2. ~ 3. fejezet 1/2

Na csajok, úgy gondoltam, hogy ketté választom ezt a fejezetet, mert hogy hosszú is lenne egyszerre, éd még vagy egy hetet kéne várnotok rá, úgyhogy inkább felteszem két részben. :)) Ma nem volt sok házim még, úgyhogy nagy örömötökre - remélem :$ - , meg tudtam írni ezt :)) :P Annyit kérek, hogyha elolvastátok pár szót írjatok nekem, tudom, hogy sulival, meg minden és mindenkinek ezer felé áll a feje, de én is megírtam nektek, úgyhogy ti is tegyétek meg, hogy legalább pár szót írtok nekem :)) :$ Remélem nem nagy kérés, és köszönöm szépen, nagyon azoknak akik eddig is írtam :)) <3 Hálás vagyok tényleg!! :D (L) Na jó olvasást!!

Los Angeles

 (Kristen szemszöge)

Nem tudom, hogy arra ébredtem-e fel, hogy hűvös már majdnem hideg fuvallat érint meg, vagy attól, hogy Rob hol a hajamat, hol a hátamat simogatja, de felébredtem, és tudatosult bennem, hogy még mindig a szabad ég alatt vagyunk.

- Kris, Drágám, ne menjünk be? – kérdezte csöndesen Robert, mikor látta hogy ébren vagyok.

- Ne… - tiltakoztam, felemelve a fejemet, hogy ránézhessek.  – Olyan jó itt.

- Látom, hogy fázol. – csóválta a fejét, de azért édesen mosolygott. – Lehűlt az idő…

- Akkor se menjünk még. – kértem, szorosan átölelve. Tényleg nem volt egy nagy meleg, de bármeddig képes lettem volna itt maradni vele. – De ha te fázol és…

- Én is kint szeretnék maradni. – szólt közbe lágyan, és felemelte a fejem, hogy adhasson egy hosszú csókot. – Viszont akkor bemegyek még plédért. Remélem nem baj, hogy majdnem az összeset kihozzuk.

- Dehogy baj. – kuncogtam, és kelletlenül elengedtem, hogy beszaladhasson, a takarókért. A nap éppen felemelkedett a horizont felé, de még mindig inkább narancssárgán fénylett. Hajnali 5-6 körül lehetett, vagy talán ég annyi se volt. Elvesztettem az időérzékemet…

- Itt vagyok! – jelentkezett be Rob, majd újra visszaült mellém a plédre. Még három pokrócot hozott. Az egyiket nekem adta a másikkal ő takarózott, majd a harmadikat magunkra terítette. Így tényleg melegebb volt.

- Hány óra lehet? – kérdeztem pár percre rá.

- Negyed öt múlt. – felelte. – Mikor bementem megnéztem. Nem kéne aludnunk még egy kicsit? Azt beszéltük, hogy sokáig alszunk épp azért, mert nem kel forgatni, mennünk!

- Látod épp ez az! – mutattam rá. – Ha nem muszáj, akkor felkelek magamtól korán, ha muszáj, akkor alig tudok kimászni az ágyból.

- Ez már csak így meg. – hümmögött Rob. – De akkor most aludjunk…  - Akkor vettem észre, hogy majd’ leragadnak a szemei. Így kifejezetten édes volt…

- Aludjunk. – mosolyodtam el, és egy utolsó csók után, ráhajtottam a fejemet a mellkasára. Őszintén szólva, sokkal álmosabb voltam, mint gondoltam, alig kellett 10 perc és én is követtem az édes deden alvó Robertemet, az álmok világába.

*

  A gyomrom öklömnyire zsugorodott, miközben behúztam a bőröndöm zipzárját. Robert bőröndje már készen volt rég, most a kézipoggyászába pakolászott be. Berakta a laptopját, és éppen egy könyvét igyekezett még beletuszkolni, mikor észrevette hogy őt nézem.

- Mi az? – kérdezte egy mosollyal, majd sikeresen becsatolta a fekete válltáskáját.

- Semmi… - ráztam meg a fejemet, majd felálltam a földről, és én is nekiálltam a kézipoggyászomat bepakolni.

