2. ~ 12. fejezet

Na sziasztok! Meghoztam a fejezetet!! :)) Kicsit későn tudom, de most jutottam ide! Azért remélem tetszeni fog, és írtok komikat!!

Kórházban

(Robert szemszöge)

Felkaptam a karomba és csak akkor vettem észre, hogy eléggé vérzik, odalent. Jeges rémület egyre jobban átjárt, és csak rohantam a többiek felé. Jack lekapcsolta a zenét ahogy meglátott a többiek meg iderohantak.

- Mi történt? – sikkantotta Nikki.

- Egyszer csak összeesett nem tudom. – hadartam, félig meddig sírva. – Valaki hívja a mentőket!

- Hívom már! – pattant fel Cam és már vette is elő a telefonját.

- Kris, kérlek, nem hagyhatsz itt! – Ráztam meg csak azért is. – Szeretlek, ébredj fel!

- A mentők mindjárt itt lesznek. – mondta Cameron, aki legalább annyira kétségbe volt esve, mint én.

A mentők tényleg hamar ideértek, de nekem többnek tűnt. Hoztak be egy hordágyat, amin kivitték Kristent, és azonnal lélegeztető gépre tették. Azt megengedték, hogy felszálljak mellé a mentőre, Cameronnal, a többiek pedig megígérték, hogy jönnek.

- Robert mi történt? – nézett rám nyomatékosan Cameron. – Részletesen szeretném tudni.

- Igen, nekem is könnyebb lenne, ha mesélne róla. – szólt közbe az orvos, aki éppen végzett szerelmem ellátásával. – Dr. Summer vagyok.

- Robert Pattinson. – fogtam vele kezet. a nevemen kissé elcsodálkozott, de aztán nem szólt semmit.

- Cameron Stewart. – mutatkozott be Cam is. – Ő a húgom Kristen.

- Mi történt vele?

Nagyot sóhajtottam, Kristen arcát nézve.  

- Fent voltunk a szobában. – kezdtem bele szemlesütve. – És hát… lefeküdtünk. Addig nem volt semmi baj, míg el nem indultunk lefelé. A lépcsőn esett össze.

- Értem… - jegyzetelte fel az orvos. – És ne haragudjon, hogy így megkérdezem, de azt a testi kapcsolatot mindketten akarták?

Most arra céloz, hogy bántottam? Azt a nőt, aki a mindenem?! – Aztán eszembe jutott, hogy ő nem ismer és nyilván minden hasonló esetben megkérdezné ezt.

- Persze! – bólogattam. – Sőt, utána elég rosszul is éreztem magam, hogy itt egy buliban… csináltuk, de azt mondta, hogy ne bántson, mert ő is szerette volna–Természetes hogy ezt mondtam, de azért belül mardosott a bűntudat. Mi van, ha én tettem valami rosszat vele??

- Ezt tanúsíthatom. – mondta gyorsan Cameron. – A húgom és Rob nagyon szeretik egymást, és ha jól tudom nem ez volt az első, tehát…

- Rendben köszönöm. – biccentett a doktor. – És nem tudják, volt a lánynak valami betegsége, esetleg nemi betegsége?

- Nem hinném. – ráztam a fejemet. – Cameron te tudsz ilyesmiről?

- Nem én sem. –válaszolta. – Egészséges, talán a vérnyomása kicsit alacsony, de ennyi.

- Köszönöm. – írta le ismét a férfi. – Amint kivizsgáltuk, tudni fognak az eredményről. – tette hozzá.

- Doktor úr, esetleg nem lehet így tudni, hogy mi lehetett a baj? – kérdeztem tétován.

- Nem igazán. – csóválta meg a fejét. – Bármi lehetett. Az biztos, hogy sok vért vesztett, nyilván ez is hozzájárult. De ezt csak alaposabb vizsgálás után tudjuk csak meg.

- Értem. – Ismét szerelmemre néztem, és szörnyen éreztem magam. Nem tudnám feldolgozni, hogy valami történjen vele! Nem veszíthetem el!

