Boldog új évet!

Sziasztok!

Igen, ennek az évnek, 2011-nek is a végére értünk! :)) Hihetetlen, hogy megint eltelt egy év, és mennyi minden történt, s gondolom így vagytok ezzel ti is! :) Én ugyan nem készültem sem jókívánsággal, sem verssel, csak annyit írok, kedves olvasóimnak, hogy ne féljetek álmodni és terveket szőni, és ne féljetek megvalósítani azokat, mert mindenkinek megvan az esélye, hogy sikeres évet kezdhessen!

 Tehát, minden jót kívánok 2012-re is, minden olvasómnak, és kedvenceinknek is a drága RobSten párosnak is ;) *-* (L)

Puszi

Regi

2. ~ 18. fejezet

Sziasztok! Bár nem érdemlitek meg, de nagyon jó szívű vagyok, és meghoztam a fejezetet. Viszont a következőt már nem vagyok hajlandó, ha nem lesz meg az 5 KOMIII. Ez az egész, Rob szemszöge lesz, úgyhogy jó olvasást, és véleményeket kérek! Köszönöm azoknak akik az előzőhöz is írtak! ;) (L) 


Puszi
Regi

Magyarország

(Robert szemszöge)

Férfi voltam, de egy könnycsepp csípni kezdte a szemem, mikor már nem láttam őt sehol. Persze megtartottam magam és nem sírtam, akármennyire is jó lett volna. Egyszerűen egy lelketlen embernek éreztem magam, egy önző kis ficsúrnak aki csak arra gondol hogy sikere legyen, csak a filmezés érdekli, és nem érdekli senki más, még az se akit a világon a legjobban szeret. Miért vállaltam el a szerepet? Miért mentem bele, hogy elmegyek abba a kis országba? Hogy gondoltam, hogy itthagyom Kristent egyedül- Már most nagyon hiányzik – és ez enyhe kifejezés. Mi lesz majd egy-két nap elteltével? Már forgatni se tudok majd? Egyik reggel se fog mellettem ébredni, egyik éjjel se szeretkezhetek vele, sőt egyáltalán nem is láthatom őt. Csak a hangját hallhatom majd a telefonon keresztül, annyi ideig, míg beszélünk? Az a baj, vagyis hát nem baj, de a helyzet az, hogy az elmúl majdnem, másfél évben, amit együtt töltöttünk, akkor tényleg 24 órából, majdnem 24 órát együtt voltunk. És ha esetleg nem így volt, akkor sem több száz kilométer választott el minket, maximum pár utca, vagy néhány díszlet, netalántán egy fal.

  Odaadtam neki a szívem egy részét, és nehéz távol maradnom a szívem hiányzó darabkájától. Mert az már örökre az övé bármi történjék is. Ezért elviselhetetlen a hiánya, ezért nem tudok nélküle élni. Ez lesz most a próba, hogy mennyire tudjuk egymást nélkülözni, és mennyire tartunk ki egymás mellett. Nahát, szégyen, de én ezen már most megbuktam. Egy percet se tudok kibírni nélküle.

  És akkor ütött szöget valami a fejemben. Mennyire tudunk kitartani egymás mellett… Mi lesz, ha Kristen közben megtetszik valakinek? Mi lesz, ha elveszítem őt? Nem bírnám, ki ha már nem szeretne, úgy mint én őt. Na de miket beszélsz, de hülye? – vágtam fejbe magam gondolatban. Kristen nem olyan lány. Megbízom benne, és tudom, hogy nem jön össze mással míg haza nem érek. Ettől függetlenül, azért a szög megmaradt.

 - Kérjük kapcsolják be az öveiket, megkezdjük a leszállást Budapesten. – jött a hang elölről, s ezután még három különböző nyelven, amiből az egyik a német volt, a másik meg azt hiszem a magyar, de a harmadik eléggé raccsolós volt ahhoz hogy felismerjem.

  Gyorsan bekapcsoltam az övemet azzal a gondolattal, hogy mindjárt felhívhatom Krist, és hallhatom a hangját. Vajon most mit csinálhat? Remélem minden oké, és biztos a bátyja és Emily is hazaért már.

  Két testőrt küldtek elém, akik már a kapuban vártak. Nem is voltak hiába itt. A reptér előcsarnokában a rajongót többen voltak mint amennyien a gépemen ültek. Mikor megláttak előkapták a fényképezőiket, meg a mobiljaikat és többen papírokat tartottak felém, mind ezek mellett pedig sikítoztak is, és kiabáltak. Csodáltam, hogy néhányan még ide is mertek jönni, hiszen ez a két kétajtós szekrény még nekem is kissé ijesztő volt.

- Oh, Rob, üdv! – sietett elém már a parkolóban a rendező. Kezet fogtunk, majd folytatta. – Megígértem, hogy az előcsarnokban várlak, de gondoltam, hogy ott úgysem beszélgethetünk.

Beszélgethetünk? Nem mehetnék inkább a hotelbe, hogy felhívhassam Kristent?

- Értem. – csak ennyit mondtam, és igyekeztem összehozni egy mosolyt.

- A rajongók odáig vannak érted, ezt meg kell hagyni. – szállt ki az anyósülésről, egy szőke rövid hajú, teljes sminkbe vont nő, aki öt évvel szerintem idősebb volt nálam, viszont csak a magas sarkúja tette magassá, egyébként, még a rendezőnél is alacsonyabb volt.

- Ő itt Diana Wright. – mutatta be a rendező, a nőt nekem. – Gondoltuk kelleni fog neked egy menedzser, és ő szívesen vállalta a feladatot.

Menedzsert? Nekem? Hogy beleszóljon a dolgaimba? Egyébként se szimpatikus.

- Menedzser? – néztem nagyot de azért kezet ráztam vele. – Ez kicsit váratlanul ért.

- Tudom, de kell valaki, aki intézi az ügyeidet legalábbis amíg itt vagy. – magyarázta a férfi. – Annál is inkább, mert folyékonyan beszél magyarul, és franciául is.

Hát, legalább segít megértetni itt magam. Valóban talán szükségem lesz rá.

- Hát köszönöm. – biccentettem feléjük. – Most viszont, ha megbocsátanak fognom kellene egy taxit, mert eléggé fáradt vagyok…

- Felesleges, elviszünk a hotelig, úgyis én is ott lakom, meg Diana is. – legyintett Mr. Daquin és felnyitotta a csomagtartót. Na, még csak ez hiányzott, tovább bájcseveghetek az úton is.

- Köszönöm.

Betettem a csomagjaimat a csomagtérbe, majd beszálltam hátra. Hála istennek, Diana és a rendezőm egész jól elbeszélgettek egymással az elkövetkező napokról, csak néha szóltak hozzám, vagy kérték ki a véleményem.

  Már teljesen besötétedett, mire kiszálltunk a szállodánál. Ott a dolgozók azonnal a segítségünkre siettek, magyarul karattyolva, s bevitték a csomagokat, míg én is bejelentkeztem. Dina ismertette még velem a holnapi napirendet az ajtóm előtt.

- Adjak róla egy másolatot? – kérdezett rá a végén.

- Nem kell, megjegyzem. – biztosítottam. Csak hadd menjek már.

- Ha gondolod, megihatunk lent valamit, ha gondolod. –vetette fel, nem úgy, mint aki rám akarna mozdulni, de azért jobbnak láttam hárítani, és tisztázni mindent.

- Áh, nem kösz, nagyon fáradt vagyok, és még megígértem a barátnőmnek hogy felhívom. – mondtam.

- Oh, rendben. – bólintott rá. – De mielőtt félreértenénk egymást harminc leszek a nyáron, és eljegyeztek szóval, nehogy azt hidd hogy én is rád akarok mászni.

- Én nem…

- Tudom, hogy ez milyen, dolgoztam már nálad fiatalabbakkal is, mind azt hitték, hogy akarok tőlük valamit. – vont vállat. – Nem tudom miért, de én nagyon szeretem a vőlegényemet és tavasszal esküszünk szóval…

- Oh, hát gratulálok. – hirtelen nem tudtam mi mást mondhatnék, egy ilyen monológ után. Meglepett mit ne mondjak.

- Köszi szépen. – a mosolya kiszélesedett. – Hát akkor jó éjt, Robert, pihend ki magad holnapra!

- Meglesz, kösz! – azzal már be is robbantam a szobába. Becincáltam a cuccaimat és még le se vettem a kabátomat, már fél kézzel Kris számát tárcsáztam.

  Csak néhány csörgést kellett megvárnom, hogy felvegye.

- Rob! – hangja egészen elvékonyodott ahogy beleszólt a telefonba. De rég hallottam a hangját…– Igen, semmi bajom.

Kicsit meglepődtem erre a kijelentésre, de azért elmosolyodtam.

- Öö… oké ennek örülök.

- Emilynek válaszoltam, mert egy kicsit megbotlottam. – magyarázta nekem.  – Szóval leszálltál?

- Igen, most vagyok itt a hotelben. – mondtam. – Bocsi, hogy ilyen későn hívlak, de a reptéren nem ment minden zökkenőmentesen.

- Nem hívtál későn, itt még csak fél egy múlt.

- Tudom, úgy értem, hogy nem hívtalak rögtön ahogy leszálltam. – mondtam másképp.

- Jaj, semmi gond! – kuncogott. – De hogy érted, hogy nem volt minden zökkenőmentes a reptéren. Mi volt?

