2. ~ 17. fejezet

Helló! Megjöttem a frissel, remélem örültök neki! :)) Ma délelőtt volt időm befejezni, szóval... :D Remélem tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy kicsit rövid lett. :/ :) A következő rész a mi Robertünk szemszöge lesz majd ;))
Jó olvasást hozzá, és kommenteket kérek! ;) (L)
Puszii
Regi

Támogatások

(Kristen szemszöge)

  Egy negyed óra múlva már sikerült teljesen megnyugodjon. Addigra már Cameron beterelgetett a nappaliba, leültetett az ágyra és ott nyugtatgatott. Előtte nem éreztem kínosan magam, hogy sírok vagy ilyesmi. A bátyám volt, és nagyon hálás voltam neki amiért van türelme itt vigasztalgatni.

  Megtörölgettem kisírt szemeimet, és felnéztem rá. Kíváncsi voltam.

- Hogyhogy ilyen korán hazajöttél? – kérdeztem kissé rekedten.

- Történt egy dolog, és Nikkinek el kellett mennie. – sóhajtott fel, de nem nézett rám, csak a cipőjét nézte.

- Hova el? – faggattam. Nem hihette, hogy beérem ezzel a kis kitérő válasszal.

- Na, jó – adta be a derekát, és végre megvolt vele a szemkontaktus. – A bátyját baleset érte. A lépcsőházban, valahogy megcsúszott és leesett a lépcsőn. Vannak súlyos sérülései, most a kórházban van.

- Te jó ég. – pislogtam. Ez borzasztó. Képes volt ezzel eddig várni?

- Nikki elment a Middletown-ba a kórházba. – folytatta. – Azt mondta el akar rendezni mindent egyedül. Én csak holnap megyek utána…

- Biztos minden rendben lesz. – tettem a vállára a kezem.

- Remélem. Nikki megígérte, hogy hív.

- Akkor hívni is fog, és elmondja, hogy mi van. – mondtam neki. – Mi lányok ilyenkor szeretünk magunkban intézkedni, mert előtérbe helyezzük a másikat. És csak aztán jövünk mi. Viszont, utána nagy szüksége lesz rád.

- Tudom. – húzta ki magát.

- Vigasztald meg őt is, úgy ahogy engem. – böktem oldalba.

Láttam, hogy nyitja a száját, hogy kérdezzen, de aztán becsukta. Örültem neki, mert szinte tudtam, hogy Robról akar kérdezni, de ha most akármit mondanom kéne kezdhetné előröl az egészet.

- Jó. – így csak ennyit mondott, válaszolva az előző tanácsomra még, aztán felállt és kiment a konyhába. Követtem, pedig megfordult a fejemben, hogy inkább felmegyek a szobámba, de aztán meggondoltam magam. Elég lesz az éjszakát ott tölteni egyedül…

- Szóval, mit eszünk ebédre? – kérdezett fel Cameron, tanácstalanul állva a hűtő előtt. – Éhes vagyok.

- Én is. – ingattam a fejem, és félretoltam az útból, hogy valami elkészíthető kaja után nézzek. – Nem reggeliztem semmit. Van itt még maradék a kínaiból. – Persze rögtön az jutott eszembe, ahogy Robbal itt eszegetjük az asztalnál, tehát már tudtam, hogy nem azt fogok enni.

- Oh, azt kérek, nem is láttam. – lelkesült fel, úgyhogy kivettem az egyik dobozt, ami félig volt és a kezébe adtam, de én felvágottat vettem elő magamnak, hogy összedobjak egy szendvicset. – Te nem ilyet eszel?

- Most nem. – vontam vállat, és kivettem a sonkát meg a vajat, és félbevágtam egy zsemlét. – De neked jó étvágyat hozzá!

- Kösz. – Már a húson nyámmogott. – Emily mikor jön meg?

- Nem tudom, szerintem még együtt ebédel Jesse-vel, aztán majd utána. – válaszoltam, és egy tányérra tettem a már kész ebédemet. – Nem jössz inkább a nappaliba?

- De. – egyezett bele, és követett is a dobozával az említett helységbe. – Lehet, hogy most ismétlik a tegnap esti CSI-t amiről lemaradtam. – tette hozzá, és a torkom összeszorult.

- Á, én azt tegnap láttam Robbal. – jegyeztem meg. Erre ő rám nézett.

- Csak egy hét, Kris. – veregetett kicsit hátba, nehogy kiessen a kezemből a tányér. – De akkor nézhetünk mást is.

- Nem baj?

- Dehogy! - legyintett. – Nem gond ha egy CSI-t kihagyok!

- Köszi! – néztem rá hálásan, majd leültünk, és kerestünk valami nézhető műsort a tévében.