  Ekkor érkeztünk meg a kórházhoz. Ott kiszálltuk, az orvosok, pedig kivették Kristen, hogy sietősen betolják az épületben. Mi is beszaladtunk a kórházba, és idegese ácsorogtunk az előcsarnokban amíg a portás nő oda nem szólt nekünk a pult mögül:

- Esetleg segíthetek valamiben? – kérdezte kedvesen az idős hölgy. – Kit keresnek?

- Most hozták be a húgomat, és most valószínűleg a sürgősségin van. A fejleményeket várjuk. – felelte Cameron, odalépve a pulthoz.

- Mi a húga neve? – kérdezte a portás.

- Kristen Stewart.

- Igen már szóltak hoz behozzák. – közölte a nő. – Oda le lehet ülni, értesítem önöket, ha megvannak az eredmények.

- Köszönjük! – mondtuk hálásan majd leültünk az említett székekre. Egyszerűen borzalmas volt itt ücsörögni, és várni, hogy mi lesz. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor anyu volt kórházban. A sírása szélén álltam, és a gyomrom kavargott az idegességtől.

- Ne hibáztasd magad. – szólalt meg Cameron. – Tudod, hogy nem tettél semmit.

- Már fogalmam sincs. – fújtam ki az eddig benntartott levegőt.

- Ezt hogy érted? – a srác vészjóslóan összehúzta a szemöldökét.

- Csak úgy hogy mi van ha miattam történt? – tártam szét a karom. – Ami történt persze csodálatos volt, mint mindig, de ott vérzett érted?

- Nem tudom miért, de biztos nem te tehetsz róla! – veregette meg a vállam. – Talán valami egészen másról van szó.

- Gőzöm sincs…

Egy tíz múlva a portás nő idejött, és közölte, hogy átszállították a harmadikra. Így hogy gyomorgörccsel szálltunk be a liftbe, és bár csak 3 emeletet mentünk, egy örökkévalóságnak tűnt. Odafent éppen összefutottunk az orvossal.

- Megnyugtathatom önöket, hogy semmi életveszélyes nem történt. – kezdte rögtön ezzel, de még nem nyugodtam meg teljesen. – Erős volt a vérzés ami nem tudjuk, hogy előbb érkezett-e a kelleténél, de nyilván köze lehetett az előtte lezajló testiségnek. Az ájulást az alacsony vérnyomás okozhatja, talán esetleg túl erős kávét ivott, de ha szed valamilyen gyógyszert esetleg fogamzásgátlót amiatt is előfordulhatott. De a stressz miatt is előfordul. Erről többet tudunk meg, ha felébred, ami egy tíz percen belül megtörténik.

- Köszönjük! – hálálkodtunk.

Megkönnyebbültem bár még mindig semmit nem tudtam pontosan, de legalább jól van.

- Bemehetnek hozzá. Hívjanak egy nővért, ha felébredt és akkor megyek én is.  – mondta nekünk Dr. Summer. – Itt van a háromszáztízesben. – tette hozzá, majd elment a lépcsők felé, mi pedig az ajtóhoz siettünk, benyitva két ágyat találtunk ott, de csak egy volt foglalt, amiben az én Szívem feküdt. Az orrába még mindig csöveken át kapta a levegőt, és a kezébe egy infúziót tettek. Annyira kicsinek, és elesettnek tűnt, ahogy itt feküdt. Cameron az ágy szélére ült, vigyázva, én pedig a műanyagszékre. Szerelmem bátyja hagyta, hogy én fogjam meg a kezét, persze csak óvatosan.

- Emlékszem mikor egyszer régen volt kórházban akkor kiszáradt. – szólalt meg Cam. – Tíz éves lehetett, talán tizenegy. Anya volt itt vele, és Kristen szörnyen sírt. Haza akart menni és nagyon félt a vérvételtől is. Anya éjszaka is bent maradt vele, én meg otthon izgultam érte, pedig tudtam, hogy már semmi baja. Akkor is az volt a baja, hogy konok volt… - itt kissé felkuncogott. – Hiába mondta neki anya, hogy igyon hányás után, csak nem ivott, mert félt tőle, hogy a teától megint rókázik.

- Kristen mindig is makacs volt. – csöndesen felnevettem.