- Volt ott… khm… egy pár rajongó. – feleltem. – Kicsit nehéz volt őket lerázni, de megoldottuk.

- Oh, értem. – mondta. – És egyébként mi újság? Milyen Magyarország?

- Este tényleg nagyon szép. – ismertem be. kár lett volna hazudni. – És Dunára néző szobát kaptam a hotelben, Budapest nagyon gyönyörű.

- Na, lett egy versenytársam. – viccelődött.

- Ne viccelj! – nevettem. – Neked senki sem érhet a nyomodba tudod.

- Én csak azt mondtam, hogy Budapest a versenytársam, nem azt hogy a nyomomba ért. – hülyült tovább.

- Nem is vagytok versenytársam. – közöltem vele természetesen. – Nagyon hiányzol már most!

- Te is nekem hidd el. – sóhajtotta. – Az éjszaka, pedig még rosszabb lesz…

- Ne is mondd! Már előre látom… Na, de beszéljünk másról. – próbáltam mosolyogni. – Veled mi újság?

- Semmi, Cameron már itthon volt mikor hazaértem, Emily pedig nemrég ért haza. 

- Akkor legalább nem vagy egyedül. – bólogattam. – Bár jobb lenne, ha én lehetnék ott veled.

Pár percig csend volt, nem is reagált arra, amit mondtam, kezdtem megijedni.

- Kristen? Itt vagy? – kérdezgettem.

- Igen, itt. – válaszolta kissé remegő hangon. Már mindent értettem. – Szeretlek Rob. – tette hozzá, mire a szívemet elöntötte valami melegség.

- Én is szeretlek, Szívem. – mondtam neki kicsit szomorkásan. – Nemsokára ismét találkozunk.

Válasz helyett elkiáltotta magát:

- Megyek! – Tudtam, hogy ez nem nekem szólt, egyértelmű volt.

- Menned kell? – vicces, úgy kérdeztem, mintha az anyja szólt volna neki, és nem Emily, mert biztosan ő volt.

- Ja, kész a vacsora. – mormogta. – De még hívlak. Este még felhívlak. Vagy neked akkor már forgatás van? Bekavart ez az időeltolódás.

- Akkor hívsz, amikor akarsz Kris. – nyugtattam meg. – Lehet, hogy abban a pillanatban nem veszem fel, de visszahívlak.

- Jó, rendben. – felelte. - Akkor majd még beszélünk.

- Persze! – Ez nem is volt kérdés. Édesen felkuncogott. – Jó étvágyat! – tettem hozzá. – Szeretlek!

- Én is szeretlek. – válaszolta mosolygós hangon, s azzal elköszönt, majd letettük, sajnos. Míg hallhattam a hangját érdekes, sokkal barátságosabbnak tűnt ez a szoba.

  Nagyot sóhajtottam, és odamentem a bőröndömért. Gyorsan előszedtem belőle a tisztálkodási szereimet, meg a pizsamának használ rövidnadrágomat a trikómmal, aztán bevonultam a szépen kicsempézett tágas fürdőbe. Csábított a nagy kád, de túl fáradt voltam ahhoz, hogy én most pancsoljak. Így hát beálltam a zuhanyzóba, de így is majdnem fél órát zuhanyoztam.

  Sokkal fáradtabbnak éreztem magam, de mikor befeküdtem a tagadhatatlanul kényelmes ágyba, persze, hogy le se tudtam hunyni a szemem. Hiányzott a szívem hiányzó része, de még annál is jobban az, aki birtokolja.

*

A másnapom, hála istennek nem henyéléssel telt, így nem adtak okot arra, hogy magamba zuhanjak, vagy éppen elkalandozzanak a gondolataim. Bár keveset forgattunk, de annál többet készülődtünk, átvettük a forgatókönyvet, Dianával egy kávé mellett végignéztük a heti teendőimet.

- Robert, megjöttünk. – szólt, mikor leállította az autót a hotel parkolójában. Pislogtam párat; már megint elkalandoztam.

- Oh. – csak ennyit mondtam és kiszálltunk a kocsiból.

- Nekem is iszonyatosan hiányzik, Brian. – vigasztalt Diana. Brian a vőlegénye volt. – Igen, a lányok sokkal jobban belelátnak másokba mint a fiúk. – tette hozzáértetlen arcomat látva.

- Borzasztó. – sóhajtottam fel végül.

- Tudom, mi is rég voltunk már ilyen messze egymástól. – folytatta. – De az lebegjen a szemed előtt, hogy már csak hat nap és hazamehetsz.

- Köszi, Diana. – mosolyodtam el. – Akkor mára ennyi volt a program, igaz?

- Ahogy mondod. – bólintott rá. – Csak ne felejts el vacsorázni.

Erre felnevettem.

- Nem hiszem, hogy elfelejteném. – mondtam, majd elköszöntem tőle és bementem a szobámba. Tényleg eléggé éhes voltam már, ma még alig ettem valamit.

  Gyorsan átöltöztem, majd le is mentem a hotel éttermébe, hogy végre vacsorázzak egy kiadósak, de csak miután a telefonomat is előkerestem, hiszen ma még nem is tudtunk beszélni, pedig láttam, hogy megcsörgetett. Pedig már épp eléggé vágytam a hangjára. 

Boldog Karácsonyt!

Sziasztok! 

Igen, eljött a Karácsony, és a Novellás blogomra felkerült, a Karácsonyi bál című novellám, amolyan karácsonyi ajándékként. :)) Szóval jó olvasást kívánok hozzá és, Mindenkinek békés, boldog Karácsonyt kívánok!! :)) <3 

Puszii

Regii

Új novellám...

Sziasztok! 

Azért írok nektek mert feltettem egy új novellát a novellás blogomra, s szeretném, ha komiznátok vagy legalább pipálnátok, mert számítana a véleményetek! :)) *-* <3 Előre is köszönöm nektek! A blogom: www.regina-novellai.blogspot.com 

A másik meg, hogy szeretném, ha azért ide is írnátok komikat... :))

Na megyek is, csak ezért jöttem ;)

Puszii

Regi

2. ~ 17. fejezet

Helló! Megjöttem a frissel, remélem örültök neki! :)) Ma délelőtt volt időm befejezni, szóval... :D Remélem tetszeni fog nektek, annak ellenére, hogy kicsit rövid lett. :/ :) A következő rész a mi Robertünk szemszöge lesz majd ;))
Jó olvasást hozzá, és kommenteket kérek! ;) (L)
Puszii
Regi

Támogatások

(Kristen szemszöge)

  Egy negyed óra múlva már sikerült teljesen megnyugodjon. Addigra már Cameron beterelgetett a nappaliba, leültetett az ágyra és ott nyugtatgatott. Előtte nem éreztem kínosan magam, hogy sírok vagy ilyesmi. A bátyám volt, és nagyon hálás voltam neki amiért van türelme itt vigasztalgatni.

  Megtörölgettem kisírt szemeimet, és felnéztem rá. Kíváncsi voltam.

- Hogyhogy ilyen korán hazajöttél? – kérdeztem kissé rekedten.

- Történt egy dolog, és Nikkinek el kellett mennie. – sóhajtott fel, de nem nézett rám, csak a cipőjét nézte.

- Hova el? – faggattam. Nem hihette, hogy beérem ezzel a kis kitérő válasszal.

- Na, jó – adta be a derekát, és végre megvolt vele a szemkontaktus. – A bátyját baleset érte. A lépcsőházban, valahogy megcsúszott és leesett a lépcsőn. Vannak súlyos sérülései, most a kórházban van.

- Te jó ég. – pislogtam. Ez borzasztó. Képes volt ezzel eddig várni?

- Nikki elment a Middletown-ba a kórházba. – folytatta. – Azt mondta el akar rendezni mindent egyedül. Én csak holnap megyek utána…

- Biztos minden rendben lesz. – tettem a vállára a kezem.

- Remélem. Nikki megígérte, hogy hív.

- Akkor hívni is fog, és elmondja, hogy mi van. – mondtam neki. – Mi lányok ilyenkor szeretünk magunkban intézkedni, mert előtérbe helyezzük a másikat. És csak aztán jövünk mi. Viszont, utána nagy szüksége lesz rád.

- Tudom. – húzta ki magát.

- Vigasztald meg őt is, úgy ahogy engem. – böktem oldalba.

Láttam, hogy nyitja a száját, hogy kérdezzen, de aztán becsukta. Örültem neki, mert szinte tudtam, hogy Robról akar kérdezni, de ha most akármit mondanom kéne kezdhetné előröl az egészet.

- Jó. – így csak ennyit mondott, válaszolva az előző tanácsomra még, aztán felállt és kiment a konyhába. Követtem, pedig megfordult a fejemben, hogy inkább felmegyek a szobámba, de aztán meggondoltam magam. Elég lesz az éjszakát ott tölteni egyedül…

- Szóval, mit eszünk ebédre? – kérdezett fel Cameron, tanácstalanul állva a hűtő előtt. – Éhes vagyok.

- Én is. – ingattam a fejem, és félretoltam az útból, hogy valami elkészíthető kaja után nézzek. – Nem reggeliztem semmit. Van itt még maradék a kínaiból. – Persze rögtön az jutott eszembe, ahogy Robbal itt eszegetjük az asztalnál, tehát már tudtam, hogy nem azt fogok enni.

- Oh, azt kérek, nem is láttam. – lelkesült fel, úgyhogy kivettem az egyik dobozt, ami félig volt és a kezébe adtam, de én felvágottat vettem elő magamnak, hogy összedobjak egy szendvicset. – Te nem ilyet eszel?