*

  - Szóval jó volt ez a hét Jessevel. – állapítottam meg, azok után, hogy drága barátnőm félórás előadást tartott a barátjával eltöltött napokról.

- Még annál is jobb. – ujjongott Emily. – Imádom ezt a pasit. Ééés tudod mit vettem észre? Hogy nőtt a hasam! – azzal felhúzta a pólója alját, hogy én is láthassam az említett testrészt. Tényleg változott, az eddigi lapos hasa most már nem volt eléggé az, de kábé most volt olyan, mint az enyém.

- Nahát! – mosolyogtam rá kipirult arcú barátnőmre. – Most már te is örülsz igaz? Nem aggódsz?

- Az túlzás, hogy nem aggódok, de már nem annyira, mint előtte. – vont vállat. – De Jesse tényleg mellettem áll, mindenben szóval…

 Éppen válaszolni akartam erre, mikor megcsörrent a telefonom a polcon. A polcomon volt, s persze azonnal felpattantam, hogy érte menjek, de útközben a nagy sietségben, megbotlottam a szőnyegben, és gyakorlatilag úgy estem oda a készülékért.

- Rob! – cincogtam izgatottan. – Igen, semmi bajom. – tettem hozzá Em-nek, az állapotom felőli kérdésére válaszolva.

- Öö… oké ennek örülök. – mondta bizonytalanul Szerelmem, de azért hallottam, hogy mosolyog. Istenem mintha ezer éve hogy elköszönt volna.

- Emilynek válaszoltam, mert kicsit megbotlottam. – magyaráztam. – Szóval leszálltál?

- Igen, most vagyok a hotelben. – válaszolta. – Bocsi, hogy ilyen későn hívtalak, de a reptéren nem ment minden zökkenőmentesen.

- Nem hívtál későn, itt még csak fél egy múlt. – emlékeztettem homlokráncolva.

- Tudom, úgy értem, hogy nem hívtalak fel rögtön, ahogy leszálltam…

De aranyos!

- Jaj, semmi gond! – legyintettem, persze tök fölöslegesen. – De hogy érted, hogy nem volt minden zökkenőmentes a reptéren? Mi volt?

- Volt ott… khm… egy-pár rajongó. – morogta. – Kicsit nehéz volt őket lerázni, de megoldottuk.

- Oh, értem. – forgattam a szemem. – És egyébként mi újság? Milyen Magyarország?

- Este tényleg nagyon szép. – ismerte el. – Egy Dunára néző szállást kaptam a hotelben, Budapest nagyon gyönyörű.

- Naa, lett egy versenytársam? – ugrattam.

- Ne viccelj! – szidott meg gyengéden. – Neked senki sem érhet a nyomodba, tudod.

- Én csak annyit mondtam, hogy Budapest a versenytársam nem azt, hogy a nyomomba ért.

- Nem is vagytok versenytársak. – közölte magától értetődően. – Nagyon hiányzol már most.

- Te is nekem hidd el. – sóhajtottam fel. – Az éjszaka pedig még rosszabb lesz.

- Ne is mondd! – kérte. – Már előre utálom. Na de beszéljünk másról! Veled mi újság?

- Semmi, Cameron már itthon volt mikor hazaértem, Emily pedig nemrég ért haza. – hátrapillantottam, de az említett már nem is volt itt. Mikor ment ki?

- Akkor legalább nem vagy egyedül. – nyugtázta. – Bár jobb lenne, ha én lehetnék ott veled…

 A szemeim megteltek könnyel, ahogy a hangját hallgattam.

- Kristen? Itt vagy?

- Igen itt. – válaszoltam nagy nehezen visszatartva a könnyeimet. – Szeretlek Rob!

- Én is szeretlek, Szívem! – jött a szomorkás válasz. – Nemsokára ismét találkozunk…

- Kész a vacsora! – kiáltotta el magát Emily.

- Megyek! – szóltam vissza.

- Menned kell? – kuncogott Rob. Mintha legalábbis anyukám szólt volna, úgy kérdezte ezt.

- Ja, kész a vacsora. – húztam a számat, pedig már eléggé korgott a gyomrom. – De még hívlak ma… Este még felhívlak. Vagy neked akkor már forgatás van? Bekavart ez az időeltolódás…

- Akkor hívsz, amikor akarsz, Kris. – nyugtatott meg. – Lehet, hogy abban a pillanatban nem veszem fel, de visszahívlak.

- Jó, rendben. – bólintottam. – Akkor majd még beszélünk.

- Persze. – vágta rá, ami mosolygásra késztetett. – Jó étvágyat. Szeretlek!

- Én is szeretlek! – azzal letettük.

