2. ~ 18. fejezet

Sziasztok! Bár nem érdemlitek meg, de nagyon jó szívű vagyok, és meghoztam a fejezetet. Viszont a következőt már nem vagyok hajlandó, ha nem lesz meg az 5 KOMIII. Ez az egész, Rob szemszöge lesz, úgyhogy jó olvasást, és véleményeket kérek! Köszönöm azoknak akik az előzőhöz is írtak! ;) (L) 


Puszi
Regi

Magyarország

(Robert szemszöge)

Férfi voltam, de egy könnycsepp csípni kezdte a szemem, mikor már nem láttam őt sehol. Persze megtartottam magam és nem sírtam, akármennyire is jó lett volna. Egyszerűen egy lelketlen embernek éreztem magam, egy önző kis ficsúrnak aki csak arra gondol hogy sikere legyen, csak a filmezés érdekli, és nem érdekli senki más, még az se akit a világon a legjobban szeret. Miért vállaltam el a szerepet? Miért mentem bele, hogy elmegyek abba a kis országba? Hogy gondoltam, hogy itthagyom Kristent egyedül- Már most nagyon hiányzik – és ez enyhe kifejezés. Mi lesz majd egy-két nap elteltével? Már forgatni se tudok majd? Egyik reggel se fog mellettem ébredni, egyik éjjel se szeretkezhetek vele, sőt egyáltalán nem is láthatom őt. Csak a hangját hallhatom majd a telefonon keresztül, annyi ideig, míg beszélünk? Az a baj, vagyis hát nem baj, de a helyzet az, hogy az elmúl majdnem, másfél évben, amit együtt töltöttünk, akkor tényleg 24 órából, majdnem 24 órát együtt voltunk. És ha esetleg nem így volt, akkor sem több száz kilométer választott el minket, maximum pár utca, vagy néhány díszlet, netalántán egy fal.

  Odaadtam neki a szívem egy részét, és nehéz távol maradnom a szívem hiányzó darabkájától. Mert az már örökre az övé bármi történjék is. Ezért elviselhetetlen a hiánya, ezért nem tudok nélküle élni. Ez lesz most a próba, hogy mennyire tudjuk egymást nélkülözni, és mennyire tartunk ki egymás mellett. Nahát, szégyen, de én ezen már most megbuktam. Egy percet se tudok kibírni nélküle.

  És akkor ütött szöget valami a fejemben. Mennyire tudunk kitartani egymás mellett… Mi lesz, ha Kristen közben megtetszik valakinek? Mi lesz, ha elveszítem őt? Nem bírnám, ki ha már nem szeretne, úgy mint én őt. Na de miket beszélsz, de hülye? – vágtam fejbe magam gondolatban. Kristen nem olyan lány. Megbízom benne, és tudom, hogy nem jön össze mással míg haza nem érek. Ettől függetlenül, azért a szög megmaradt.

 - Kérjük kapcsolják be az öveiket, megkezdjük a leszállást Budapesten. – jött a hang elölről, s ezután még három különböző nyelven, amiből az egyik a német volt, a másik meg azt hiszem a magyar, de a harmadik eléggé raccsolós volt ahhoz hogy felismerjem.

  Gyorsan bekapcsoltam az övemet azzal a gondolattal, hogy mindjárt felhívhatom Krist, és hallhatom a hangját. Vajon most mit csinálhat? Remélem minden oké, és biztos a bátyja és Emily is hazaért már.

  Két testőrt küldtek elém, akik már a kapuban vártak. Nem is voltak hiába itt. A reptér előcsarnokában a rajongót többen voltak mint amennyien a gépemen ültek. Mikor megláttak előkapták a fényképezőiket, meg a mobiljaikat és többen papírokat tartottak felém, mind ezek mellett pedig sikítoztak is, és kiabáltak. Csodáltam, hogy néhányan még ide is mertek jönni, hiszen ez a két kétajtós szekrény még nekem is kissé ijesztő volt.

- Oh, Rob, üdv! – sietett elém már a parkolóban a rendező. Kezet fogtunk, majd folytatta. – Megígértem, hogy az előcsarnokban várlak, de gondoltam, hogy ott úgysem beszélgethetünk.

Beszélgethetünk? Nem mehetnék inkább a hotelbe, hogy felhívhassam Kristent?

- Értem. – csak ennyit mondtam, és igyekeztem összehozni egy mosolyt.

- A rajongók odáig vannak érted, ezt meg kell hagyni. – szállt ki az anyósülésről, egy szőke rövid hajú, teljes sminkbe vont nő, aki öt évvel szerintem idősebb volt nálam, viszont csak a magas sarkúja tette magassá, egyébként, még a rendezőnél is alacsonyabb volt.