- Most nem. – vontam vállat, és kivettem a sonkát meg a vajat, és félbevágtam egy zsemlét. – De neked jó étvágyat hozzá!

- Kösz. – Már a húson nyámmogott. – Emily mikor jön meg?

- Nem tudom, szerintem még együtt ebédel Jesse-vel, aztán majd utána. – válaszoltam, és egy tányérra tettem a már kész ebédemet. – Nem jössz inkább a nappaliba?

- De. – egyezett bele, és követett is a dobozával az említett helységbe. – Lehet, hogy most ismétlik a tegnap esti CSI-t amiről lemaradtam. – tette hozzá, és a torkom összeszorult.

- Á, én azt tegnap láttam Robbal. – jegyeztem meg. Erre ő rám nézett.

- Csak egy hét, Kris. – veregetett kicsit hátba, nehogy kiessen a kezemből a tányér. – De akkor nézhetünk mást is.

- Nem baj?

- Dehogy! - legyintett. – Nem gond ha egy CSI-t kihagyok!

- Köszi! – néztem rá hálásan, majd leültünk, és kerestünk valami nézhető műsort a tévében.

*

  - Szóval jó volt ez a hét Jessevel. – állapítottam meg, azok után, hogy drága barátnőm félórás előadást tartott a barátjával eltöltött napokról.

- Még annál is jobb. – ujjongott Emily. – Imádom ezt a pasit. Ééés tudod mit vettem észre? Hogy nőtt a hasam! – azzal felhúzta a pólója alját, hogy én is láthassam az említett testrészt. Tényleg változott, az eddigi lapos hasa most már nem volt eléggé az, de kábé most volt olyan, mint az enyém.

- Nahát! – mosolyogtam rá kipirult arcú barátnőmre. – Most már te is örülsz igaz? Nem aggódsz?

- Az túlzás, hogy nem aggódok, de már nem annyira, mint előtte. – vont vállat. – De Jesse tényleg mellettem áll, mindenben szóval…

 Éppen válaszolni akartam erre, mikor megcsörrent a telefonom a polcon. A polcomon volt, s persze azonnal felpattantam, hogy érte menjek, de útközben a nagy sietségben, megbotlottam a szőnyegben, és gyakorlatilag úgy estem oda a készülékért.

- Rob! – cincogtam izgatottan. – Igen, semmi bajom. – tettem hozzá Em-nek, az állapotom felőli kérdésére válaszolva.

- Öö… oké ennek örülök. – mondta bizonytalanul Szerelmem, de azért hallottam, hogy mosolyog. Istenem mintha ezer éve hogy elköszönt volna.

- Emilynek válaszoltam, mert kicsit megbotlottam. – magyaráztam. – Szóval leszálltál?

- Igen, most vagyok a hotelben. – válaszolta. – Bocsi, hogy ilyen későn hívtalak, de a reptéren nem ment minden zökkenőmentesen.

- Nem hívtál későn, itt még csak fél egy múlt. – emlékeztettem homlokráncolva.

- Tudom, úgy értem, hogy nem hívtalak fel rögtön, ahogy leszálltam…

De aranyos!

- Jaj, semmi gond! – legyintettem, persze tök fölöslegesen. – De hogy érted, hogy nem volt minden zökkenőmentes a reptéren? Mi volt?

- Volt ott… khm… egy-pár rajongó. – morogta. – Kicsit nehéz volt őket lerázni, de megoldottuk.

- Oh, értem. – forgattam a szemem. – És egyébként mi újság? Milyen Magyarország?

- Este tényleg nagyon szép. – ismerte el. – Egy Dunára néző szállást kaptam a hotelben, Budapest nagyon gyönyörű.

- Naa, lett egy versenytársam? – ugrattam.

- Ne viccelj! – szidott meg gyengéden. – Neked senki sem érhet a nyomodba, tudod.

- Én csak annyit mondtam, hogy Budapest a versenytársam nem azt, hogy a nyomomba ért.

- Nem is vagytok versenytársak. – közölte magától értetődően. – Nagyon hiányzol már most.

- Te is nekem hidd el. – sóhajtottam fel. – Az éjszaka pedig még rosszabb lesz.

- Ne is mondd! – kérte. – Már előre utálom. Na de beszéljünk másról! Veled mi újság?

- Semmi, Cameron már itthon volt mikor hazaértem, Emily pedig nemrég ért haza. – hátrapillantottam, de az említett már nem is volt itt. Mikor ment ki?

- Akkor legalább nem vagy egyedül. – nyugtázta. – Bár jobb lenne, ha én lehetnék ott veled…

 A szemeim megteltek könnyel, ahogy a hangját hallgattam.

- Kristen? Itt vagy?

- Igen itt. – válaszoltam nagy nehezen visszatartva a könnyeimet. – Szeretlek Rob!

- Én is szeretlek, Szívem! – jött a szomorkás válasz. – Nemsokára ismét találkozunk…

- Kész a vacsora! – kiáltotta el magát Emily.

- Megyek! – szóltam vissza.

- Menned kell? – kuncogott Rob. Mintha legalábbis anyukám szólt volna, úgy kérdezte ezt.

- Ja, kész a vacsora. – húztam a számat, pedig már eléggé korgott a gyomrom. – De még hívlak ma… Este még felhívlak. Vagy neked akkor már forgatás van? Bekavart ez az időeltolódás…

- Akkor hívsz, amikor akarsz, Kris. – nyugtatott meg. – Lehet, hogy abban a pillanatban nem veszem fel, de visszahívlak.

- Jó, rendben. – bólintottam. – Akkor majd még beszélünk.

- Persze. – vágta rá, ami mosolygásra késztetett. – Jó étvágyat. Szeretlek!

- Én is szeretlek! – azzal letettük.

Vettem egy-két nagy levegőt, hogy kicsit összeszedjem magam, majd még mindig a telefonomat szorongatva lementem az étkezőbe, ahol már jó illatok terjengtek. Ezért is imádom Emilyt, mert olyan finomakat főz.

- Kész a húsleves. – vigyorgott Em. – Cam, vigyázz, mert forró. – fűzte hozzá már az asztalnál ülő bátyámnak címezve. – Na, beszéltél Robbal?

- Igen. – mosolyodtam el önkétlenül. -   Minden oké, és tetszik neki, a város.

- Remélem nem jobban, mint a drága New York. – heherészett Cam.

- Áh, az kizárt. – nevettem vele, mire ő már énekelte is a jól ismert” New York” című dalt.

- Cameron, inkább táncolj, a port jobban bírjuk. – kérte nevetgélve Emily, miközben ő is leült enni. Én pedig majd’ félrenyeltem a levest, annyira elkaptt a nevethetnék. Cameron se sértődött meg, nem szokása, ő is velünk nevetett, addig míg fel nwm pattant, és ki nem vette a zsebéből csörgő telefonját.

- Szia! – köszönt és már itt sem volt.

- Úgy ugrott a telefon után, mint, te az imént, szerintem Nikki van a vonalban. – vonta le a következtetést. – Csak minden rendben.

- Reméljük…

- Jól vagy? – mért végig „röntgen” szemével. – Olyan fura vagy.

- Persze jól vagyok. – vágtam rá.

- Hiányzik, igaz? – kérdezte óvatosan, mire csak rábólintottam. – Nemsokára megint itthon lesz, és megint együtt lehettek. – vigasztalt. – Hamarabb, mint gondolnád. A napok csak úgy suhanni fognak, ha velem vagy, ismerhetnél!

 Erre felkuncogtam.

- Ismerlek is. – sóhajtottam fel. – És remélem igazad lesz…

- Mikor nem volt igazam? – bökött oldalba. – Holnap akkor délután megyünk vásárolni?

- Mehetünk, délelőtt lesz egy interjúm, de aztán szabad vagyok. – helyeseltem, de mire Emily válaszolt volna már be is lépett Cam.

- Na? – kérdeztem rögtön.

- Azt mondta, jól van a bátyja, de mondtam neki, hogy odamegyek hozzá, úgyhogy indulok is. – hadarta, beleszórva a zsebébe kocsi kulcsot mindent. – Elviszem a kocsidat, ha nem gond, húgi. – tette hozzá, már a hallból.

- Vidd csak, csak ne törd össze. – kértem félig nevetve.

- Vigyázok rá, ígérem. – kiáltott vissza. – Hagyjatok nekem leveset holnapra! – mondta még aztán csukódott az ajtó, és ketten maradtunk legjobb barátnőmmel a konyhában.

*

  A másnapom egész jól telt, főleg az éjszakámhoz képest. Egyszerűen nem jött álom a szememre, volt van fél kettő mire elaludtam végre.

 Délelőtt tízre, Taylorral elmentünk egy interjúra, amiről, tizenegykor már itthon voltam. Csak gyorsan lezuhanyoztam, aztán Emilyvel el is mentünk vásárolni.

  Vagy másfél órát töltöttünk a nagy áruházban, s jártunk meg az összes butikot, de jó  program volt. Ebédelni beültünk a mekibe, és csak aztán mentünk haza. Cameron még mindig nem volt itthon, délelőtt beszéltem vele utoljára, akkor azt mondta, hogy minden rendben. Nikki bátyja kicsit be volt csípve tegnap és mikor lefelé ment a lépcsőn, megbotlott és összetörte magát. Azt mondta szerencsére semmi komoly nem volt, csak megrepedt az alkarcsontja, és megrándult a bokája, de végre Nikki is megnyugodott.