Vettem egy-két nagy levegőt, hogy kicsit összeszedjem magam, majd még mindig a telefonomat szorongatva lementem az étkezőbe, ahol már jó illatok terjengtek. Ezért is imádom Emilyt, mert olyan finomakat főz.

- Kész a húsleves. – vigyorgott Em. – Cam, vigyázz, mert forró. – fűzte hozzá már az asztalnál ülő bátyámnak címezve. – Na, beszéltél Robbal?

- Igen. – mosolyodtam el önkétlenül. -   Minden oké, és tetszik neki, a város.

- Remélem nem jobban, mint a drága New York. – heherészett Cam.

- Áh, az kizárt. – nevettem vele, mire ő már énekelte is a jól ismert” New York” című dalt.

- Cameron, inkább táncolj, a port jobban bírjuk. – kérte nevetgélve Emily, miközben ő is leült enni. Én pedig majd’ félrenyeltem a levest, annyira elkaptt a nevethetnék. Cameron se sértődött meg, nem szokása, ő is velünk nevetett, addig míg fel nwm pattant, és ki nem vette a zsebéből csörgő telefonját.

- Szia! – köszönt és már itt sem volt.

- Úgy ugrott a telefon után, mint, te az imént, szerintem Nikki van a vonalban. – vonta le a következtetést. – Csak minden rendben.

- Reméljük…

- Jól vagy? – mért végig „röntgen” szemével. – Olyan fura vagy.

- Persze jól vagyok. – vágtam rá.

- Hiányzik, igaz? – kérdezte óvatosan, mire csak rábólintottam. – Nemsokára megint itthon lesz, és megint együtt lehettek. – vigasztalt. – Hamarabb, mint gondolnád. A napok csak úgy suhanni fognak, ha velem vagy, ismerhetnél!

 Erre felkuncogtam.

- Ismerlek is. – sóhajtottam fel. – És remélem igazad lesz…

- Mikor nem volt igazam? – bökött oldalba. – Holnap akkor délután megyünk vásárolni?

- Mehetünk, délelőtt lesz egy interjúm, de aztán szabad vagyok. – helyeseltem, de mire Emily válaszolt volna már be is lépett Cam.

- Na? – kérdeztem rögtön.

- Azt mondta, jól van a bátyja, de mondtam neki, hogy odamegyek hozzá, úgyhogy indulok is. – hadarta, beleszórva a zsebébe kocsi kulcsot mindent. – Elviszem a kocsidat, ha nem gond, húgi. – tette hozzá, már a hallból.

- Vidd csak, csak ne törd össze. – kértem félig nevetve.

- Vigyázok rá, ígérem. – kiáltott vissza. – Hagyjatok nekem leveset holnapra! – mondta még aztán csukódott az ajtó, és ketten maradtunk legjobb barátnőmmel a konyhában.

*

  A másnapom egész jól telt, főleg az éjszakámhoz képest. Egyszerűen nem jött álom a szememre, volt van fél kettő mire elaludtam végre.

 Délelőtt tízre, Taylorral elmentünk egy interjúra, amiről, tizenegykor már itthon voltam. Csak gyorsan lezuhanyoztam, aztán Emilyvel el is mentünk vásárolni.

  Vagy másfél órát töltöttünk a nagy áruházban, s jártunk meg az összes butikot, de jó  program volt. Ebédelni beültünk a mekibe, és csak aztán mentünk haza. Cameron még mindig nem volt itthon, délelőtt beszéltem vele utoljára, akkor azt mondta, hogy minden rendben. Nikki bátyja kicsit be volt csípve tegnap és mikor lefelé ment a lépcsőn, megbotlott és összetörte magát. Azt mondta szerencsére semmi komoly nem volt, csak megrepedt az alkarcsontja, és megrándult a bokája, de végre Nikki is megnyugodott.

  Délután beraktunk egy vígjátékot, amin szerencsésen bealudtam, és csak három óra múlva ébredtem fel, pontosan délután ötkor.

- Elaludtam a filmen? – kérdeztem ásítva, a fotelben ülő barátnőmtől, aki éppen elmélyülten olvasgatta a magazinját.

- Határozottan. – kuncogott fel, letéve az újságot az asztalra.

- Sajnálom. – sóhajtottam fel. Emily itthon maradt velem, én meg elalszom és ezzel untatom. Szuper mondhatom.

- Semmi gáz, Jesse felhívott, majdnem egy órát beszéltünk, úgyhogy nem unatkoztam. – vigyorgott. – Éjjel nem aludtál sokat, mi?

- Nem igazán. – ismertem be. Nem tudom, hogy fog ez így menni Rob nélkül. Ráadásul ma még egyszer sem beszéltünk, pedig megcsörgettem, mikor elindultam az interjúra. Iszonyatosan hiányzik!