- Feleslegesen idegeskedsz, Kris… - mondta békítően.

- Feleslegesen? – visszhangoztam. – Rob, amikor a legutóbb találkoztunka szüleimmel, veszekedésbe torkollott a látogatásuk, mégpedig azért met az apám egy bunkó volt.

- Ezt is tudom, de az óta már bocsánatot kért tőled, tőlünk. – Ekkor már itt állt mellettem, és egy puszit nyomott az arcomra. – Minden oké lesz, meglátod.

- Nagyon remélem. – sóhajtottam fel, és készséggel viszonoztam mindennél édesebb csókját.

- Ne izgulj jó? – simított végig a hátamon nyugtatólag. – Ők a szüleid és amúgy is csak két napról van szó.

- Igazad van. – fújtam ki az eddig bentrekedt levegőt. – jó hogy legalább egyőnk higgadt… Apropó, hogy lehet, hogy te nem is izgulsz?

- Ne hidd, hogy nem. – nevetett fel, és vállára véve a táskáját megrakadta a bőröndje fogantyúját. - Csak nem annyira nagyon… - azzal elindult kifelé.

- Látszik, hogy londoni vagy. – heherésztem, és én is követtem a csomagjaimmal. – Az angolok, mindig nyugodtabbak mint az Amerikaiak.

  Erre csak még harsányabban nevetett.

- Hát nálad nyugodtabb vagyok az biztos. – jegyezte meg azért. – Minden megvan?

- Igen, asszem. – túrtam a hajamba. – Fel kéne hívni Jacksont, hogy mikor ér ide…

- Már beszéltem vele az előbb, pár perc és itt lesz. – felelte.  – Még mindig ideges vagy… Hidd el hogy bolhából csinálsz elefántot.

- Tudom, de hiába ha egyszer a gyomrom még mindig görcsben van. – forgattam a szemem. Elmosolyodott és magához húzott. Ajkai olyan gyengédséggel mozogtak az enyémeken, hogy szinte olvadoztam a karjaiban, még jó hogy erősen szorított. valami különös megnyugvás szállt rám, ahogy egyre tovább húztuk a csókunkat, majd végül egy csengetés vetett véget az idilli pillanatnak.

- a fene… - motyogtam.

- Sikerült megnyugtatnalak? – kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva.

- Igen. – pirultam el. Végül is igaza van. Ők a szüleim, és tényleg csak két napig leszünk ott. Apa is megmondta, hogy minden rendben lesz, anya pedig a múltkor is kedves volt Robbal, lehet, hogy tényleg túlkombinálom a dolgokat… szokás szerint. Rob csókjának tényleg varázsereje van…

- Örülök. – vigyorgott büszkén, aztán megfogta a cuccait, hogy kivigye őet. Követtem a példáját és úgy mentem utána Jack kocsijáig.

- Helló Jack! – intettünk Robbal.

- Sziasztok. – mosolygott ő. – Újság?

- Semmi… - vontam vállat, miközben Rob bepakolta a csomagokat a csomagtartóba. – És veled? Hogy vagytok Ash-sel, a héten nem is forgattunk együtt…

- Minden rendben… sőt több, is mint rendben. – ismerte be, a fejét vakargatva. – Nagyon jól megvagyunk!

- Ez szuper, Jack, tényleg. – veregette vállon Szerelmem. – Indulhatunk?

- Hogyne. – kapott észbe Jack, és beszállt a volánhoz, Rob az anyós ülésre én pedig hátra. – Mikor indul a gépetek?

- Tizenegykor. – felelte Rob. - Köszi, hogy kiviszel minket!

- Igazán nincs mit, még örülök is hogy van programom. – vont vállat. – Ash most Nikkinél van, Kellan meg Lindsay-vel tölti a hétvégét szóval. Jó hogy hívtatok!

- Ha nagyon unatkozol, nézd meg a Péntek 13-at. – ajánlottam neki. – Nem olyan igazi horror, de kellemesen ijesztő.

- Még nem láttam. – gondolkodott el, miközben kisorolt az útra. – Lehet, hogy megnézem, míg Ashley haza nem jön.