  Délután beraktunk egy vígjátékot, amin szerencsésen bealudtam, és csak három óra múlva ébredtem fel, pontosan délután ötkor.

- Elaludtam a filmen? – kérdeztem ásítva, a fotelben ülő barátnőmtől, aki éppen elmélyülten olvasgatta a magazinját.

- Határozottan. – kuncogott fel, letéve az újságot az asztalra.

- Sajnálom. – sóhajtottam fel. Emily itthon maradt velem, én meg elalszom és ezzel untatom. Szuper mondhatom.

- Semmi gáz, Jesse felhívott, majdnem egy órát beszéltünk, úgyhogy nem unatkoztam. – vigyorgott. – Éjjel nem aludtál sokat, mi?

- Nem igazán. – ismertem be. Nem tudom, hogy fog ez így menni Rob nélkül. Ráadásul ma még egyszer sem beszéltünk, pedig megcsörgettem, mikor elindultam az interjúra. Iszonyatosan hiányzik! 

2. ~ 17. fejezet - Részlet!

Na hellósztok! :)) Így péntek délután örömére, hoztam nektek egy kis részletet, mert reményeim szerint, még a hétvégén, lesz teljes friss! ;) Szóval jó olvasást!
Regi

- Biztos minden rendben lesz. – tettem a vállára a kezem.

- Remélem. Nikki megígérte, hogy hív.

- Akkor hívni is fog, és elmondja, hogy mi van. – mondtam neki. – Mi lányok ilyenkor szeretünk magunkban intézkedni, mert előtérbe helyezzük a másikat. És csak aztán jövünk mi. Viszont, utána nagy szüksége lesz rád.

- Tudom. – húzta ki magát.

- Vigasztald meg őt is, úgy ahogy engem. – böktem oldalba.

Láttam, hogy nyitja a száját, hogy kérdezzen, de aztán becsukta. Örültem neki, mert szinte tudtam, hogy Robról akar kérdezni, de ha most akármit mondanom kéne kezdhetné előröl az egészet.

- Jó. – így csak ennyit mondott, válaszolva az előző tanácsomra még, aztán felállt és kiment a konyhába. Követtem, pedig megfordult a fejemben, hogy inkább felmegyek a szobámba, de aztán meggondoltam magam. Elég lesz az éjszakát ott tölteni egyedül…

2. ~ 16. fejezet

Halihó!

Igen, felteszem, mert nagyon jószívű vagyok! :)) Tegnap este végeztem vele, ma átnéztem, és most pedig jó olvasást nektek! (L) :)) Komikaat kérek! *-*
Mindenkinek jó hétvégét!

Regii

A búcsú

(Kristen szemszöge)

Igen, megfontoltam, hogy elmegyek Robbal Magyarországra. Minden vágyam az lenne, hogy vele lehessek, és ne itthon punnyadjak míg ő messze van tőlem. De Taylorra és rám vár még egy csomó interjú, meg fotózás, és különben is Emily már betervezte, hogy itt marad velem, szóval bunkóság lenne azt mondani neki, hogy: „Bocsi, mégsem kell, hogy velem legyél. Inkább megyek Robbal.”

   De igaz, ami igaz, egyre jobban kétségbe voltam esve a holnap miatt. Akármennyire is próbáltam nem kimutatni – vele együtt - mégis ideges voltam. Hogy fogok én tőle elbúcsúzni? Hogy leszek képes átengedni a kapun, hogy itt hagyva felszálljon a gépre? Hogy csinálják ezt mások? Akiknek a férje vagy élettársa egyfolytában utazik és alig látják egymást? Bele is őrülnék, ha így lennénk!

 - Pattogtassak kukoricát? – kérdezte Rob, kirántva engem a gondolataim társaságából.

Gyorsan rendeztem hát az ábrázatomat.

- Aha. – feleltem. Észre se vettem, hogy reklám van. Mi történt az elmúlt öt percben a filmben. Mennyit derítettek ki a gyilkosságból?

- Mindjárt jövök. – Robert megeresztett egy halovány mosolyt felém, majd felállt és kiment a konyhába.

Két dolog lett volna most jó. Egy: Ha visszatekerhetős lenne a tévénk, mert szörnyen kíváncsi voltam a fejleményekre, amire csesztem figyelni. Kettő: Hogyha Cameron is itthon lenne, mert ő most a poénkodásával és a hülyeségeivel oldani tudná ezt a hangulatot. De most ő is kettesben van Nikkivel, egy hosszúhétvége-féleségen és csak holnap jön meg.

  Hallottam, hogy odakint elkezd pattogni a kukorica, úgyhogy felálltam és én is kimentem Rob után. Elmélyülten figyelte, hogy forog a zacskó a mikroban, s csak akkor nézett fel, mikor beléptem a konyhába.

- Te, mi volt a film utolsó öt percében? – kérdeztem. – Elbambultam, és nem figyeltem. Mit derítettek ki?

- Meddig láttad?

- Addig hogy rájöttek, hogy nem lehetett a szőke csaj, mert felhozott egy alibit. – emlékeztem vissza.

- Akkor az már nem csak öt perc volt. – kuncogott fel. – Arról volt szó azóta, hogy újabb gyanúsítottjuk van. Az a vörös pasi, tudod, aki ott volt a helyszínen is.

- Aki azt mondta, hogy a halott srác unokabátyja, igaz?

- Ő az!

- Amúgy is gyanús volt nekem. – ráncoltam a homlokom. – Bánom, hogy eddig nem nagyon néztem a CSI –t.

- Én mondtam, hogy jó. – mosolygott Rob, és kivette a popcornt, mert a mikro csipogva jelzett, hogy kész. Kiöntötte egy tálba, majd leoltva a villanyt visszaültünk a nappaliba, épp mikor folytatódott a film.

- Ne izgulj, Szívem. – fogta meg a kezem, és bíztatón rám mosolygott. Ennyire látszik rajtam minden? – Egy hét hamar elmegy. Észre se veszed és már megint itthon leszek!

- Bár olyan gyors lenne!

- Nem szabad szomorkodnunk. – simította két kezét az arcomra. – Szeretlek, és tudom, hogy egy hét még nem a világ. Ugyanúgy foglak szeretni, ha hazajövök, és azután is. Szóval ne aggódj! Minden nap akár többször is beszélhetünk, és nézd erről az oldalról. Jobb mintha hónapokra mennék el nem?

- Ez igaz. – húztam a szám, de aztán egy mosoly kúszott az arcomra. – Szeretlek! És megígérem, hogy nem szomorkodok. De csak akkor, ha te sem.

- Én sem. – sóhajtott, és egy csókot nyomott a számra. – Na de most már nézzük, mert le fogunk maradni.

Beleegyeztem, és most már minden gond nélkül tudtam élvezni a filmet, próbálva nem is gondolni a holnap reggelre.

 De azon az éjjelen nagyon nehezen aludtam el. Vagy egy órát még ébren töltöttem a Robbal eltöltött szerelmes este után. Ő már tíz percre rá, aludt is, én viszont nem tudtam. Majdnem volt éjfél mire végre sikerült álomba „ringatni” magam, de már túl későn így is, mivel hatkor keltünk, tehát az a kevesebb, mint hat óra nem volt éppen elég, hogy kialudjam magam.

  Bár Rob gyorsan lenyomta az ébresztőt, felébredtem rá. Ő már úgy néztem régebb óta fent volt, mert már ült az ágyban és engem nézett, hogy felébredtem-e.

- Ha akarsz még aludni, hagylak. – mondta csöndesen.

- Dehogy. – krákogtam, feltornázva magam az ágyban. – Kimegyek veled. Öltözzünk!

Ki is másztam az ágyból magam köré csavarva a takarót. Előkerestem egy farmert, meg egy pólót, míg Rob is így tett. Felöltöztünk, gyorsan, hogy legyen időnk még egy kávéra. Nem sokat beszélgettünk, csak megittuk a reggeli koffeinadagot, és felvéve a kabátot, elindultunk.

  A kocsiban is csend uralkodott, és ez zavart. Valamivel elő akartam rukkolni, de ő megtette helyettem.

- Emily mikor ér haza? – kérdezte, és bár nem efféle mondatra számítottam, legalább megtörte a kínos csendet.

- Ma délután. – válaszoltam, berekedtem egy kicsit a sok hallgatástól.

- Nem szeretem, ha egyedül vagy. – mondta sóhajtva. Hogy erre akart kilyukadni?

-  Cameron már ebédre itthon lesz. – nyugtattam meg. – Legkésőbb ebéd után.

- Akkor jó. – nyugtázta, és ezzel kifogyott a témákból.

Most nekem kéne jönni? Miért van az, hogy máskor le se lehet lőni, most meg egy értelmes mondatra nem futja?  

- Öö… tudom, hogy most valami klassz mondattal kéne előállnom, de…

- Kristen, ne beszélj butaságokat. – kuncogott, de volt benne valami keserves. – Nekem se jut eszembe más. Ez ilyenkor így van… nem?

- Fogalmam sincs. – fújtattam. – Rob, még soha nem voltam így együtt senkivel, hogy ennyire kötődtem volna hozzá. – folytattam pirulva. – Még sosem éreztem ilyet. Nem tudom mi ilyenkor a teendő, gőzöm nincs mit szokás ilyenkor mondani…

 Csillogó szemekkel nézett rám, miközben megállt a pirosnál, és közelebb hajolt hozzám.

