2. ~ 3. fejezet 2/2

Na itt van a teljes fejezet!! :D Kiváncsi vagyok mit szóltok hozzá ;) Szerintem nem lett olyan rossz, viszont lehet lesz benn egy pár hiba ezt nézzétek el nekem! :D <3 :P Na jó olvasást, a végére írtam a többit :)) *-*

Los Angeles

(Robert szemszöge)

 Nagyon kellemes volt, itt feküdni, Kris-szel a hűvös kis, otthonos szobájában, csak egy volt a baj, hogy egyikőnk se tudott elaludni. Kris, is apró mintákat rajzolgatott a bőrömre, ami elég nagy hatással volt rá, de most nem a nemi vágyakra gondolok. Valahogy olyan érzések kerítettek hatalmukba, amik azelőtt még sose. Én is a hajtincsével játszadoztam, de egy szót se szóltunk, addig míg Kristen meg nem szólalt.

- Nem kellett volna ennyit aludnunk a gépen. – vélekedett, csöndes hangon. – Most itt vagy éjfél és még mindig nem bírom lehunyni a szemem.

- Én sem. – sóhajtottam, mosollyal nyugtázva a szavait. – Valami ötlet?

- Éppenséggel van. – emelte rám csillogó szemeit. – Gyere! – azzal kézen fogott és kihúzott az meleg, puha ágyból.

- Hová megyünk? – kérdeztem kíváncsian.

- Forró csokizni fogunk! – csacsogta vidáman, majd óvatosan kinyitotta az ajtót, hogy lelopózzunk a földszintre.

- Forró csoki? –lepődtem meg. Mindenre számítottam csak erre nem.

- Bizony ám!

- Csak nehogy felébresszünk valakit. – figyelmeztettem.

- Hah, apám olyan mélyen alszik mindig, hogyha a füle mellett kongatnának, se ébredne fel, anyám meg mindig füldugóval, és szemellenzővel alszik, elég nyugtalan alvó.

- Csodálom, hogy neked nincs ilyen szokásod! – heherésztem.

- Ne reménykedj, még nem értem el a negyven évet se. – nevetett. – Még bőven van idő, hogy kialakuljanak a rigolyáim.

- Én akkor is szeretni foglak, ha kialakulnak a rigolyáid. – közöltem vele, a fülébe suttogva, amitől megborzongott kissé. Közben beértünk a konyhába, és neki is állt csinálni a csokit. Én levettem két bögrét az egyik szekrényből, és kiraktam a pultra.

- A szüleid, nagyon kedvesek voltak, este. – mondtam miközben vártuk hogy felforrjon a tej.

- Te is így látod? – mosolygott rám.

- Igen.

- Úgy tűnik, apa, tényleg igyekszik. – vélekedett boldogan. – Szerintem megkedvelt…

- Gondolod? – pillantottam rá reménykedve, mire hevesen bólogatni kezdett.

- Ismerem apát, minden bizonnyal megbánta a feltételezéseit. – ingatta a fejét. – Ajánlom is neki, hogy többé ne forduljon elő.

- Biztos nem fog. – simogattam meg a hátát. – Jó fej volt velem, nyitott volt felém…

- Ennek örülök! – vigyorodott el. – Na, kérem a csokoládéport.

Odaadtam neki, amit kért, ő pedig beletöltötte, a tasak tartalmát.

- Nem egy házi, speciális forró csoki, de nagyon finom. – rángatta a vállát. – Én szeretem.

- Biztos finom.

Kris még kevergette egy darabig, aztán segítettem neki beletölteni a poharakba, majd elzárva a gázt, a forró italunkkal kimentünk a teraszra, hogy újra a csillagokat nézzük, mint egy hete azon az estén.

- Tényleg nem értem, miért idegeskedtem ennyit. – kuncogott fel, mikor beterítettem magunkat, a teraszon lévő vékonyka pléddel.

- Mondtam én, hogy felesleges. – Adtam egy puszit az arcára. – Szeretlek!

- Én is téged! – Ő a számra adott egy csókot, de mielőtt elhúzódott volna, megfogtam az arcát, hogy ne tegye meg, s így újra egymást csókolhassuk. Egy darabig csak becézgettük egymást, de aztán a jó barátként üdvözöltettük, az újabb levegőhiányt.