 

Egy óra múlva már a gépen ültünk. Már tényleg nem voltam olyan ideges mit pár órával ezelőtt, de azért, nem voltam teljesen nyugodt sem. Vettünk magunknak a gépen szendvicseket, meg innivalót, de én még nem voltam éhes, úgyhogy csak néztem ki a fejemből, míg Rob evett.

- Kris, mesélj egy kicsit, milyen volt Los Angeles – ben lakni? – érdeklődött Robert, nyámmogva.

- Egész jó. – vonogattam a vállam. – Akkoriban szerettem a L.A – i pezsgést, szerettem ott járni suliba, mert sok barátom volt. A gimiben már kevésbé. Anyáék egy drágább suliba írattak be, ami tele volt sznobokkal, egy barátnőm volt csak, de ő harmadikban otthagyta a sulit, mert máshová költöztek. Az utolsó évet, mondhatni magányosan töltöttem. Akkor kértek fel az első filmemre is, és miután leérettségiztem, még több filmben szerepeltem, így még csak nem is akartam egyetemre menni.

- És most már lenne hozzá kedved? – kérdezte Rob.

- Az egyetemhez? Nem is tudom. Nem rossz az elképzelés, hogy vaskos tankönyvekkel, tanuljak a kolesz szobámban, menzán egyek minden nap, és tetszés szerint járjak be az óráimra, de… de most jól érzem magam ebben a helyzetben, jó a filmezés, és te meg az Alkonyat lettetek az életem.

 Felcsillant a szeme a mondatomra.

- Mi lenne, ha mondjuk, a Breaking Dawn leforgatása után, megpróbálkoznánk az egyetemmel? – vetette fel. – Persze ez még rengeteg idő, majdnem három év, de miért ne?

Tetszett az elképzelése, miszerint legyünk hallgatók valamelyik egyetemen, de ezt egyelőre nehéz volt elképzelni, most hogy itt ez a sok filmezés.

- Tényleg sokára lenne, de nem rossz ötlet. – helyeseltem. – Ha veled megyek elviselhető lesz, a sok tanulás, meg a menzás kaja. – kuncogtam fel, mire egy csókot kaptam válaszul.

- Tényleg jól hangzik. – mosolygott és bekapta az utolsó falatot is. – Megkérdezhetem milyen tanuló voltál?

- Persze, hogy megkérdezheted. – vigyorogtam rá. - Négyes ötös voltam, de csak mert a gimiben, nagy volt a hajtás, és sokkal többet kellet tanulnom a szokottnál. Az általánosban hármas-négyes voltam. És te?

- Én is kábé így, bár én az általánosban, ötös voltam, majdnem mindenből, csak, a gimiben viszont mindegyikből rontottam egy jegyet. – mesélte. – Sosem tanultam elég keményen, csak ha nagyon muszáj volt.

- Ezek jó jegyek. – bólogattam. – DE sosem meséltél Londonról, te sem. Ott milyen volt az élet?

- Imádtam. – foglalta össze egy szóban, majd ki is fejtette. – Tetszett, hogy London mindig borús volt és sokat esett az eső, szeretem az esőt. Ott az emberek is kedvesek, és nagyon sok barátom volt, akikkel az óta nem igazán beszélek mióta eljöttem onnan.

- Megharagudtak rád?

- Nem, csak egyikünknek sincs elég ideje rá. – rándította meg a vállát. – Havonta egyszer beszélünk, aztán kész. Legtöbbjük gimis barát, az általánosi barátaimmal, már rég nem tartom a kapcsolatot.

- Kiskoromban mindig is vágytam Londonba. – vallottam be. – Fel akartam ülni a London Eye – ra, sétálgatni akartam a városban, utazni akartam egyszer olyan piros buszon. Londonban akkor jártam először, mikor anyukád kórházba került. De akkor is csak taxiba ültem be.

- Egyszer, ha Londonban leszünk, felülök veled a London Eye-ra és a piros buszra is, oké? – nevetett.

- Te mindkettőn ültél már, mi?

- Hát persze. – bólintott. – A London Eye-n nem túl sokszor talán háromszor, de busszal sokat utaztam, főleg suli időben.

