mikor aztán visszanéztem, rá, de aztán továbbtereltek a hangár felé, és utána már nem is láttam őt.

(Kristen szemszöge)

Mire beültem a kocsiba már nem hullottak a könnyeim, de úgy éreztem belehalnék, ha össze kéne hoznom egy mosolyt. Úgy vezettem haza, hogy gyakorlatilag fogalmam sem volt merre mentem, vagy épp hogyan, csak azt vettem észre, hogy otthon vagyok.

  Kiszálltam a kocsiból, és meglepetésemre Cameron már otthon volt, amin nagyon meglepődtem, hiszen arra sem tettem volna a kisujjam körmét sem, hogy délutánra hazaér. De azt azonnal láttam, hogy nincs minden rendben.

  Ennek ellenére, ahogy beléptem, és meglátta a kisírt szemeimet - gondolom én – azonnal átölelt, és hagyta, hogy kisírjam neki magam.