- Szép a házatok, mondtam már? – fordultam ismét hozzá pár perc csöndes szürcsölgetés után.

- Nem még nem. – rázta meg a fejét. – Szerettem itt lakni. Igazán az otthonomnak éreztem…

- Érezted? – ráncoltam a homlokomat, a múlt időre célozva.

- Most már sokkal inkább érzem, otthonomnak, New York-ot, mint L.A.- t. – vallotta be a bögréjét fixírozva. – Annyira a szívemhez nőtt az a ház, az hogy együtt lakunk benne.

 A szívem őrült tempóban vet ezekre a mondatokra, és úgy éreztem, pár centivel a föld fölött lebegek. Nem tudtam megállni, hogy ne simogassam meg kipirult arcát.

- Igen, nekem is. – suttogtam kissé meghatódva. – furcsa mert csak egy éve, hogy ott lakunk, sőt még talán annyi sincs, és mégis, mintha már évek óta ott élnénk, annyira szeretünk ott.

  Jólesően sóhajtott egy nagyot, és kiitta a maradék forró csokiját, melynek következtében, csoki bajusza lett. Mosolyogva ezen, csókoltam meg, úgy, hogy a csokit eltűntessem a szájáról.

- Volt ott egy kis csoki. – magyaráztam kuncogva, miután nehézkesen, de elhúzódtam tőle és én is legurítottam a maradékot, ő pedig pironkodva tette le az asztalra a bögréjét. Én is mellé tettem le az enyémet.

- Bemenjünk vagy maradjunk? – kérdezte meg, rám nézve.

- Te hogy szeretnéd? – kérdeztem vissza.

- szerintem maradjunk, de… de nem szeretném, ha csak az én akaratom érvényesülne, elvégre is te vagy a vendég.

- Maradjunk, még egy kicsit. – határoztam, mosolyogva és felnéztem az égre. – Csak én vagyok hülye, vagy itt tényleg nem látni annyira a csillagokat, mint New York-ban?

- Akkor én is hülye vagyok, mert én is úgy látom. – Emelte fel tekintetét az égre ő is. – Pedig tudtommal ugyanolyan messze vannak mindenhonnan.

- Ki tudja… - sóhajtottam fel. – most látom a sarkcsillagot. Kívánunk valamit?

- Kívánjunk.  – pillantott rám szerelmesen, majd vissza az égre. Egy darabig csöndben voltunk, és kívántunk. Talán furcsán hangzik, de én kicsi koromtól egészen mostanáig kívántam tőle, és 70% -ban be is jöttek a kívánságaim.

- Jövő héten rossz lesz nélküled forgatni. – mormogta, szorosan hozzám bújva. Parfümjének, és samponjának illatát beszívva, igyekeztem nem el képzelni a napokat, mikor csak este láthatom őt.

- Én sem akarom. – csóváltam a fejem. – De utána pár hét múlva, megint az Edwardod leszek.

- Én meg a Bellád. – nevetett.

Ez után egyikőnk se beszélt, csak hallgattuk, az idáig behallatszódó kocsik zaját, és a város hangjait, majd Kristen hirtelen, álmos hangon megszólalt:

- Majdnem elbóbiskoltam, szerintem menjünk be.

- Menjünk. – helyeseltem, mivel én is éreztem, hogy lassan rám telepszik az álmosság. segítettem felállni Kristennek, majd összehajtottam a takarót, és visszatéve a padra, követtem őt befelé, át a hallon, fel az emeletre, egészen a szobájáig. Levettük a köntöst, aztán bebújtunk az ágyba, és az álom hamar utol is ért minket, hamarabb mint gondoltuk volna…

 (Kristen szemszöge)

Másnap reggel, mikor felébredtem, valami, vagyis inkább valaki hiányzott. Megtapogattam magam mellett az ágyat, ami még meleg volt, nyilván Rob, nemrég hagyta itt fekhelyét. Hátamra fordultam, még nem akartam felkelni, holott tudtam, hogy Rob lent van és le kell mennem hozzá. Ezért is ért nagy meglepetés mikor belépett a szobába, és mosolyogva köszöntött:

- Jó reggelt, Drága! – Lehuppant a lábamhoz és megtámaszkodva, csókolt szájon.