- Ő itt Diana Wright. – mutatta be a rendező, a nőt nekem. – Gondoltuk kelleni fog neked egy menedzser, és ő szívesen vállalta a feladatot.

Menedzsert? Nekem? Hogy beleszóljon a dolgaimba? Egyébként se szimpatikus.

- Menedzser? – néztem nagyot de azért kezet ráztam vele. – Ez kicsit váratlanul ért.

- Tudom, de kell valaki, aki intézi az ügyeidet legalábbis amíg itt vagy. – magyarázta a férfi. – Annál is inkább, mert folyékonyan beszél magyarul, és franciául is.

Hát, legalább segít megértetni itt magam. Valóban talán szükségem lesz rá.

- Hát köszönöm. – biccentettem feléjük. – Most viszont, ha megbocsátanak fognom kellene egy taxit, mert eléggé fáradt vagyok…

- Felesleges, elviszünk a hotelig, úgyis én is ott lakom, meg Diana is. – legyintett Mr. Daquin és felnyitotta a csomagtartót. Na, még csak ez hiányzott, tovább bájcseveghetek az úton is.

- Köszönöm.

Betettem a csomagjaimat a csomagtérbe, majd beszálltam hátra. Hála istennek, Diana és a rendezőm egész jól elbeszélgettek egymással az elkövetkező napokról, csak néha szóltak hozzám, vagy kérték ki a véleményem.

  Már teljesen besötétedett, mire kiszálltunk a szállodánál. Ott a dolgozók azonnal a segítségünkre siettek, magyarul karattyolva, s bevitték a csomagokat, míg én is bejelentkeztem. Dina ismertette még velem a holnapi napirendet az ajtóm előtt.

- Adjak róla egy másolatot? – kérdezett rá a végén.

- Nem kell, megjegyzem. – biztosítottam. Csak hadd menjek már.

- Ha gondolod, megihatunk lent valamit, ha gondolod. –vetette fel, nem úgy, mint aki rám akarna mozdulni, de azért jobbnak láttam hárítani, és tisztázni mindent.

- Áh, nem kösz, nagyon fáradt vagyok, és még megígértem a barátnőmnek hogy felhívom. – mondtam.

- Oh, rendben. – bólintott rá. – De mielőtt félreértenénk egymást harminc leszek a nyáron, és eljegyeztek szóval, nehogy azt hidd hogy én is rád akarok mászni.

- Én nem…

- Tudom, hogy ez milyen, dolgoztam már nálad fiatalabbakkal is, mind azt hitték, hogy akarok tőlük valamit. – vont vállat. – Nem tudom miért, de én nagyon szeretem a vőlegényemet és tavasszal esküszünk szóval…

- Oh, hát gratulálok. – hirtelen nem tudtam mi mást mondhatnék, egy ilyen monológ után. Meglepett mit ne mondjak.

- Köszi szépen. – a mosolya kiszélesedett. – Hát akkor jó éjt, Robert, pihend ki magad holnapra!

- Meglesz, kösz! – azzal már be is robbantam a szobába. Becincáltam a cuccaimat és még le se vettem a kabátomat, már fél kézzel Kris számát tárcsáztam.

  Csak néhány csörgést kellett megvárnom, hogy felvegye.

- Rob! – hangja egészen elvékonyodott ahogy beleszólt a telefonba. De rég hallottam a hangját…– Igen, semmi bajom.

Kicsit meglepődtem erre a kijelentésre, de azért elmosolyodtam.

- Öö… oké ennek örülök.

- Emilynek válaszoltam, mert egy kicsit megbotlottam. – magyarázta nekem.  – Szóval leszálltál?

- Igen, most vagyok itt a hotelben. – mondtam. – Bocsi, hogy ilyen későn hívlak, de a reptéren nem ment minden zökkenőmentesen.

- Nem hívtál későn, itt még csak fél egy múlt.

- Tudom, úgy értem, hogy nem hívtalak rögtön ahogy leszálltam. – mondtam másképp.

- Jaj, semmi gond! – kuncogott. – De hogy érted, hogy nem volt minden zökkenőmentes a reptéren. Mi volt?

- Volt ott… khm… egy pár rajongó. – feleltem. – Kicsit nehéz volt őket lerázni, de megoldottuk.

- Oh, értem. – mondta. – És egyébként mi újság? Milyen Magyarország?

- Este tényleg nagyon szép. – ismertem be. kár lett volna hazudni. – És Dunára néző szobát kaptam a hotelben, Budapest nagyon gyönyörű.

- Na, lett egy versenytársam. – viccelődött.

- Ne viccelj! – nevettem. – Neked senki sem érhet a nyomodba tudod.