- Az klassz lehetett! – vigyorogtam. – Na de nekem ki kell mennem a mosdóba… egy perc és jövök.

Felálltam, hogy kimenjek, miközben többen is megbámultak. Elég idegesítő volt. Mire végeztem odabent, Rob már elaludt, az ülésben. nem akartam felébreszteni, úgyhogy próbáltam csendesen levenni a poggyászomat a poggyásztartóról, hogy kivegyem belőle, a fülhallgatómat, a telefonomhoz, majd bekapcsoltam a zenét, és azt hallgattam, magazinnézegetés közben. Próbálkoztam az alvással is, de nekem most nem ment. Nem azért, mert annyira aggódtam, hanem mert tegnap este korábban lefeküdtem, mert sokáig forgattam. Robert hamarabb hazamehetett. És most már egyre többször lesz ilyen. Sőt egy hét múlva, már be se jön a forgatásokra, csak elhoz, meg eljön értem. Szeretek Taylorral forgatni, de Robbal sokkal jobb, tökéletes összhangban tudunk játszani, és ráadásul szeretem, ha velem van, és láthatom. Ezért is nagyon jó, hogy legalább lakótársak vagyunk, mert így legalább este láthatom.

  Akkor ébredtem fel, nyilván elbóbiskoltam egy pillanatra. Rob is még szunyókált mellettem, úgyhogy eltettem az újságot, és én is átadtam magam az álmok világába.

*

- Megint ideges vagy. – állapította meg Rob, a taxiban ülve. Akkor vettem észre, hogy a körmömet rágom. Rob megint idehajolt hogy megcsókoljon, és hiába volt abban a pillanatban megnyugtató, ahogy elvált tőlem, rögtön visszajött az aggodalom.

- Tudom… és utálom ezt! – fújtattam. – Komolyan nem akarok az lenni, meg akarok nyugodni, de nem tudok…

- Nem tudom, mit tehetnék még. – féloldalasan elmosolyodott, és dörzsölgetni kezdte a karomat. – Attól félsz, hogy egy baltával próbálnak majd leütni az ajtóban?

- Ez nem vicces. – forgattam a szemem.

- De igen is az. – mosolygott továbbra is. – Hihetetlen vagy. Én már cseppet sem vagyok ideges, neked főleg nem kéne annak lenned.

- Nem vagy az? – néztem rá.

- Egy nagyon kicsit, de ez semmi a tiedhez képest. – nevetett, mire a sofőr hátra is nézett ránk. Idősebb volt, kétlem, hogy tudta volna kik vagyunk…

- Ezt jó tudni…

- Nézd, a mamád a múltkor is rendes volt velem, a papád pedig ezerszer kért bocsánatot, és ígérte, meg hogy nem bánt meg többet. – sóhajtotta. – Nem lesz semmi baj, hidd el.

- Megérkeztünk. – szólalt meg a taxis monoton hangon, mire a szívem újra vad vágtába kezdett.

- Na gyerünk. – vettem nagy levegőt és szálltam ki a kocsiból. Esküszöm a premierünkön nem izgultam ennyire! Rob mondta, hogy kipakol a taxiból, így a sofőrnek nem kell kiszállnia. Taxival is csak azért jöttünk, mert anyáék kocsija a szerelőnél van.

  Kifizettünk a fuvart, majd mindketten fogva a cuccunkat, elindultunk befelé. A kapu nem volt bezárva, anyáék mindig csak lefekvés után zárkóztak be. Végigcincáltuk a csomagokat a sóderen, és mire felértünk a tornácra apa már ajtót is nyitott!

- Ó gyerekek, de jó hogy megjöttetek! – ölelt magához egy pillanatra, majd Robbal is kezet fogott. – Örülök, hogy itt vagy és még egyszer nagyon sajnálom a múltkorit!

- Igazán semmi baj. – legyintett Robert, aztán apa félreállt, hogy be tudjunk menni.

- Anyád a konyhában van, a vacsorát csinálja. – közölte apa. – Jól utaztatok?

- Igen jól. – feleltem. – Cam itthon van?