- Neked is. – Ásítottam. – Hol voltál?

- Mosdóban. – vont vállat. – A szüleiddel is találkoztam, azt mondték, hogy délutánra hazajönnek, addig tervezzünk hármasban programot.

- Okés. – egyeztem bele vidáman. – Viszont mindenek előtt szükségem lenne egy finom kávéra!

- Anyukád, erre is gondolt. – vigyorgott. – Le van főzve a kávénk, és azt mondta süssünk tojást.

- El vagyunk kényeztetve. – jegyeztem meg, sóhajtva, majd kimásztam az ágyból. Vagyis kimásztam volna ha Rob fel nem kap a karjába. A hirtelen helyzetváltozástól, kicsit megszédültem és egy sikkantást is hallattam.

- Nem akartam ilyen hirtelen, jól vagy? – kért bocsánatot azonnal, gondolom látta a zavarodott képemet.

- Persze, semmi baj, csak meglepődtem. – nyugtattam meg, a haját kócolva még jobban össze. – Menjünk le!

- Oké. – Azzal már el is indult velem együtt a földszintre. Rég vitt így a karjában, de jó érzés volt.

- Nem vagyok nehéz?

- Ne viccelj! – heherészett. – Meg se kottyan!

Hozzábújtam, de aztán le is tett a konyhában. Ő nekiállt összeütni a tojást, és meg gyorsan kitöltöttem a három kávét, és az egyiket a kezembe fogva visszaindultam az emeletre, egyenesen bátyám szobájába. Csöndesen nyitottam be, hátha még alszik, de láttam, hogy már ébren van csak még lustálkodik.

- Jó reggelt, Cam! – köszöntöttem vidáman, és odasétáltam az ágya mellé. – Meghoztam a nélkülözhetetlen koffeinadagot!

- Életmentő vagy! – bágyadtan elmosolyodott és miközben azon volt, hogy kimásszon az ágyból átvette a kávéját. – köszi.

- Rob odalent van, csinálja a reggelit. – közöltem vele. – Tojás lesz.

- Szuper. – bólogatott belebújva a papucsába. – Éhes vagyok.

- Ezt a beszéd. – veregettem vállon, és kikísértem a szobából. – Jól vagy?

- Persze… - felelte sóhajtva. – Tegnap este nagyon elszaladt velem a ló, nem ekkora azért a dolog.

- Cam…

- Komolyan, ne beszéljünk róla oké. – megállt a vécé ajtó előtt és a kilincsre tette a kezét. – Minden oké, jó?

- Jó. – Bólintottam, holott korántsem voltam biztos benne, hogy tényleg minden oké lenne. – Odalent leszünk. – tettem még hozzá, aztán hagytam hadd menjen be a mosdóba. Lementem a konyhába vissza Robhoz, aki éppen a rántottát szedte ki a tányérokra. Annyira aranyos, és olyan kedves tőle, hogy ennyire gondol rám, ennyire mellettem áll. Hihetetlen mennyire szeretem.

- Cameron, mindjárt jön, csak mosdóban van. – mondtan neki, előkeresve a villákat. – Jó illat van.

- Reméljük az íze is jó lesz! – vigyorgott elzárva a gázt.

- Te mindig finom tojást csinálsz. – bókoltam neki, aztán leültem az egyik adag tojáshoz, ő pedig mellém. Rögtön fel is álltam, mert eszembe jutott a ketchup és sajt. Ez a rántottámhoz elengedhetetlen volt, úgyhogy kipakoltam ezeket az atszalra, és miután reszeltem sajtot és nyomtam rá ketchupot, végre nekiláthattam az evésnek. Addigra Cameron is leszédölgött.

- Jó reggelt! – köszöntötte Szerelmemet is, majd lehuppant a másik oldalamra. – Hm.. jól néz ki.

- És finom is. – nyámogtam jóízűen, majd büszkén Robertre mosolyogtam.