- Tudod, Rob örülök, hogy te vagy a barátja. – nézett rám komolyan. – Melletted, biztonságban van, és tudom, hogy te vigyázol rá.

- Mindig!

- Nagyon szeret téged. – tette még hozzá, amitől a szívem gyorsabban vert.

- Én is őt, mindennél jobban. – mosolyodtam el, épp mikor Kris mocorogni kezdett. Mindketten rákaptuk a tekintetünket és lélegzetvisszafojtva vártuk mi lesz, majd végül felnyitotta gyönyörű szemeit.

(Kristen szemszöge)

Fájt a fejem. Ez volt az első amit felismertem. A hangok bántották a fülem, pedig csak suttogtak mellettem. Pocsékul éreztem magam annyi szent, ráadásul nem tudtam holt vagyok és hogy mi történt.

  Lassan megpróbáltam kinyitni a szemem, és bár a villanyfény bántotta azt, nem csuktam vissza. Mihamarabb tudnom kellett mindent. Akit elsőként megláttam, az Cam volt, az ágyam szélén ülve rezzenéstelen arccal figyelve engem, aztán észrevettem, hogy Rob is itt van mellettem. A szobából ítélve a kórházban vagyok.

-  Mi van velem? – kérdeztem rekedten.

- Jól vagy, semmi bajod. – nyugtatott meg Rob rögtön. – Elájultál a bulin, és sok vért vesztettél. – Most hogy mondja, kezdenek derengeni a dolgok, és az utóbbit még mindig érzem.

- De… mi történt? – Hangom nem volt több suttogásnál.

- Csak ennyi. – szólt most bátyám. – Összeestél, véreztél, hívtuk a mentőket, akik idehoztak, kivizsgáltak. Elmondták hogy semmi komolyabb bajod nincs, de az orvos kérdezni szeretne tőled pár dolgot, hogy biztosra mondani tudjanak valamit.

  Sok minden felvillant előttem ahogy Cam mesélt. Uram atyám…

- Hívni kell a nővért is. – jutott eszébe Robnak és már fel is állt hogy megnyomja a gombot.

- Rob! – szóltam neki mikor visszaért mellém.

- Mondjad, Szívem. – mosolygott rám. – Itt maradok, ígérem.

Ennél többet nem tudott mondani, mert a nővér és az orvos már be is léptek az ajtón. Kiküldték Robertet és Camront, a nővér ellenőrzött néhány dolgot, majd kiment így csak az orvossal maradtunk kettesben.

- Feltennék néhány kérdést, ha nem gond. – mondta leülve Rob helyére. 

- Rendben. – bólintottam, bár emiatt csak beleszúrt a fájdalom a fejembe.

- Van valami betegsége?

- Nincs semmi. – feleltem, és most hanyagoltam a fejrázást.

- Szed gyógyszer, esetleg fogamzásgátlót? – kérdezett újra.

- Szedek.

- Melyiket?

Furcsa volt erről beszélnem vele, tekintve hogy alig ismerem és férfi, szóval eléggé zavarban voltam miközben a nevét igyekeztem kimondani a gyógyszeremnek.

- Mostanában sokat stresszel?

- Mondhatjuk. – sóhajtottam fel. – Elég sok mindenen jár az agyam.

- Erős kávét iszik.

- Nem túlzottan erőset, de azért olyat, amitől nem alszom el napközben. – forgattam a szemem, míg írt és nem látta. Ez baromság, mindenki kávézik, ez Amerika! Nehogy már ennek köze legyen az ájulásomhoz!

- Ez segített valamit az ájulásom okának… felismerésében?

- Igen. – mosolyodott el a doki. – Valószínűleg a gyógyszer folyamatos szedésétől, indult meg ennyire a vérzés és ettől esett össze. Közrejátszott benne az is hogy a barátjával testileg is érintkeztek, de erről még pontosabb vizsgálatot végzek.

- Ki mondta, hogy lefeküdtünk? – rökönyödtem meg.

- A barátja. – válaszolta a doktor, majd felállt. – Köszönöm, sokat segített, Miss. Stewart. Most ha úgy érzi, beengedhetem a barátait, itt ácsorognak a váróban.

 Erre elvigyorodtam.