- Még dolgozik, de akármikor beeshet. – válaszolta apám, aztán bevezetett minket a konyhába, nem mintha engem vezetni kéne. Csukott szemmel végig tudnék menni ezen a házon. Semmi sem változott az elmúlt évek alatt, talán egy két díszítőelemmel gyarapodott csak.

- Jaj, szervusztok! – örvendezett anya, és mindkettőnket szorosan megölelte. – jó hogy megjöttetek! Minden rendben volt?

- Persze. – bólogattunk.

- A vacsora még egy óra múlva lesz csak kész, kicsit elszámoltam magam. – vallotta be röstelkedve. – De ha éhesek vagytok, akkor keressetek valamit a hűtőben.

- Ettünk a gépen. – legyintettem.

- Igen, nem kérünk semmit, köszönjük. – tette hozzá Robert.

- Jól van, akkor pakoljatok fel, Kris szobájába. – tanácsolta apa.

- Oké.

Visszamentünk a hallba a cuccainkért, és felvittük őket az emeltre. A szobám nem volt túl nagy, de nekem mindig bőven elég volt. A falak narancssárgák voltak, az ágyamon sok plüss állat, és díszpárna, az íróasztalomon, toll és papír hegyek, a beépített szekrényem a falnál, az erkélyem. minden ugyanolyan volt mint azelőtt, csak rend uralta a szobát.

- ez az szoba tiszta te vagy. – jegyezte meg Robert, amikor beléptünk ide.

- Igen, ittmindig otthon éreztem magam. – helyeseltem. – A nevemet oda is firkáltam a falra, az ágyam mellé. – mutattam az említett hely felé, ahol még mindig ott díszelgett filccel hogy: Kristen. – Anya egy év után vette csak észre. Kicsit dühös volt, azt mondta, majd lefestjük, de azóta se tette meg.

- Mikor írtad oda? – nevetett Rob, megvizsgálva az írást.

- Talán tizenkét évesen, tizenhárom. – saccoltam meg. – Akkor éltem azt a korszakomat, mikor mindenhová a nevemet írtam le. A füzeteimre, a könyveim lapjaira, a tolltartómra, a falra.

 Rob csak kuncogott, és leült az ágyamra én meg mellé.

- Tudod, mit? – pattantam fel rögtön, és az asztalomhoz szaladtam egy filccért. – Írd oda a nevedet te is!

- Tessék? – rökönyödött meg.

- Írd alá. – nyújtottam felé a tollat.

- Nem firkálom össze a faladat. – rázta a fejét, de azért átvette a filcet.

- Én már megtettem, nem mindegy? – nevettem. – Mindjárt huszonegy leszek, nem szólhatnak bele mit csinálok a falammal. Kérlek!

- Hát jó. – egyezett bele és gyorsan aláfirkantotta a nevét. – Örülsz?

- Nagyon! – Adtam is neki egy jutalom csókot érte. – Otthon is alá kell írnod a falat.

- Hát hogyne. – Még adott egy utolsó puszit aztán kézen fogva felállt. – Gyere menjünk le nem ám azt hiszik hogy rosszban sátnikálunk.

- Igaz. – értettem egyet, és követtem lefelé a lépcsőn. Cam éppen akkor nyitott be a bejárati ajtón.

- Cameron! – kiáltottam fel és mikor odaértemhozzá átöleltem.

- Milyen kedvesek ezek a New York-iak. – nevetett, miután elengedtem. – Helló, Robert.

- Helló! – A két fiú kezet fogott. Csak akkor vettem észre, hogy Cam-mel nincs minden rendben. Valami baja volt láttam rajta, de mielőtt rákérdezhettem volt mi a baja, anya kiszólt a konyhából, hogy már elkészült a vacsora, úgyhogy bementünk az étkezőbe.

  Egész vacsora alatt meséltünk a forgatásokról, és a New York-i életről anyáéknak, akik érdeklődve hallgatták a meséinket. Ők is sokat meséltek a munkáról, és az itteni életről, és egészen addig oldott volt a hangulat míg cameron fel nem állt az asztaltól.

- Köszönöm. – motyogta, pedig alig mert magának, és azt is csak ímmel-ámmal ette meg.