- Tényleg az. – helyeselt bátyám is, az első falat után. Rob csak szerényen mosolygott. Olyan édes…

Reggeli után én bevállaltam a mosogatást a fiúk pedig bevonultak tévézni. Cam közölte Robbal, hogy ma van a nagy focimeccs, Rob pedig egy nagy focimeccset se hagyott még ki szóval, most ellesznek egy darabig. Én meg majd olvasok, vagy kicsit sétálok a környéken….

  Végül az utóbbi mellett döntöttem. Gondoltam lejárom, egy kicsit a kiadós reggelit, úgyhogy pulóvert meg mellényt húztam és közölve a fiúkkal, hogy elmentem, nekivágtam a városnak. Már el is felejtettem, mennyire szerettem sétálgatni ezeken az utcákon, mennyire szerettem, a sok autó zaját és a sok járókelőt. Ez volt akkoriban azt életem. Most már el se tudán képzelni, hogy itt éljek. Túlságosan megszoktam New York kertvárosát. Annyira a szívemhez nőtt, akárcsak Robert.

- Kristen! – Hallottam meg a nevem, pár méterről mögöttem. Először nem tudtam ki szólt, aztán megláttam a hang gazdáját, egy erre felé siető hosszú fekete hajú, alacsony termetű, nádszál vékony lányt, egy hatalmas boldog vigyorral az arcán.

- Katie! – ismertem fel barátnőmet és mikor ideért, megöleltük egymást. Már vagy ezer éve nem láttam, pedig nagyon jóban voltunk régebben. Persze nem annyira mint Emily-vel, de majdnem.

- Istenem, de rég láttalak! – ugrándozott örömében. – Hogy vagy nagy színésznőm?

- Szuperül! – foglaltam össze nevetve. – És te?

- Én is, imádom a fősülit! – örvendezett. – Most hazajöttem, a hétvégére, hétfő reggel megyek vissza a koleszba. És téged mi szél hozott erre?

- Anyáékat látogatom a barátommal. – feleltem.

- Ó hallottam, hogy nem csak a filmben van románc! – emelgette a szemöldökét. – Az a pasi tényleg helyes, gondoltam, hogy összejöttök!

- Nem kell mindent elhinni a lapoknak, de ez azért igaz. – mosolyogtam. Még jó hogy igaz!

Csak nevetett.

- Van kedved beülni egy kávéra? – kérdezte.

- Van. – kaptam a szaván. – A bátyám és Robert otthon nézik a meccset, szóval ráérek!

- Klassz! – lelkendezett. Olyan hiperaktív volt. Olyan hálás barátnő volt, és nagyon jó is tegyük hozzá. Minden örömömnek tudott ő is örülni, és viszont is. Mindig meghallgatott, őszinte véleménnyel volt mindenről, rá ebből a szempontból mindig számíthattam. Megértett, jobban mint akármelyik másik barátnőm.

- Ide járok mostanában. – vezetett be egy sarkon álló kávézóba. – Isteni finom a kávéjuk, higgy nekem!

- Ha valakinek, neked hiszek, főleg a kávéról van szó! – kacsintottam rá. Ő még nálam is koffein-függőbb volt, már szinte betegesen.

 Kértünk két bögre kávét, aztán leültünk egy ablaknál álló kis asztalhoz, és békésen iszogatni kezdtünk. közben persze beszélgettünk, ő is mesélt magáról, én is meséltem magamról. Elmondta, hogy ilyen a suli, a kolesz, hogy van egy barátja a fősuliról, akivel már két hónapja együt vannak, és hogy nagyon szeret tanulni. Én is sztorizgattam neki a film-világról ami persze nagyon érdekelte, millió kérdésekkel bombázott. Kérdezett Emily felől is, és kérte, hogy adjam át neki az üdvözletét. Nagyon jól eldumálgattunk, szinte csak úgy repült az idő. vagy két és fél órán keresztül, ültünk ott étt ittünk meg több bögre kávét, már kértünk valami kekszet, nasinak. Nem is értem, hogy felejthettem el, hogy milyen jóban voltunk, és milyen jókat csevegtünk annak idején.