- Én csak azt mondtam, hogy Budapest a versenytársam, nem azt hogy a nyomomba ért. – hülyült tovább.

- Nem is vagytok versenytársam. – közöltem vele természetesen. – Nagyon hiányzol már most!

- Te is nekem hidd el. – sóhajtotta. – Az éjszaka, pedig még rosszabb lesz…

- Ne is mondd! Már előre látom… Na, de beszéljünk másról. – próbáltam mosolyogni. – Veled mi újság?

- Semmi, Cameron már itthon volt mikor hazaértem, Emily pedig nemrég ért haza. 

- Akkor legalább nem vagy egyedül. – bólogattam. – Bár jobb lenne, ha én lehetnék ott veled.

Pár percig csend volt, nem is reagált arra, amit mondtam, kezdtem megijedni.

- Kristen? Itt vagy? – kérdezgettem.

- Igen, itt. – válaszolta kissé remegő hangon. Már mindent értettem. – Szeretlek Rob. – tette hozzá, mire a szívemet elöntötte valami melegség.

- Én is szeretlek, Szívem. – mondtam neki kicsit szomorkásan. – Nemsokára ismét találkozunk.

Válasz helyett elkiáltotta magát:

- Megyek! – Tudtam, hogy ez nem nekem szólt, egyértelmű volt.

- Menned kell? – vicces, úgy kérdeztem, mintha az anyja szólt volna neki, és nem Emily, mert biztosan ő volt.

- Ja, kész a vacsora. – mormogta. – De még hívlak. Este még felhívlak. Vagy neked akkor már forgatás van? Bekavart ez az időeltolódás.

- Akkor hívsz, amikor akarsz Kris. – nyugtattam meg. – Lehet, hogy abban a pillanatban nem veszem fel, de visszahívlak.

- Jó, rendben. – felelte. - Akkor majd még beszélünk.

- Persze! – Ez nem is volt kérdés. Édesen felkuncogott. – Jó étvágyat! – tettem hozzá. – Szeretlek!

- Én is szeretlek. – válaszolta mosolygós hangon, s azzal elköszönt, majd letettük, sajnos. Míg hallhattam a hangját érdekes, sokkal barátságosabbnak tűnt ez a szoba.

  Nagyot sóhajtottam, és odamentem a bőröndömért. Gyorsan előszedtem belőle a tisztálkodási szereimet, meg a pizsamának használ rövidnadrágomat a trikómmal, aztán bevonultam a szépen kicsempézett tágas fürdőbe. Csábított a nagy kád, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy én most pancsoljak. Így hát beálltam a zuhanyzóba, de így is majdnem fél órát zuhanyoztam.

  Sokkal fáradtabbnak éreztem magam, de mikor befeküdtem a tagadhatatlanul kényelmes ágyba, persze, hogy le se tudtam hunyni a szemem. Hiányzott a szívem hiányzó része, de még annál is jobban az, aki birtokolja.

*

A másnapom, hála istennek nem henyéléssel telt, így nem adtak okot arra, hogy magamba zuhanjak, vagy éppen elkalandozzanak a gondolataim. Bár keveset forgattunk, de annál többet készülődtünk, átvettük a forgatókönyvet, Dianával egy kávé mellett végignéztük a heti teendőimet.

- Robert, megjöttünk. – szólt, mikor leállította az autót a hotel parkolójában. Pislogtam párat; már megint elkalandoztam.

- Oh. – csak ennyit mondtam és kiszálltunk a kocsiból.

- Nekem is iszonyatosan hiányzik, Brian. – vigasztalt Diana. Brian a vőlegénye volt. – Igen, a lányok sokkal jobban belelátnak másokba mint a fiúk. – tette hozzáértetlen arcomat látva.

- Borzasztó. – sóhajtottam fel végül.

- Tudom, mi is rég voltunk már ilyen messze egymástól. – folytatta. – De az lebegjen a szemed előtt, hogy már csak hat nap és hazamehetsz.

- Köszi, Diana. – mosolyodtam el. – Akkor mára ennyi volt a program, igaz?

- Ahogy mondod. – bólintott rá. – Csak ne felejts el vacsorázni.

Erre felnevettem.

- Nem hiszem, hogy elfelejteném. – mondtam, majd elköszöntem tőle és bementem a szobámba. Tényleg eléggé éhes voltam már, ma még alig ettem valamit.

  Gyorsan átöltöztem, majd le is mentem a hotel éttermébe, hogy végre vacsorázzak egy kiadósak, de csak miután a telefonomat is előkerestem, hiszen ma még nem is tudtunk beszélni, pedig láttam, hogy megcsörgetett. Pedig már épp eléggé vágytam a hangjára.