- Végeztél is? – csodálkozott anya. Akárcsak én. Cam volt az utolsó aki általában felállt az asztaltól, és aki a második legtöbbet ette mindig.

- Most nincs étvágyam. – húzta el a száját. – De nagyon finom volt, anya.

- Hát jó… - hümmögte anya, majd csendben figyeltük, ahogy Cam kiment az étkezőből. Vajon mi lehet a baj? Mikor telefonon beszéltem vele tegnap semmi baja nem volt. Vidámnak hangzott és boldognak. Most, meg mint akinek bejelentették, hogy nem lesz több karácson, olyan az arca.

 Miután megettük a vacsorát, felajánlottuk, hogy elmosogatunk, úgyhogy anyák beültek a nappaliba tévézni.

- Valami baja van Cameronnak. – csóváltam a fejem törölgetés közben. – Ilyet, hogy nincs étvágya, már ezer éve nem mondott.

- Lehet… - hümmögte.

 Nem tartott sokáig a mosogatás, főleg, hogy ketten végeztük el. Ezt követően, szóltunk a szüleimnek, hogy felmegyünk, lezuhanyozni, így hát felcaplattunk az emeletre. Ahogy elmentünk bátyám ajtaja előtt, hallottam, hogy lassú zenét hallgat ami nem szokása. Tényleg van valami baja.

- Figyelj, Rob – fordultam Szerelmem felé. – Menj csak zuhanyozni, én ránézek, Cam-re, oké?

 Robert elmosolyodott és összeborzolta a hajamat, ami már amúgy sem volt a helyzet magaslatán.

- Menj csak. – bólintotta. – A szobádban várlak.

 Adtam neki egy apró, szájra puszit, aztán bekopogtattam Cam szobájának ajtaján.

- Ki az?

- Kris. – feleltem, mire kissé lehalkította a zenét. Benyitottam, és visszacsuktam az ajtót. Testvérem az ágyán ücsörgött és a laptopján, csinált valamit, de amikor beléptem felemelte a fejét.

- Zavarhatlak? – kérdeztem.

- Nem zavarsz, húgi. – lecsukta a laptopot, és félretette, én meg leültem mellé az ágyra. – Mi szél hozott?

- Csak érdekel, hogy mi bánt. – válaszoltam csöndesen, az arcát fürkészve, de ő nem nézett rám.

- Semmi. – vágta rá, túl gyorsan. Hazudott, ismertem már.

- Cam. – tettem a vállára a kezemet. – Nézz rám! Valami baj van.

- hülyeség az egész, holnapra már semmi bajom nem lesz. – bizonygatta, sikertelenül.

- Miért nem akarod elmondani?

Nagyot sóhajtott és most végre sikerült a szemkontaktus.

- Csak… arról van szó, hogy ma munkából jövet, összefutottam Susie-val. – mondta szomorkodva. Susie a volt barátnője volt, két évig jártak, de aztán a csak elkezdett mással kavarni. – Szembe jött velem az utcán, ráköszöntem, ő pedig elfintorodott, elfordította a fejét és gyorsan elment mellettem.

- Ezt nem mondod? – pislogtam nagyokat. Hogy lehet valaki ekkore tuskó? – Ez durva dolog volt, még tőle is.

- Az. – nyelt egy nagyot. – Nagyon fájt.

- Elhiszem. – csóváltam meg a fejem.

- Már épp kezdtem túllépni rajta, érted? – folytatta kétségbeesetten. – Már épp kész voltam arra, hogy új kapcsolatba kezdjek, erre feltűnik, az utcán és az hagyján hogy nem köszön, de még grimaszol is hozzá.

- Sajnálom. – Öleltem meg, ő pedig visszaölelt.

- Kris… - köszörülte meg a torkát zavarában, mikor elengedtem.  Azt hiszem én még mindig szeretem…

- Cameron… - sajnálkoztam.

- Tudom egy barom vagyok. – vágott közbe. – Egy szánalmas kis…

- Dehogy! – tiltakoztam. – Azt akartam mondani, hogyha… hogyha Rob, olyat tenne, amit tudom hogy nem fog, de mégis megtenné, és szakítanánk, én is még sokáig nem, tudnám elfelejteni, és még a tette ellenére is szeretném őt.