- Na akkor itt a számom, meg majd írunk e-mail is. – Adta nekem a kis cetlit a kávézó előtt állva. – Örülök, hogy találkoztunk, Kris!

- Én is, majd beszélünk! – Szorosan megöleltem, aztán végleg elköszöntünk, úgyhogy hazamentem. Otthon még mindig szólt a tévé, a focimeccs hangjai kiszűrődtek a hallba. Levettem a dzsekimet, meg a cipőmet, és bementem a nappaliba. Rob a fotelben ült, és feszülten figyelj, Cameron pedig elnyúlt a kanapén, és mélyen aludt.

- Szia! – köszöntem csöndesen.

Szerelmem rám kapta a tekintetét és rám mosolygott.

- Szia! – vigyorodott el. – Jó sokáig sétálgattál!

- Összefutottam egy régi barátnőmmel. – magyaráztam viszonozva a mosolyát. – Elkávézgattuk az időt.

- Legalább te is jól érezted magad, és nem unatkoztál. – nyugtázta. – Cameron úgy egy fél órája aludt el. Legalábbis akkor vettem észre.

- Biztos nyugtalan volt az éjjel. – sóhajtottam. – Legalább kipiheni magát.

- Igen, hagytam is.  – helyeselt majd hívogatóan kitárta a karját. – Na ne ácsorogj ott gyere ide!

 Minden tétovázás nélkül simultam bele az ölébe, szorosan a mellkasához bújva.

- Sose értettem miért szeretitek a focit. – hümmögtem néhány perc után. – A labdát is alig látom.

- Szerintem jó nézni. – vonogatta a vállát. – Űzni nem szeretném, de a tévén keresztül izgi.

- Hát mit sportolnál szívesen? – kíváncsiskodtam. Nem is tudom, melyik sportban tudnám őt elképzelni. A focit már eleve ki is zártam volna.

- Nem is tudom… - gondolkozott el égnek emelve a szemét. – A gimiben kéziztem egy ideig, de csak egy évig asszem. Azóta csak hobbi szinten néha kijártunk a haverokkal játszani.

  Ez érdekes!

- Abban el tudlak képzelni. – mondtam az igazat. Rob mint kézis srác… Iszonyúan szexi lehet miközben játszik…  Na jó Kristen, pofa be!

 Csak kuncogott majd, adott egy csókot a számra.

- És ki a barátnőd akivel lógtál? – érdeklődött kíváncsian. Felnéztem rá.

- Nem akartad volna a meccset nézni? – mutattam a tévére. – Mert ha igen, kimegyek, csinálok valamit ebédre inkább…

- Szerinted engedném, hogy kimenj? – húzta fel kacéran fél szemöldökét, mire a szívem őrült vágtába kezdett. – Nézd, lakótársak vagyunk, együtt élünk, szeretjük egymást, és attól, hogy én filmet nézek, neked nem kell kivonulnod a szobából, nem száz évvel ezelőtt élünk, ahol a férfi parancsol a nő meg csak hajlong…

 Csak pislogtam ezen a szónoklaton.

- Most mit nézel így? – nevetett.

- Csak… csak olyan jó érzés. – Csak azt mondtam, ami a nyelvemre jött, amit éreztem. – Hogy ennyire jól megvagyunk egymással és hogy együtt élünk, amikor is kettőnkről beszélsz…

- Boldog vagy így?

- Boldogabb nem is lehetnék. – hajoltam közelebb hozzá. – Remélem te is az vagy!

- A világ legboldogabb embere. – kuncogott és olyan szenvedéllyel csókolt meg, hogyha nem az ölében ülök, megrogytak volta a lábaim és összesek. Egészen levegőnk hiányáig csókoltuk egymást, átadtuk magunkat a szerelemnek.

*

 A szüleim kettőkor értek haza úgyhogy együtt csináltuk meg az ebédet, és együtt is fogyasztottuk el. Aztán egy közös városi sétát tettünk Los Angelesnek ezen a tájékán, de jó nagy séta volt az biztos. Mire beültünk vacsorázni, egy étterembe, már majd leszakadt a lábam és el is fáradtam. Vacsora után pedig teli gyomorral, majdnem elbóbiskoltam az asztalnál. Így hát úgy határoztunk, hogy nem sétálunk haza, hanem fogunk egy taxit és azzal megyünk haza. Ott viszont már nem tudtam nyitva tartani a szememet, csak arra ébredtem fel félig-meddig hogy valaki a karjába vesz.