- Nekem ennyi éppen elég. – suttogta és szenvedélyesen csókolt meg. Ha most talpon lennék tuti összeestem volna tőle. – Hihetetlenül jólesett ez, remélem tudod. És én is ennyire imádlak, és kötődöm hozzád. Soha senki iránt se éreztem még így, és szörnyen vigyázni fogok rád!

 Erre elmosolyodtam, aztán hirtelen észrevettem a zöld lámpát, úgyhogy figyelmeztettem őt, mire gyorsan indított is.

  Nemsokára sajnos elértük a repteret. Páran megállítottak minket autogramért, de nem volt vészes. Utána Rob becsekkolta a bőröndjeit, majd a kézipoggyászával mentünk tovább a hangárok felé. Még várhattunk pár percet mielőtt a kapukhoz kellett volna menni, úgyhogy félreálltunk az ablakokhoz, és beszélgettünk egy kicsit. Semmi konkrét dologról nem esett szó, csak csevegtünk, mintha nem is a reptéren lennénk. Egyszer-egyszer kifiguráztunk egy-két érdekes embert itt, néha csak meghallgattuk egymást. Örültem, hogy ez sikerült legalább.

Nemsokára azonban oda kellett mennünk kapukhoz, ahol Szerelmem leadhatta a poggyászát átvilágításra. 

  A gyomrom öklömnyire zsugorodott és a szívem hevesebben vert, mint bármikor. A szemem szúrni kezdett, pedig nem akartam sírni.

(Robert szemszöge)

  Összeszorult a torkom, a gyomrom pedig fájdalmas bukfencet vetett. Én nem akarok menni. Nem akarom itt hagyni őt! Hiszen úgy szeretem, és olyan törékeny, mi lesz ha történik valami, míg nem vagyok itthon? Na és hogy mennyire fog hiányozni arról ne is beszéljünk!

- Akkor… Hívsz, ha leszálltál? – Úgy éreztem mást akart mondta, de aztán ez lett belőle.

- Ez nem is kérdés. – vágtam rá, majd hatalmasat sóhajtottam. – Piszkosul fogsz hiányozni, te! – öleltem át jó szorosan, ahogy csak tudtam. Ő kérdés nélkül viszonozta ezt, szintén teljes erőbedobással.

- Te is nekem, Robert! – suttogta a fülembe reszketeg hangon, és mikor nagy nehezen elengedtem, láttam a könnyeket a szemében.

- Ne sírj, Édes! – töröltem le, az immáron arcán lefolyó cseppeket. – Nemsokára itthon leszek.

- Tudom… - szipogta.

- Nagyon vigyázz magadra, és Emilyre is. – kötöttem a lelkére. – És ne felejtsd el, hogy mindig rád gondolok!

- Ezt te se feledd! – mosolyodott el kissé, majd most ő törölte le a könnyeit. – És akkor majd hívj!

- Hívlak! Mindig! – ígértem neki. – Egy hét múlva találkozunk! Legyél jó!

- Neked pedig sok sikert! – mondta őszintén, aztán megcsókoltam őt. Nehezen tudtam eztán elengedni őt, de sajnos muszáj volt.

- Szia, Kristen! – simítottam végig még utoljára selymes arcán, aztán kínszenvedések árán elléptem mellőle, hogy odamehessek feltenni a futószalagra a táskámat.

 Könnyes szemmel integetett, mikor aztán visszanéztem, rá, de aztán továbbtereltek a hangár felé, és utána már nem is láttam őt.

(Kristen szemszöge)

Mire beültem a kocsiba már nem hullottak a könnyeim, de úgy éreztem belehalnék, ha össze kéne hoznom egy mosolyt. Úgy vezettem haza, hogy gyakorlatilag fogalmam sem volt merre mentem, vagy épp hogyan, csak azt vettem észre, hogy otthon vagyok.

  Kiszálltam a kocsiból, és meglepetésemre Cameron már otthon volt, amin nagyon meglepődtem, hiszen arra sem tettem volna a kisujjam körmét sem, hogy délutánra hazaér. De azt azonnal láttam, hogy nincs minden rendben.

  Ennek ellenére, ahogy beléptem, és meglátta a kisírt szemeimet - gondolom én – azonnal átölelt, és hagyta, hogy kisírjam neki magam.

Pár dolog. :)

Sziasztok! 

Két dologért írok nektek:

1. A friss már készülőben van, de ahhoz hogy fel is tegyem majd, egy pár komit még össze kéne gyűjteni. Hadd ne kelljen itt is bevezetnem a komihatárt, nyamvadt 5 komiért! Mostanában nekem sem minden okés ennek ellenére írok két blogra, tanulok, edzésekre járok, épp ezért szeretném ha írnátok nekem pár sort! Köszönöm szépen azoknak akik írtak tényleg!! :))

2. Az iskolánkban lesz egy "Diák írók, diák költők pályázat" és szeretnék beadni két novellát. Az egyik egy karácsonyi lesz a tél és a Karácsony közeledte kapcsán, a másik pedig még kérdéses. Épp ezért kitettem egy szavazást a novellás blogomra, hogy ti választhassatok 4 cím közül, és amelyik több szavazatot kap, arra a címre írok novellát. Ha megírtam és beadtam majd ti is elolvashatjátok! :)) Segítsetek légyszi! *-*:) ITT SZAVAZHATTOK 

Előre is köszönööm!! (L)

Puszii

Regi

2. ~ 15. fejezet

Sziasztok! Igen meghoztam, bár szerintem kicsit rövid lett, úgyhogy, nem is tudom... De remélem azért tetszeni fog nektek! ;) 

Két hónap múlva – avagy tervezgetések

(Kristen szemszöge)

- Mi lenne ha megint csapnánk egy bulit a forgatás végének alkalmából? – hozta fel Ash, miután együtt ültünk az Újhold utolsó forgatási napja után. Furcsa volt, hogy megint befejeztünk, egy részt. Olyan gyorsan elmentek ezek a hónapok.

- Szerintem nem kell ennyire felfújni, most. – vélekedett Nikki. – Maximum összeülünk valakinél, egy vacsira aztán kész.

- Ne legyetek már ennyire buli-ellenesek! – húzta a száját Ashley. – Milyen az már hogy csak vacsizunk? Azt bármikor megtehetnénk, mi az alkalom?

- Nikkinek igaza van. – mondtam. – Mindenkinek ezer dolga van, a forgatás után. Interjúk, fotózások, tévéshow-k, premier. Egy vacsora is lehet ugyanannyira klassz, mint akármilyen buli.

- Ezt kétlem, de ha annyira akarjátok, lefoglalok egy asztalt valahol majd. – hümmögte a barátnőnk.

- Megyünk, Kris? – kérdezte Rob. Egyikőnk se evett semmit, csak a többieket kísértük el.

- Mehetünk. – mosolyogtam rá és felállva kivittük a tálcánkat, majd elköszöntünk mindenkitől.

 Nem akartam elhinni, hogy Rob mindössze 4 nap múlva elmegy innen több száz kilométerre! És ez a négy nap is milyen lesz? Holnap két interjúnk lesz, a filmmel kapcsolatban, nekem egy fotózásra kell mennem. A szombat, vasárnap maradt csak nekünk, abból is a vasárnap már csak a tervezgetésből fog állni, meg a pakolásokból fog állni, ráadásul már most tudom, hogy ez a négy nap olyan gyorsan elszáguld majd hogy észre se veszem, és már mehetünk is ki a reptérre.

- Kristen! – szólt Robert, az arckifejezéséből ítélve nem is először. – Itt vagy?

- Elméletileg… - pislogtam és összehoztam egy mosolyt. Fel se tűnt, hogy már mindjárt otthon vagyunk. - Bocs csak elgondolkodtam, mit mondtál?

- Csak annyit kérdeztem, hogy jó lesz-e ebédre, ha csak krumplit sütünk? – ismételte meg korábbi általam nem hallott kérdését. Ja persze Emily most addig Jesse-vel lesz, míg Rob el nem megy. Hagyni akar nekünk egy kis időt, hogy kettesben lehessünk.

- Ja, persze! – bólintottam, miközben Rob leállította a motort a ház mellett.

- Jól vagy? – kérdezte fürkészve.

- Igen, miért?

- Mert olyan furcsa vagy. – sóhajtotta el a végét, mert nyilván rájött hangulatom okára, aztán kiszállt a kocsiból. Én is követtem a példáját, és csendben lépkedve mentünk be a házba. Kínos volt ez a hallgatás, és mondani akartam valamit, de semmi nem jutott eszembe.

  Beérve, levettük a kabátot, meg a sálat, sapkát, aztán bementünk a konyhába. ha ez így fog menni tovább, még rosszabb lesz, ez a pár nap. De aztán hála istennek megszólalt:

- Furcsa, nem, hogy megint vége egy forgatásnak?

- De, nagyon. – helyeseltem. – Biztos jó film lesz belőle megint.

- Valószínű. – megeresztett egy fél mosolyt, de az sem volt az igazi.

Közben bedobta a fagyasztott krumplit a sütőbe, s mire észbe kaptam, már előttem állt és engem csókolt. De ez a csók nem tetszett. Kétségbeesett volt, talán? De azért persze nem tudtam megállni, hogy ne csókoljak vissza. Keze a válaszomra, megindult a felsőm alja felé, és nekiállt felgyűrni azt, hogy végigsimíthasson a bőrömön. Egy sóhaj szaladt fel belőlem, miközben ő áttért a nyakamra. Nagy nehezen leszedte rólam a felsőmet, és közben az ölébe kapva indult el velem a nappaliba.