- Honnan veszed hogy nem tenné meg?

- Na! – szóltam rá figyelmeztetően.

- Bocsi, ne haragudj, csak teljesen össze vagyok esve. – mentegetőzött azonnal, és felhúzott térdének támasztotta a fejét. - Csak azt mondom, hogy akárki megteheti.

- Rob nem fogja. – mondtam magabiztosan. – Bízom benne!

- Én is bíztam, Susie-ban…

- Ugye, most nem fogod azért előre utálni, Robertet, mert ilyen téveszméid vannak? . kérdeztem összeráncolt homlokkal.

- Nem. – rázta a fejét. – Te is kedves voltál Susie-val, pedig lerítt rólad hogy nem kedvelted.

- Mi? – döbbentem le.

- Én észrevettem rajtad. – sötéten elmosolyodott.

- Sajnálom… - túrtam a hajamba. – Ezek szerint, te sem bírod, Robot?

- Semmi bajom vele. – vonogatta a vállát. – Jó fejnek tűnik.

- Az is. – biztosítottam róla mosolyogva. – Kéne neked egy lány. Akit még jobban tudnál szeretni mint őt.

- Az kizárt…

- Cam, tudom, hogy nem az. – mondtam. – Csak annyi kell, hogy kinyitod a szemedet. Felejtsd el, hogy ma láttad őt. meg sem érdemelne téged.

- Köszi, Kris. – nézett rám hálásan, és még egyszer megölelt.

- Nincs mit, bátyus. – veregettem meg a hátát. – Most megyek zuhanyozni. Fel a fejjel!

- Oké… - sóhajtott egy nagyot, én pedig kimentem a szobájából. A fürdőszoba máre üres volt gondolom Robert már lefürdött, a meleg párás levegő, még mindig belengte a szobát. Én is gyorsan le akartam tudni a fürdést ám lett belőle vagy 20 perc is, a forró víz hatására. Felvettem az itteni köntösömet, és úgy mentem be a szobába, mert elfelejtettem pizsamát vinni. Rob, az erkélyen ácsorgott, a rövidnadrágjában, és egy fehér pólóban. Ha voltunk valahol ezt használta pizsamának, amúgy csak egy alsóban aludt. Én felvettem a pántos trikómat, meg a sortomat, és csatlakoztam hozzá odakint.

- Minden oké? – kérdezte, úgyhogy elmeséltem neki azt amit Cameron mondott nekem. Nagyon sajnáltam szegény bátyámat, sose volt szerencséje a lányokkal. Ebben olyan volt, mint Jackson. Jó lenne, ha már ő is megtalálná a párját színésztársamhoz hasonlóan.

- Mi történt vele meg Susie-val? – ráncolta a homlokát Rob.

- Ígérd, meg hogy nem mondod el senkinek. – kértem. – Cam, még nekem is nehezen beszél róla…

- Nyugi, nem vagyok lány nem pletykálok! – nyugtatott meg.

- Oké, szóval, a csaj lefeküdt valaki mással, mikor együtt voltak. – mondtam. – Cam lakásán. Cam arra ment haza, hogy a srác kijön a barátnője szobájából, Susie-n meg csak egy lepedő volt. Akkor elküldte a lakásáról, de aztán ő maga se bírta ott tovább. Akkor jött haza.

- Ez borzalmas. – csóválta a fejét Rob.

- Igen, az. – bólintottam. – Cam hónapokig magába volt roskadva, szomorú volt, nagyon fájt neki. Most meg újra feltépkedte az a ribi a sebeit ezzel a kis akciójával.

- Sajnálom a bátyádat…

- Én is. – fújtam ki a levegőt. – Ha csak látom, megtépem azt a kis szajhát!

- Ne izgasd fel magad ezen. – simogatta meg a karomat, amitől kirázott a hideg. Kellemesen… – Gyere inkább menünk, le tévézni, anyudékkal.

- Tényleg?

- Persze, gyere! – azzal már húzott is magával a földszintre.