- Mit csinálsz Rob? – mormogtam, félig csukott szemekkel, miközben éreztem, hogy haladunk előre, sőt már éreztem, hogy valaki felkapcsolja a villanyt.

- Felviszlek aludni. – közölte magától értetedően, majd egy puha dolgot ismertem fel magam alatt.

- De le kell zuhanyoznom meg… - függőben kellett hagynom a mondatot, met arra se voltam képes hogy befejezzem.

- Holnap majd lezuhanyozol, a lábadon se tudnál megállni. – mondta Rob, aztán befeküdt mellém az ágyba. – Sőt holnap együtt veszünk egy forró fürdőt, jó lesz?

- Forró fürdő… - mormoltam egy erőtlen mosollyal, majd végleg beszippantott az éjszaka.

(Rob szemszöge)

  Már én is igen csak közel voltam hozzá, hogy kövessem békésen szuszogó Kristenemet az álmok világába, mikor éreztem, hogy mocorogni kezd, majd végül felül. Összeráncolt homlokkal figyeltem a félhomályban, mit csinál, hiszen hulla fáradt volt, mire ébredt volna fel? A következő pillanatban ráadásul ki is mászott az ágyból és kicsit ingadozva, megindult az ajtó felé, de túl lassan az ő tempójához képest.

- Kris? – szólítottam meg, de vagy nem hallotta vagy nem figyelt. – szívem, hová mész?

Végre megfordult és egy álmos mosollyal az arcán nézett rám.

- Sehová. – felelte végül kissé rekedten, és folytatta az útját az ajtó felé. Tök furcsa volt. Olyan volt mint egy holdkóros vagy nem tudom. Bevallom kissé megijesztett, úgyhogy utána mentem. A lépcső felé tartott.

- Kristen! – nyúltam a keze után, mire reflexből elrántotta azt. Tudtam, hogy nem volt ébren, de valahol a szívem mélyén rosszul esett, e tette. – Ébren vagy szívem?

Csak egy mormogás volt a válasz.

- Kris! – Gyengéden megráztam, hogy felébredjen. – Hahó!

Hirtelen teljesen kinyitotta a szemeit, és értetlenül pislogva nézett körül, majd egyenesen az arcomba nézett.

- Rob? – húzta össze a szemöldökét. – Mit csinálunk itt kint a folyosón?

- Alva jártál, Szívem! – közöltem vele, mert most már biztos hogy ez volt a szituáció.

- Jaj, ne! – nyögött fel kétségbeesetten, és a kezeibe temetve, az arcát vonult vissza a szobába, én pedig utána. – Jaj, ne! Ne!

- Mi baj? – Lehuppantam mellé az ágyra, és az arcát fürkésztem, de ő még mindig nem nézett rám.

- Jézusom…

- Kris, mi van? – kérdeztem meg újra.

- Alva jártam. – sóhajtotta kissé ingerülten. – Alva jártam és láttál alva járni.

- Igen… - bólintottam lassan. elég furcsán fog az agya így éjjel.

- Ez nem igaz. – túrt a hajába zavarában. – Soha nem akartam volna, hogy lásd. Ez olyan ciki, alva jártam!

 Most értettem meg miről beszél!

- Jaj, Kristen! – Átkaroltam a vállát így húzva közelebb magamhoz. – Ezt nem kell szégyellni, kit érdekel, hogy alvajárszt-e vagy sem.

- Engem. – vágta rá.

- Nem kell idegeskedned rajta. – nyugtattam meg. – Előttem nem kell szégyellned semmit, oké?

- Tudom csak…

- Én így is szeretlek, hogy alva jársz. – Összeborzoltam barna haját. – Nem mondom, hogy nem leptél meg, de nem zavart. Apropó miért nem láttalak én még ilyet produkálni.