- Nem hagyhatjuk itt a krumplit. – nyögtem ki nagy nehezen, de nem törődött velem, csak egy csókkal hallgattatott el. Én azonban nem akartam, hogy elégjen az ebédünk.

- Fél óra a sülési ideje. – suttogta, mikor látta a tétovázásomat. Erre kacéran elmosolyodtam, és amint az ágyra kerültünk én is elkezdtem őt vetkőztetni. Nemsokára, már mindketten ruha nélkül kényeztettük egymást, addig míg én nem vetettem véget a játéknak.

- Szörnyen kívánlak. – nyögtem az ajkai közé, mire nem kínzott tovább, hanem belém hatolt. Egy sikítás szaladt fel a torkomból, ő pedig egy férfias morgást hallatott. Pár pillanatig élveztük ezt az érzést, majd elkezdett mozogni. Kisvártatva mindegyikőnket elért a jól ismert,-  de mégis ugyanolyan csodás, - érzés.

  pihegve feküdtünk egymáson, aztán Robert levett egy plédet a háttámlól, mivel látta, hogy vacogok. Hiába, most hogy nincs itthon senki egész nap, senki nem fűt be.

- Fel kéne kapcsolni a fűtést. – dideregtem.

- Én innen ki nem mászok. – rázta a fejét Rob szorosan ölelve engem. – Túl kényelmesen érzem magam. – tette hozzá egy kacsintás kíséretében, mire elpirultam. Még mindig tudja, mivel hozhat zavarba.

  Megérintette a piros testrészemet, és felkuncogott, de aztán ez sóhajtásba fulladt.

- Viszont az ebédünket is meg kéne nézni, úgyhogy muszáj lesz. – azzal óvatosan kiszállt alóla, felkapta a boxerét, meg az ingjét, aztán kisietett a konyhába. Bár hideg volt és fáztam, de azért kimásztam a takaró alól, és én is felöltöztem, hogy utána tudjak, menni, de csak miután felkapcsoltam a fűtést.

  Robbal eztán leültünk, az asztalhoz, és kisebb beszélgetésekkel elfogyasztottuk az ebédünket.

*

  Rob még aludt, mikor én már felébredtem. Nem is csoda hisz, még csak hajnali négy volt. Egyszerűen hiába próbáltam nem tudtam visszaaludni. Egész éjjel álmok gyötörtek, s mindegyikben valamilyen formában már a reptéren álltam és sírva integettem Robnak. Szörnyű ez.

  Kimásztam az ágyból, mivel meguntam a próbálkozást. Kiosontam a szobánól, nehogy felébresszem Robertet, aztán elmentem mosdóba, majd egy köntösben lementem meginni egy kávét. Miközben elgondolkodva ittam a napi koffeinadagomat, megláttam Rob laptopját az asztalon, ahol tegnap este hagyta. Akkor elmosolyodtam és leültem mellé.

  Abból semmi jó nem sül ki, ha mindketten szomorkodva várjuk a hétfőt, mikor majd elbúcsúzhatunk egymástól. És még akkor is szeretném neki jobbá tenni azt az egy hetet is kicsit. Szóval, olyat tettem, amit eddig nem gondoltam volna, hogy megteszek: Rákerestem Magyarországra.

  Be kellett vallanom attól függetlenül, hogy kicsi ország volt sok nevezetessége volt, és nagyon szép vidékei. Főként pestet néztem hiszen Rob úgyis ott lesz, de rákerestem, már városokra is, hátha lesz egy kis szabadideje, hátha tud utazgatni.

  Annyira belemerültem a jegyzetelésbe, meg a nézegetésbe, hogy észre se vettem, hogy közben fél hat is elmúlt, csak akkor mikor hallottam, hogy Rob kicsoszog a fürdőbe, úgyhogy gyorsan felszaladtam egy bögre kávéval, meg a jegyzeteimmel az emeletre és felültem az ágyra, mint a jó kislány. Szerelmem nemsokára vissza is jött, de álmos szemekkel méregetett.

- Te ugye… uh… - megdörzsölte a szemét, majd újra rám nézett. – ugye nem ültél itt az előbb is, és én csak nem vettelek észre. – Még álmos volt ez nyilvánvaló.

- Neem. – nevettem el magam, és megpaskoltam magam mellett a helyet. – Lent voltam, hoztam kávét is.

- Istennő vagy. – mosolygott rám bágyadtan, s miközben elvette tőlem a kávéját, egy csókot nyomott a számra. Kuncogtam a kijelentésén,.

- Miért keltél fel korán? – kérdezte miután ivott egy pár kortyot.

- Nem tudtam aludni, de ki is használtam az időmet. – úőjságoltam. – Infókat kerestem Budapestről.

- Igen? – morogta ő, már kevésbé mosolygósan, mint az imént.

- Ne vágj ilyen képet, csak kedvet akarok csinálni az úthoz. – dorgáltam meg, mire felhorkant.

- Azon kívül, hogy velem jössz, más nem csinálhat kedvet hozzá. – csóválta a fejét, a szemközti falat fixírozva.

Nagyot sóhajtottam.

- Figyelj Rob, nézz rám. – kértem komolyan. – Én is utálom azt, hogy el kell menned, és igen nehéz lesz nekem is. De csak még rosszabb, ha így is gondolunk rá. Nézzük már kicsit pozitív oldalról, jó? És nem azzal töltsük ezt a pár napot, hogy azon szomorkodunk, hogy elmész!

 Gyengéden elmosolyodott és közel intett magához, majd egy szenvedélyes csókot adott.

- Köszönöm. – mondta hálásan miután elváltunk.

- Szívesen. – mosolyogtam rá. Nem kellet kérdeznem hogy mit köszön meg. – Szóval akkor akarod hallani azokat a nevezetességeket?

- Ne kímélj! – vigyorodott el, s mintha a szemében tényleg kíváncsiság csillant volna.

- Na, szóval, Budapest. – néztem a füzetemre. – Ott van a Budai vár, ami állítólag nagyon szép, főleg este mikor ki van világítva. Hatalmas nagy egyébként a képeken is és szépnek tűnik.

- Szóval azt este nézzem meg. – bólintott.

- Aha. Aztán meg ott van a „0” km kő. – folytattam.

- A mi? – nézett nagyot. – Mi az, hogy „0” km kő?

- A Clark Ádám téren van, innen számítják, a Magyarországi országutak távolságát innen mérik.

- Kész lexikon vagy! – nevetett.

- Na, ja… Ezen a téren van még amúgy a budavári sikló. Azt írták, hogy érdemes kipróbálni. na meg aztán a Citadella a Gellért-hegy tetején. Gyönyörű a kilátás.

Rob csak figyelmesen hallgatott, és nyilván igyekezett mindent elraktározni.

- Amúgy nem csak Budapestről gyűjtöttem, elutazhatsz Székesfehérvárra is, vagy Mórra. Mór állítólag borokban gazdag, és még finomak is. Fehérvár meg a királyok városa.

- Gondolod, hogy lesz időm utazgatni?

- Csak annyit tudok, hogy akármi lehet. – vontam vállat. – Még egy hét alatt is.

- Ugye tudod, hogy nagyon fogsz hiányozni. – kérdezte magától értetődően, egy fél mosollyal az arcán.

- Ahogy te is nekem. – Igyekeztem én is elmosolyodni, majd gyengéden mellkason böktem. – De minden este beszélünk telefonon.

- Nem csak minden este, mindig felhívlak, ha ráérek. – fogadkozott mire felkuncogtam, és szorosan átöleltem.

- Megteszel nekem még egy valamit? – kérdeztem miután elengedtem. Bólintott, úgyhogy folytattam: - Fényképezz sokat. – kértem csibészes mosollyal.

 Nevetve csóválta a fejét.

- Bolond!

Én is vele nevettem. Most végre teljesen könnyedén tudtuk venni az elutazás témát. De vajon ilyen egyszerű lesz ez hétfőn reggel is? Kétlem…


Komikat kérek! Ja és tudom, hogy most elég nagy időtartamot ugrottunk át, de úgy gondoltam, hogy majd Karácsonykor írok egy Karácsonyi kis novellát, egy kisebb fejezetet! ;) Mit szóltok?
Regina

2. ~ 15. fejezet - Részlet

Sziasztok! Tudom, hogy már a teljes fejezettel kellene jönnöm, de egyszerűen mostanában, nincs időm ugyanis kedd szerda röpi edzésem van, A többi délután meg tanulok, vagy családdal megyünk rokonokhoz. Szóval ezer bocs még egyszer. Szóval hoztam egy kis részletet nektek engesztelésül, és megpróbálom hétvégére hozni a frisst, hiszen holnap délután nem kell tanulnom így írhatok ;) 
 Jó olvasást!
Puszii:
Regii

Rob még aludt, mikor én már felébredtem. Nem is csoda hisz, még csak hajnali négy volt. Egyszerűen hiába próbáltam nem tudtam visszaaludni. Egész éjjel álmok gyötörtek, s mindegyikben valamilyen formában már a reptéren álltam és sírva integettem Robnak. Szörnyű ez.