- Persze, jöhetnek! – vágtam rá. – És én köszönöm.

*

 Rob volt az utolsó, aki bejött a barátok közül, de ő itt is maradt.

- Na mit mondott az orvos? – kérdezte türelmetlenül. – Sietett nekem nem mondott.

- Semmi komoly, csak a gyógyszerek szedésétől véreztem ennyire, de szerinte közrejátszott benne az is hogy lefeküdtünk. – forgattam a szemem. – Apropó, miért avattad be abba a dologba??

- Mert ájultan feküdtél egy hordágyon és kérdéseket tett fel. – magyarázta. – Segíteni szerettem volna teljesen kétségbe voltam esve.

- Ezt megértem, de ezek orvosok szívem! – tettem a kezemet az övére. – Minél többet mondasz, annál több sületlenséget hordanak össze.

- Ez nem sületlenség – rázta a fejét.

- Figyelj, mikor egyik ismerősöm bent volt a kórházban, mert előbb indult meg a szülés ennek okán a nővérek feltettek neki pár kérdést: „Dohányzik?” „Rendszeresen fogyaszt alkoholt?” A csaj mindegyikre nemet mondott, erre a nővérek: „Akkor nem tudjuk mitől lehet.” – meséltem. – De ha azt mondta volna, hogy iszik rávágták volna, hogy: „Biztos attól van!” Érted már ezek nem a magyarázatot keresik. Csak azt szeretik mutatni, hogy foglalkoznak az üggyel. Tisztelet a kivételnek. – tettem hozzá.

-  Ettől függetlenül, te is ezt mondtad volna, ha fordított lett volna a helyzet, nem? - 

Nagyot sóhajtottam.

- De igen, ebben igazad van. – Ismertem be.

- Na, látod. – mosolyodott el lágyan. – És különben is, ez az orvos biztos, hogy törődik veled, már harmadszorra vizsgálódik ebben az ügyben. Szóval, higgadj le egy kicsit rendben?

- Rendben, bocs. - Mondtam röstelkedve.

- Semmi gáz!  - simogatta meg a kezemet, amiben nem volt infúzió. – Nagyon rám ijesztettél, remélem tudod. – Nézett rám boci szemekkel.

- Tudom, sajnálom!

- De nem emlékszel, mit éreztél mielőtt elájultál? – kérdezte. Kezdi már ő is!

- Csak arra, hogy kicsit zúgott a fejem és lefelé menet már szédültem. – kutattam a múltban. – Olyan érzés volt, mint mikor leesik az ember vércukra, és megszédül…

- Legközelebb, ha szédülsz, vagy rosszul érzed magad szólnod kell nekem. – kötötte a lelkemre halál komolyan. – Hogy tudjak segíteni…

- Persze, kicsit fáj a fejem, jól megijesztelek, aggódni fogsz, hogy összeesek, aztán kiderül, hogy csak érzékelem a frontot. – fintorodtam el.

- Miért front érzékeny vagy?

- Nem ez a lényeg…

- Tök mindegy ígért meg hogy szólsz nekem, rendben? – ismételte meg nyomatékosan.

- Jól van. – egyeztem bele. Addig úgysem nyugszik, míg meg nem ígérem. – Amúgy hol van Cameron?

- Lement a büfébe, meg gondlom elköszön a többiektől… legfőképpen Nikkitől. – tette hozzá vigyorogva.

- Visszamennek a házba?

- Igen, aztán majd holnap mindenki hazamegy. – felelte Rob. – Cam és én itt maradunk veled.

- Igazán nem kéne. – tiltakoztam. – Nektek is aludnotok kell! Itt nem lehet rendesen pihenni!

- Én nem vagyok nyugodt úgy. – csóválta a fejét. – És tudom, hogy Cameron sem lenne az.

- De hát…

- Nincs apelláta, itt maradunk és kész! – jelentette ki ellentmondást nem tűrő hangon. Tudtam hogy most már hiába is akarnék vitatkozni.

- És mi lesz ha még holnap is itt kell maradnom? – néztem rá. – Akkor is itt fogsz görnyedni, és automatákból fogsz enni?

