2. ~ 3. fejezet - Részlet

Na hahó! :)) Még nem sikerült befejeznem, a fejezetet, úgyhogy csak egy részletet teszek fel belőle... :) Nem tudom mennyire lesz időm holnap írni, minden esetre, ha kész lesz, akkor felteszem este, ha nem akkor meg jövő hét pénteken szerintem. Ha nem lesz sok tanulnivaló akkor előbb is, de még nem ígérek semmit. Jövő hét végén tuti lesz, annyit mondhatok :D na de most irány olvasni!! És komizzatok *-*

~o~

- Feleslegesen idegeskedsz, Kris… - mondta békítően.

- Feleslegesen? – visszhangoztam. – Rob, amikor a legutóbb találkoztunka szüleimmel, veszekedésbe torkollott a látogatásuk, mégpedig azért met az apám egy bunkó volt.

- Ezt is tudom, de az óta már bocsánatot kért tőled, tőlünk. – Ekkor már itt állt mellettem, és egy puszit nyomott az arcomra. – Minden oké lesz, meglátod.

- Nagyon remélem. – sóhajtottam fel, és készséggel viszonoztam mindennél édesebb csókját.

- Ne izgulj jó? – simított végig a hátamon nyugtatólag. – Ők a szüleid és amúgy is csak két napról van szó.

- Igazad van. – fújtam ki az eddig bentrekedt levegőt. – Jó hogy legalább egyőnk higgadt… Apropó, hogy lehet, hogy te nem is izgulsz?

- Ne hidd, hogy nem. – nevetett fel, és vállára véve a táskáját megrakadta a bőröndje fogantyúját. - Csak nem annyira nagyon… - azzal elindult kifelé.

- Látszik, hogy londoni vagy. – heherésztem, és én is követtem a csomagjaimmal. – Az angolok, mindig nyugodtabbak mint az Amerikaiak.

  Erre csak még harsányabban nevetett.

- Hát nálad nyugodtabb vagyok az biztos. – jegyezte meg azért. – Minden megvan?

- Igen, asszem. – túrtam a hajamba. – Fel kéne hívni Jacksont, hogy mikor ér ide…

- Már beszéltem vele az előbb, pár perc és itt lesz. – felelte.  – Még mindig ideges vagy… Hidd el hogy bolhából csinálsz elefántot.

- Tudom, de hiába ha egyszer a gyomrom még mindig görcsben van. – forgattam a szemem. Elmosolyodott és magához húzott. Ajkai olyan gyengédséggel mozogtak az enyémeken, hogy szinte olvadoztam a karjaiban, még jó hogy erősen szorított. valami különös megnyugvás szállt rám, ahogy egyre tovább húztuk a csókunkat, majd végül egy csengetés vetett véget az idilli pillanatnak.

- A fene… - motyogtam.

- Sikerült megnyugtatnalak? – kérdezte tekintetét az enyémbe fúrva.

- Igen. – pirultam el. Végül is igaza van. Ők a szüleim, és tényleg csak két napig leszünk ott. Apa is megmondta, hogy minden rendben lesz, anya pedig a múltkor is kedves volt Robbal, lehet, hogy tényleg túlkombinálom a dolgokat… szokás szerint. Rob csókjának tényleg varázsereje van…

- Örülök. – vigyorgott büszkén, aztán megfogta a cuccait, hogy kivigye őet. Követtem a példáját és úgy mentem utána Jack kocsijáig.

~o~