  Kimásztam az ágyból, mivel meguntam a próbálkozást. Kiosontam a szobánól, nehogy felébresszem Robertet, aztán elmentem mosdóba, majd egy köntösben lementem meginni egy kávét. Miközben elgondolkodva ittam a napi koffeinadagomat, megláttam Rob laptopját az asztalon, ahol tegnap este hagyta. Akkor elmosolyodtam és leültem mellé.

  Abból semmi jó nem sül ki, ha mindketten szomorkodva várjuk a hétfőt, mikor majd elbúcsúzhatunk egymástól. És még akkor is szeretném neki jobbá tenni azt az egy hetet is kicsit. Szóval, olyat tettem, amit eddig nem gondoltam volna, hogy megteszek: Rákerestem Magyarországra. 

2. - 14. fejezet

Na itt is vagyok  a fejivel!! Remélem tetszeni fog, habár ez se egy nagy akciókkal teli jelenet lett! :$ Azért szeretnék kapni komikaat! *-*

Már csak egy nap és hétvégee! 

Regina

Kikapcsolódás, hívások és beszélgetések

(Kristen szemszöge)

Robnak volt egy ötlete. Kitalálta, hogy egy egész napot amikor nem forgatunk, - vagyis vasárnap – töltsünk el kettesben egy fürdőben. Úgy terveztük, hogy szombaton forgatás után amint elkészültünk elindulunk.

  Sok volt a stressz. megmagyarázni nem tudom miért, de annyira tudok mindenen idegeskedni. Ez nálam már berögzült szokás, mint az alvajárás. Rob ezért hozta fel a kikapcsolódás témát.

  Mindig hihetetlenül megértő velem szemben, és nem is tudom, milyen lenne velem nélküle. Úgy érzem, hogy nem érdemlek meg egy ilyen pasit, egy ilyen problémás személyiséggel.

- Hol a bőrönd Kristen? – kérdezte Robert bekiáltva a fürdőbe péntek este, mikor éppen fogat mostam. Kiléptem a fürdőből és átnéztem a szobánkba, számban a fogkefével. Rob az ágy mellett térdelt, úgy lesett be alá, a szokásos helyén keresve az említett tárgyat.

- Nincs ott? – kérdezte kissé érthetetlenül, a fogkefe miatt.

- De, itt van, csak poén ból kérdeztem. – tápászkodott fel Szerelmem, majd rám nézett. – Nem, nincs itt.

- Pedig én nem raktam el. – ráncoltam a homlokom. – Várj! – mutattam fel a mutatóujjam, majd visszasietve a fürdőbe kiöblítettem a számat, és immár fogkefe nélkül mentem át Emily szobájába. Barátnőm az ágyon hasalt és egy magazint lapozgatott elmélyülten. Jesse kivételesen nem volt itt, mert éppen egy meghallgatáson volt az új filmjéhez.

- Nézd ezt a felsőt! – ámuldozott Em mikor beléptem. – Marha jól néz ki, kell nekem egy ilyen! – mutatta fel az újságot.

- Jól néz ki! – hagytam rá pedig nekem már kicsit csicsás volt. – Figyi, azért jöttem mert nem találtuk a bőröndömet. Tudsz róla valamit.

- Ó igen a gardróbba tettem. – bólogatott mosolyogva. – Múltkor takarítottam és útban volt, csak elfelejtettem visszatenni.

- Mikor takarítottál? – Nem igazán rémlett a dolog.

- Egy-két napja, mikor forgattatok. – vont vállat és félretette a magazint. -  Mostanában, valahogy olyan máshogy érzem magam. Eddig simán lekötöttem magam tévénézéssel, vagy újságokkal, de most… Valamit mindig csinálnom kell, mozognom, takarítanom, sétálnom.

- Ez a baba miatt lehet. – mosolyogtam rá, és leültem mellé az ágyra. – De szerintem ezzel semmi gond nincs, legalább nem tunyulsz el.

- Ja… - kuncogott, majd felült ő is. – Ja és képzeld tegnap elmentünk a délelőtti séta közben Jessevel egy zöldséges előtt, és megkívántam az almát, pedig én sosem ettem almát. Sőt nagyon gyümölcsöt se. Aztán meg mikor bementünk hirtelen az összes gyümölcs nagyon jól nézett ki, úgyhogy Jesse ragaszkodott hozzá hogy mindenből vegyünk. Szóval tele van a hűtő velük…

- Azt láttam. – nevettem. – De ez nagyon jó, legalább eszel egy kis egészségeset is!

- Mostanában egyfolytában azt eszek. – húzogatta a száját. – Várod már, hogy induljatok?

- Persze! – helyeseltem. – Robbal kettesben majdnem két napot, nagyon jó lesz! Jó is hogy kicsit kikapcsolódunk.

- Én is így látom! – veregette meg a vállam. – Mostanában túl sokat idegeskedsz, de isten tudja miért! Most legalább kicsit felengedsz!

- És reméljük, hogy miután hazaértünk is nyugisabb leszek. – bólintottam egyetértve, épp mikor Rob megállt az ajtóban.

- Bocs, lányok. – mosolyodott el. – Tudsz valamit Em a bőröndről?

- Igen, már mondtam Krisnek, a gardróbban van. – felelte újra barátnőm.

- Oh kösz!

- Akkor megyek, segítek pakolni. – álltam fel Emily mellől.  – Ha unatkozol, gyere át! – tettem még hozzá neki, aztán átmentem a szobánkba, ahová hamarosan jött is Robert a bőröndömmel, hogy belepakoljunk.

*

- Hívj ha bármi lenne jó? – mosolyogtam búcsúzáskor barátnőmre.

Sóhajtott, de aztán megrázta a fejét, és megfogta a két vállamat.

- Nem foglak. – jelentette ki, mire leesett az állam. -  Mert kikapcsolod a mobilodat. Itt, most előttem. – parancsolt rám.

- De…

- Gyerünk! – szakította félbe az ellenkezésemet. – Pihenni mentek, és különben is Jesse végig velem lesz, és ha nem is őt mindig tudom hívni. Ne aggódj, csak élvezd a hétvégédet! – kacsintott rám.

- Jól van! – adtam be a derekam, és elővéve a telefonomat kikapcsoltam, majd ismét eltettem. – Örülsz?

- Aha! – bólogatott, és még utoljára megölelt. – Jó mulatást! És Rob, ne engedd neki bekapcsolni!

- Rajta tartom a szemem. – ígérte viccelődve Szerelmem, aztán mindketten beszálltunk a kocsiba, és elindultunk.

  Az út bár egy órás volt a hotelig, kevesebbnek tűnt. Persze hiszen Robbal voltam. Remekül elmulattuk az időt: Amikor jó szám ment a rádióban énekeltünk, amikor nem akkor meg jókat beszélgettünk, vagy hülyéskedtünk. Már most remekül éreztem magam, nem is kellett hogy elérjünk odáig. Ám ez is eljött, s Rob leparkolt a hotel parkolójában. Alig szálltunk ki, már egy harminc év körüli férfi itt is volt, hogy elvegye a csomagjainkat. Én csak a kistáskámat vittem magammal, a többit mind felvitte a szobánkhoz, míg mi bejelentkeztünk. Már most nem bírtam a recepciósnőt tekintve, hogy egyfolytában flörtölgetett Robbal, és a végén még egy autogramot is kért tőle. azt már nem is mondom, hogy engem levegőnek nézett.

- Ez a nő! – puffogtam mikor beálltunk a liftbe. A hatodikon volt a szobánk. – Hihetetlen!

- Zavart, hogy tőled, nem kért aláírást? – hülyült Szerelmem, mire csak figyelmeztetően ránéztem, hogy vegyen komolyan. – Nyugodj meg, Szívem, csak a tiéd vagyok!

- Akkor is. – Bújtam bele ölelő rajaiba. – Nem tetszik nekem…

- Jól áll neked a féltékenykedés. – jegyezte meg kuncogva mire elpirultam, és inkább nem mondtam semmit. Nem is kellett mivel kinyílott a lift ajtaja és már ott is voltunk a szobánknál, ahol ugyanaz a pasi várt minket aki a földszinten elvette a cuccainkat.

- Köszönjük. – biccentett Rob, de nem tudtam hova tenni a hangnemét. Ám pár perc múlva mikor magunkra csukta az ajtót erre is fény derült.

- Láttad hogy bámult rád? – mutatott kifelé a hüvelykujjával, a férfira gondolva. Elkuncogtam magam.

- Nem. – ráztam meg a fejem. – Nyugodj meg Szívem csak a tiéd vagyok! – idéztem őt.

- Nem tudok, amikor ez van! – forgatta a szemét, mire két kezem közé vettem borostás arcát.

- Na, ugye, ugye? – nevettem. – Pedig alig öt perce, te is ezt mondtad nekem! – emlékeztettem.

- Jó, igaz! – mosolyodott el, és közelebb vont magához. –Fifti-fifti. – tette még hozzá aztán az ajkát az enyémhez érintve kezdtünk el araszolni az ágy felé.

- Jól áll neked a féltékenység. – vigyorogtam, mikor már ledöntött az ágyra, de egy csókkal fojtotta belém a szót, és nem is hagyta, hogy többet beszéljek az elkövetkezendő időben…

*

- Le kéne mennünk vacsorázni. – jegyezte meg Rob, suttogva, mikor már pár órája nem is mozdultunk ki az ágyból. Odakint már ment le a nap, és ezzel idebent is kezdett beköszönteni a félhomály.