- Kristen, te itt vagy. És ha nem muszáj nem válok meg tőled, még akkor se ha egy kórházban kell lennem. Hacsak te nem akarod ezt…

- Nem akarom. – mosolyodtam el most már én is. – Nagyon szeretem, ha velem vagy! Csak nem akarom, hogy… - nem hagyta, hogy befejezzem, mert az ajkát gyengéden az enyémhez érintette. Persze viszonoztam, de nem engedte, hogy tovább menjük, ezt egyikőnk se akarta.

- Nagyon fogok ezentúl figyelni. – sóhajtotta, visszaülve a székre. – Akármit is mondasz, nem volt helyes hogy megtörtént akkor.

 Megforgattam a szemem, és úgy gondoltam erre inkább nem mondok semmit. Beszélhetünk erről még ötezerszer, a Robbal eltöltött együttléteket sosem fogom megbánni…

(Robert szemszöge)

Kristen hamar elaludt, a beszélgetésünk után, és addigra Cameron is visszatért.

- Elmentek a többiek, de megígérték, hogy holnap is bejönnek. – közölte, majd leült az ablak mellett álló üres ágyra, a müzli szeletét majszolgatva.

- Rendben. – bólintottam. – Én is leugrok az automatához, itt maradsz?

- Persze. – bólogatott Cam, én pedig felálltam és kimentem a szobából.

 Kint odamentem az automatához, ami a lift mellett volt, vettem egy ásványvizet, meg egy Snickerset, majd visszavonultam Kristenhez és Cameronhoz. Alig csuktam be az ajtót az orvos máris belépett.

- Akkor elaludt jól van. – nyugtázta. – Semmi komoly baja nincsen, úgyhogy ma éjszakára még idebent marad, hogy megfigyelés alatt legyen, és ha holnapig nem lesz semmi, akkor délután már hazamehet.

- Ez jó hír. – bólogatott Cameron. – De ugye itt maradhatunk vele?

- Persze, de miután vége van a látogatásnak ki kell ülniük oda a váróba. – intett kifelé a fejével. – Ez a szabály..

- Rendben. – mondtam. – Köszönjük doktor úr!

- Igazán nincs mit! – azzal biccentett és itt hagyott minket.

- Biztos minden okés lesz holnapra. – vélekedett Cameron. – Legalább mehet forgatni, úgyis tudom, hogy ez fontos neki.

- Igen! –helyeseltem, leülve a székre. – Nem kéne, hogy ennyit stresszeljen!

- Ez köztudott. – kuncogott fel sötéten. – De az én húgom olyan fajta ember, aki mindenki problémáján sokat stresszel. Többet, mint maga a személy, akinek a problémái vannak. Az övéi háttérbe szorulnak , de csak annyira, hogy azok ahogy egy kis hely van a gondok számára előtörhessenek. Hidd el, nem egyszer igyekeztünk tenni ez ellen, de Kris ilyen. És ezt így kell elfogadni.

- El is fogadom, minden tulajdonságával. – biztosítottam. – De nem szeretném, ha még egyszer baj lenne ebből.

- Azt senki sem szeretné. – mormogta Cam. – De itt a stressz a doki szerint is csak, egy kis részben játszott közre.

- Ez igaz. – bólintottam rá, aztán feltettem egy kérdést, ami már rég foglalkoztatott. – Milyen volt kicsinek?

- Kris? – nézett rám, mire egy biccentéssel válaszoltam. – Nem olyan volt, mint a többi kislány. Volt babaháza arra emlékszem, talán még mindig megvan valahol a padláson, de ritkán játszott vele. Sokat volt velem. Én foglaltam le, mert anyáék sokat dolgoztak. Legtöbbször társasoztunk, vagy bújócskáztunk, ilyesmik. Hiszen mire már játszani tudott önállóan, addigra már én is kinőttem az autókból. Mikor már nagyobb lett, és nem kötötték le a játékok, általános iskolában, akkor is sokat voltunk együtt. Mindent megbeszélt velem, és ha valami baja volt mindig segítettem neki. A szalagavatón például velem táncolt. – itt csöndesen elnevette magát, ahogy én is. – Előtte egy héttel szakított a barátjával, akivel táncolt volna. Egy hét alatt egész jól sikerült begyakorolnom a keringőt. Egyszóval nagyon kötődtünk egymáshoz!