- Nyilván csak itthon szokásom. – forgatta a szemét. – Mikor még itt laktam akkor is néha csináltam, de New York-ban remélem még nem. Úgy értem, én nem szoktam emlékezni rá, szóval nem tudom…

- Elég éberen alszom talán felkeltem volna rá… - vélekedtem.

- most is én keltettelek fel? – kapta rám ijedten a tekintetét. Az arcára simítottam a kezemet.

- Nem, még nem aludtam. – feleltem, majd gyengéden megcsókoltam. – Viszont most már elálmosodtam szóval…

- Igen, talán már én is alszok. – morogta, és visszamászott az ágyba, én meg melléfeküdtem.

- Ugye nem fog ezen járni az agyad? – kérdeztem.

- Remélem nem. – vont vállat. – Bocs hogy szaladgálnod kellett utánam.

- Ugyan már! – Csókoltam a hajába. – Most már tudjuk, hogy neked is van egy éjjeli… szokásod. Apukád mélyen alszik, anyukád nyugtalan alvó, te meg alvajáró vagy.

- Alig vártad, hogy ezt elmondhasd mi? – tippelt, én meg elnevettem magam.

- Aha!

- Gonosz vagy! – bökött a mellkasomba. – De azért szeretlek!

- Ezt jó tudni! – még mindig rázott a nevetés, de azért, közelebb húztam magamhoz. – Én is szeretlek.

- Ezt jó tudni… - ismételte meg a mondatomat, aztán nem sokkal később, már mindketten jó mélyen aludtunk.

*

 Másnap már délben indultunk, úgyhogy még együtt reggeliztünk, Kristen családjával, aztán összepakoltunk, és Szerelmem apja vitt ki minket a reptérre. Útközben vagy beszélgettünk vagy a rádiót hallgattuk, de furcsa módon, nem éreztem kényelmetlenül magam, mint az elejét. Most már Kris apja is nyitott felém, anyukája, pedig kezdetektől fogva az volt, a bátyja pedig tök jó fej, egész jóban lettünk.

  A búcsúzás, persze nehéz volt Krisnek, akármennyire is bizonygatná, hogy nem. Jól ismertem már, és a könnyeket is észrevettem a szemében, mikor elindultunk a kapuk felé, hogy feltegyük a kézipoggyászunkat a futószalagra.

- Ez egy nagyon klassz, hétvége volt! – mondtam már a repülőn ülve, várva hogy felszálljunk.

- Szerinted is? – mosolyodott el.

- Bevallom kellemesen csalódtam. – ismertem be.

- Szóval te is ideges voltál. – mutatott rám. Olyan tekintettel méregetett, hogy még azt is bevallanám neki ami nincs.

- Persze, hogy az voltam. – heherésztem. – Ki ne lett volna az? De rájöttem hogy semmi értelme nem volt.

- Örülök hogy jól érezted magad. – mondta őszintén. Nála jobban senki sem örülhetett a kellemes csalódásomnak.

- Igen. – bólintottam. – Most pedig, irány New York!

- Irány New York!

Kétfelelé külöm ezt a fejezetet: Egyszer, a legjobb barátnőmnek, Dettinek, aki az utóbbi időben nagyon sokat segített nekem, és törődött velem, mert az életemben nagy változás állt be,  középsulit kezdtem, és mostanában eléggé egyedül éreztem magam, de ő ott volt velem, és bíztatott. Köszönöm neked, Detti, jó tudni hogy mindig számíthatok rád!! :)) <3

 Másodszor pedig, a rendszeres komizóimnak: Reninek, Steph-nek, Alexának, Picinkónyak, Didrának, Szandinak, Roniellee-nek és a többnieknek, akik nélkül, most nem tudom mi lenne velem. Mert ha ők nem lennének, és a többi névtelen komizóm, akkor nem lenne értelme írnom, és abból pedig elmebaj lenne, mert kizárt, hogy végig tudnám csinálni, ezt a kemény évet nélkületek, és Roberték meg Edwardék nélkül! :)) Köszönöm a sok komitokat, remélem ezentúl, is írtok nekem!! *-* (L)

Regina

U.i.: Katie-ről felkerült a kép oldalra a szereplők listájához ;)