- Le kéne… - motyogtam, még jobban magamhoz szorítva. – Dee… kérhetnénk ágyba is a vacsorát, nem? – néztem fel rá bevetve a boci szemeket.

Elnevette magát.

- Kérhetnénk, de én után úgyis le akarok menni veled a medencékhez. – kacsintott rám. – Szóval öltözzünk! – tette hozzá, egy utolsó csók kíséretében. – A reggelit majd ágyba kérjük. – kacsintott rám, aztán mindketten kimásztunk az ágyból, és felvettünk egy fürdésre alkalmas ruhát, meg fölé valamit, aztán lementünk az ebédlőbe, ahol előkelő kiszolgálásban részesítettek bennünket, így tele is ettem magam.

- Nem volt rossz ötlet az úszás. – ismertem el, mikor még felmentünk a fürdős cuccainkért. – Legalább ledolgozom a vacsorát.

- Bolond! – csípett bele gyengéden az arcomba, majd átkarolt és úgy mentünk a medencékhez. – De így szeretlek!

 A medence helyiség gyönyörű volt. Négy medence volt benne. Az egyik egy nagy kétméteres volt, a másik egy annál kisebb és állítólag melegebb vizű, a harmadik a gyerekmedence, ahol még csúszda és különféle vizijátékok is voltak. A negyedikről már most tudtam, hogy kedvencem lesz, hiszen az volt a pezsgőfürdő.

  Roberttel persze az összeset kipróbáltuk, mindegyikben jó negyedórát eltöltöttünk kivéve az utolsót. Abban legalább egy órát áztattok magunkat, ha nem többet. Utána átmentünk a szaunába is, és még egy utolsó csobbanás után – amit Rob azzal kezdeményezett, hogy minden további nélkül belelökött a vízbe – felvonultunk a szobánkba, hiszen már jócskán estefelé járt az idő, és a medencénél is egyre kevesebben voltunk.

- Ez hihetetlenül jó volt! – adtam hangot érzéseimnek, mikor már átöltözve igyekeztünk felfelé a szobánkba.

- Szerintem is. – vigyorgott Rob is. – Holnap még feltétlenül lejövünk ide mielőtt még hazamegyünk.

- Mindenképpen. – helyeseltem. – Sajnálom, hogy ilyen gyorsan haza is kell menni.

- Én is. – húzta a száját, majd kizárta az ajtót, és beengedett előre. – Visszajövünk még, jó?

- Ajánlom is. – bólogattam, aztán kinézve az ablakon hirtelen eszembe jutott valami. – Gyere csak! – intettem és meg is fogtam a kezét, hogy kihúzzam az erkélyre. Mégpedig azért, mert az ég és a város ezen része egyszerűen gyönyörű volt. A fények világítottak már, sok színes csillagként ragyogott minden és még a hold is bevilágította mindezt.

  Rob átkarolt hátulról, ahogy a korláthoz álltam, csakhogy még így is eléggé hűvös volt. Ezt nyilván ő is észrevette, mert a következő pillanatban már két pulcsival, meg egy pléddel tért vissza. Adtam neki egy hálacsókot aztán belebújtam ölelő karjaiba.

- Nagyon szép igaz? – mosolyogtam továbbra is.

- Határozottan. – adott egy puszit a vállamra. – De, te azért még mindig szebb vagy. – tette hozzá, azért, amire persze elpirultam.

- Te meg hazudós. – kuncogtam.

- Aljas rágalom, kérem szépen! – mondta tettetett felháborodással. – Ilyet feltételezni rólam! Most megharagudtam. – játszotta a durcást. Így hát megfordultam a kajaiban, és egy szerelmes csókkal ajándékoztam meg.

- Hmm… talán megbocsátok. – mormogta, de alig hagytam befejezni, máris újra csókolt, de most egyikünk se akart tovább menni. Csak csókolóztunk ott az erkélyen, amíg tényleg el nem kezdünk fázni. Akkor aztán bevonultunk, és átöltözve már be is bújtunk a meleg ágyba.

  Álmosabb voltam, mint hittem, ahogy ráhajtottam a fejem Rob mellkasára azonnal elnyomott az álom.

*

  Sajnos a kikapcsolódásunk túl hamar ért véget, hiszen másnap délután már jöttünk is haza. Pedig nagyon jól éreztem magam Roberttel, ráadásul egyszer sem jutott eszembe stresszelni, sőt késztetést se éreztem, hogy megszegjem Emily parancsát, miszerint ne kapcsoljam be a telefonomat. Csak hazafelé tettem meg ezt.

  Otthon ugyanaz várt, mint amire számítottam. Holly kutyuskám azonnal elém rohant és addig kellett vakargatnom, míg meg nem nyugodott. Emily rögtön kérdezősködött, hogy hogy éreztük magunkat, és hogy kikapcsolva hagytam-e a mobilomat. Cam, is örült nekem, de ő inkább Robtól kérdezgetett, akárcsak Jesse. Miután meséltünk nekik egy kicsit, hagytak minket felmenni, hogy kicsomagoljunk, és elpakoljuk a cuccainkat.

(Cameron szemszöge)

Miután Krisék felmentek, és vége lett a meccsnek, kettesben hagytam Jesset és Emily-t a nappaliban és felvonultam a szobámba. Nikki nem volt itthon a hétvégén sajnos, mert a testvére kisajátította magának, de megígérte, hogy hétfőn, ha elmegyek a stúdióhoz Kristenékkel, akkor találkozhatunk, úgyhogy ez tartotta bennem a lelket két napon át. De már hiányzik! Nagyon!

  Ekkor, mint egy illúziórombolóként, megcsörrent a telefonom. De nem csak ez volt az illúzióromboló, hanem az, ami a kijelzőjén villogott. Az egyik felem nem akarta felvenni, mert nem érdekelte a csaj nyomora, a másik felem viszont, unszolt, hogy tegyem meg, és hajtsam el én magam is. Gonosz voltam, és tisztázni akartam Susie-val ezt az egész dolgot, szóval felvettem.

- Helló. – köszöntem bele minden kedvesség nélkül.

- Szia, Cam! – Ő viszont eléggé nyálas volt, még mindig. – Ugye tudod, hogy szörnyen hiányzol? – Legszívesebben most rögtön lecsaptam volna a telefont, de nem tettem meg.

- Igen? – morogtam. – Figyelj Susie, szeretném ezt tisztázni…

- Jaj, igen jó lenne, mert múltkor a húgod eléggé bunkón eligazított. – panaszkodott. – Beszélned kéne vele, hiszen…

- Nem, Susie. – szakítottam félbe.  – Nekünk kell beszélnünk… Kristennek igaza volt. Mindenben. Susie, te nem vagy a barátnőm. Sőt már mást szeretek, és nagyon jól megvagyunk. Szóval szeretném, ha leszállnál rólam.

- De hát… - megremegett a hangja, de tudtam, hogy ez csak hiszti. – de hát, én szeretlek! Nem emlékszel, hogy…

- Hagyjuk ezt! – kértem erélyesen. – El akarom felejteni, és nem lesz nehéz. Én nem szeretlek Susie, csak te másztál rám ennyi volt.

- De hát miért?

- Nem működne, ezt te is tudod. – ráztam a fejem. – És nem mostanában megyek haza se, úgyhogy kérlek, ne hívj többet. – Azzal választ sem várva letettem a telefont.

Ekkor hallatszott kopogtatás az ajtómon.

- Gyere be! – kiáltottam ki, és csodák csodájára húgom lépett be rajta kíváncsi arccal. Szinte sejtettem.

- Csak hangokat hallottam, és… érdekelt, hogy mi van. – ismerte be vállat vonva és leült mellém az ágyra.

- Micsoda meglepetés. – kuncogtam fel.

- Susie volt az, jól hallottam? – kérdezett rá vesébe látó pillantással.

- Igen ő. – forgattam a szemem. – Ne értsd félre, nem szeretem már , csak idegesít. Mi lesz, ha ezzel bekavar nekünk?

- Ne idegeskedj, Cam! – tette a vállamra a kezét. – Te és Nikki szeretitek egymást. Az igaz szerelmet semmi nem választhatja szét.

- Ez az a mű szöveg mi?- húztam fel fél szemöldököm. – Annyira nem vagyok jó pasi, hogy Nikki mindenáron kitartson mellettem. Főleg ha egy másik csaj hívogat.

- Ennyire ne becsüld le magad. – csóválta a fejét. – Látom rajta, Nikki szeret téged. És ha tényleg nem akarod, hogy Susie bekavarjon, cseréld le a számod! Meg van oldva. Elég messze vagy ahhoz tőle, hogy megtaláljon.

- Ez lesz a legjobb, igen. – helyeseltem. – Eszembe se jutott.

- Hát persze, én vagyok az ész. – heherészett húgom. – Viccen kívül, tényleg ne aggódj. Susie egy hülye csitri, ne érdekeljen mit akar. Hajtsd el!

- Kösz húgi. – vigyorogtam és átöleltem, csakhogy a következő pillanatban a telefonom csörgése miatt kellett elengednem. Megint ő hívott, ám mire odanyúltam volna érte Kristen megtette ezt, de csak lenémította és félretette a készüléket.

- Holnap menj be és kérj új számot. – tanácsolta majd felállt az ágyról. – És ne vedd fel újra!

- Oké. – bólintottam rá, és meg is fogadtam a tanácsát, rá se néztem többet a telefonomra a nap folyamán, csak mikor Nikki hívott. Akkor viszont egy óráig le se tettem.