- Ez látszik még most is. – mosolyogtam. – Nagyon szeret téged.

Csak kuncogott.

- Erről ő ennyire talán sosem mesélt volna. – hümmögtem, megfogta a kezét, és végignézve gyönyörű arcán. – Nem szeret magáról beszélni.

- Azt tudom.

(Kristen szemszöge)

Reggel ötkor valaki ébresztett, aki nem volt más mint egy nővér. Mondanom sem kell, hogy nem úgy ébresztett, mint Rob szokott. Már arra felkeltem, hogy becsapta az ajtót maga után, aztán mire elkiáltotta magát hogy: Ébresztő! addigra már ki is kellett nyitnom a szemem.

 Rob és Cam már nem voltak a szobában, csak ez a szadista nő. Odalépett hozzám, és óvatosan leszerelte rólam azt a sok mindent. Végre megszabadulhattam  a sok, kábeltől.

- Ez azt jelenti, hogy ma már hazamehetek? – kérdeztem reménykedve, miután a kezembe nyomott egy lázmérőt.

- Délután, ha minden rendben lesz. – felelte még az ajtóból, majd ismét rám csukta azt. Még jó hogy törődnek a betegekkel.

Betettem a lázmérőt, és míg nem csipogott azon gondolkodtam, vajon, hol lehet Rob? Hiányzott. Egész éjjel hiányzott mellőlem. Hazament volna? Vagy vissza Ashleyékhez? Ezt mondjuk, kétlem, de akkor meg merre lehet?

  Csipogott a lázmérő, úgyhogy kivettem és megszemléltem. Nem volt lázam se, sőt hőemelkedésem se. Vártam, hogy jön-e a nővér, és alighogy hátradőltem a párnán, újra nyílott az ajtó.

- Na hadd lássam. – vette át a nő a lázmérőt. – Jól van semmi baj… Akkor beengedném a vendégeit.  -  tette hozzá mire a szívem ezerrel kezdett verni.

- Jó, jó! – egyeztem bele azonnal.

- A reggelije is nemsokára érkezik. – mondta még majd újra kiment.

A helyét nemsokára Cameron és Szerelmem váltotta fel.

- Hogy vagy? – kérdezték rögtön.

- Semmi bajom, csak herótom van a nővértől. – fintorogtam. - Ti komolyan itt éjszakáztatok a kórházban?

- Igen. – bólgattak hevesen.

- De mért van herótod a nővértől? – kérdezett rá Cam.

- Azért mert ötkor arra kelek, hogy kicsapja az ajtót, majd úgy élbreszt mintha katonaságon lennék. – forgattam a szemem.

- Délután már mehetünk haza, Szívem. – szorította meg a kezem Rob.

- De csak délután. – panaszkodtam.

- De nézd a jó oldalát, már levették az infúziót meg mindent. – mutatott végig rajtam Cameron.

- Igen, és holnap már ismét forgathatsz. – fűzte még hozzá Robert. – Szóval nyugi. És mi végig itt leszünk veled, plusz ebéd után a többiek is benéznek hozzád.

Nagyot sóhajtottam.

- Lemegyek a büfébe hozok fel valami kaját. – állt fel Cam. – Na, kinek mit hozzak?

- Most semmit köszi. – legyintett Rob.

- Nekem csak egy 3Bit-et, úgyis mindjárt jön a reggelim. – mormogtam. 

Cam horkantva felnevetett.

-  Mindjárt jövök. – Azzal itt hagyott minket kettesben.

Rob csillogó szemével rám nézett.

- Megcsókolhatlak? –kérdezte egészen közel hajolva.

- Ez nem is kérdés. – kuncogtam fel, és ő azonnal cselekedett is. Óvatosan és gyengéden csókolt, de mégis tele volt szenvedéllyel.

- Szeretlek. – suttogta. – És nemsokára kikerülsz innen.

- Érted érdemes is kikerülni innen. – mosolyodtam el. Ő pedig Amennyire tudott magához ölelt,hogy tudassa velem, ezután is számíthatok rá.