20. fejezet

Na elérkeztünk, egy igen drámai részhez, de azért nemélem tetszik, nektek és komiztok! :) Jó olvasást kínok hozzá (L)

A váratlan vendég




Megpördültem a tengelyem körül és ijedtem bámultam egyenesen az ismerős férfi képébe. David, ott állt a bejárati ajtó mellett, hátát a falnak vetve, és gonoszul vigyorogva. Zöld szemei, amiket alapjáraton, szépnek találtam volna, eszelősen csillogtak.

- David! - fújtattam dühösen, orrlyukaim kitágultak, a számat jól össze kellett szorítanom, hogy nehogy, csúnyát mondjak.

- Személyesen. - vigyorgott és ellökte magát a faltól, majd, megfogta a kulcsomat, amit felakasztottam, a kis fogantyúra az ajtó mellett, és rázárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A gyomrom összezsugorodott. Nincs kiút...

- Hogy jöttél be? - követeltem, cseppet sem nyugodtan.

- Emily, kulcsát használtam. - közölte olyan természetességgel, mintha csak az időt kérdeztem volna meg tőle. - Elhagyta. Sosem volt összeszedett.

- Zsarolod őt te szemét! - kiabáltam rá. - Majdnem megerőszakoltad, tudod, hogy ez nem így megy??

Erre csak eszelősen felnevetett, majd közeledni kezdett hozzám, amitől, én automatikusan hátráltam tőle.

- Félsz? - kérdezte.

Nem feleltem, csak, felkaptam, az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, - ami egy távkapcsoló volt - és hozzá akartam vágni, de jók voltak a reflexei, és ahelyett hogy a fejét találta volna el, elkapta a távirányítót, és mire észbe kaptam a homlokomnak csattant, és én nekiestem, a falnak. Éreztem, hogy nagyon beütöttem a hátamat, nem beszélve a fejemről. Kellett pár pillanat mire, eszembe jutott, hogy fel kéne állnom, de addigra, már idejött és a kapucnimnál fogva "felsegített" a földről.

- Hol van Emily? - követelte, és a mosolynak most már hűlt helye volt, az arcán.

- Nem képzeled, hogy elárulom! - morogtam.

- De épen ezt akarom. - vágta rá dühösen.

- Márpedig nem mondom meg! - pofon csaptam és rohanni kezdtem, de kigáncsolt, és a kemény padlón kötöttem ki ismét, és most már mindenem fájt.

- Sebaj... - egy eszelős vigyor jelent meg ismét az arcán, és gyomorszájon rúgott, amitől, felüvöltöttem fájdalmamban. - Te is jó leszel...

Nem! Nem teheti ezt.

- Rob! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. - Rob... - letépett a pulcsim alá vett ingemből egy darabot és bekötötte a számat, aztán, hátamra fordított és nekiállt leszedni rólam, a ruhámat, és hiába rugdalóztam nem ment, fájtak a lábaim. A kezemet, fél kézzel, összefogta, de könnyen kirántottam a markából, és levettem a számtól, az anyagot.

- Roob!!! - sikítottam, mikor éreztem, hogy a nadrág teljesen lekerül rólam. Hallottam a kopogtatást, az ajtón kívül. - segíts!! Roob!!! - a könnyek elárasztották, az arcomat, mikor David, a fehér neműm, széléhez ér.





*



Nem értem miért zárta be az ajtót, hiszen tudta, hogy jövök. Újra és újra lenyomtam a kilincset, hátha kinyitódik, de semmi. Hát ez remek, talán fel kéne, hívnom, hátha nem hallja a kopogást. Már éppen tárcsáztam volna a számát, mikor meghallottam bentről a sikítást, így olyan erővel, vertem az ajtót, mintha azt várnám, hogy sikerül betörnöm. Aztán odarohantam a legközelebbi, ajtóhoz, a telefonomat is elejtettem útközben. Aztán fogtam egy követ, és bedobtam az üveget. Nagy kínszenvedéssel, bemáztam az ablakon, és azt hiszem a kezemet is megvágtam, de nem érdekelt.

Az adrenalin, irányított. Kristen a nevemet sikította, a srác, akit nem ismerek, fölötte, térdel és nem titok mire készül! Vettem egy mély levegőt, és miközben, a világ összes csúnya szavát, elkiabáltam arra a szemétládára, odarohantam és akkorát rúgtam, belé, hogy a szemközti fal tövében kötött ki, ájultan, legalábbis, félájultan.

- Kristen! - rohantam oda hozzá, és, még mindig a dühtől remegve, húztam feljebb a hideg kőről őt.

- Rob. - úgy sírt, mint még soha. A könnyei záporoztak, és egész testét rázta a zokogás. - Rob...

- Semmi baj, css... - próbáltam nyugtatni, de én is legalább annyira feldúlt voltam, mint ő. - Vége van hallod, minden rendben van.

- Olyan jó, hogy itt vagy! - hüppögte, és már én, is majdnem engedtem magamnak egy két könnycseppet, de csak majdnem! - Köszönöm!

- Jaj, édesem, ez természetes! - ringattam, kezeim között. - Öltözz fel én meg hívom a rendőrséget... Csak szeretném elkérni a mobilodat, mert az enyémet nem találom.

- A nadrágom zsebében van. - szipogta, én pedig közelebb húztam a ruháit, és kivettem a készüléket, majd elindultam a sráchoz hogy még egy utolsót belerúgtak, aztán, háttal Krisnek, hívtam a rendőrséget. Ők, azt mondták, nemsokára itt lesznek, én meg kicsit megkönnyebbülve, mentem vissza az immár, felöltözött szerelmemhez.

- Jobban vagy? - kérdeztem tőle és leültem mellé a kanapéra, megfogva a kezét.

- Majdnem megtette, Rob, majdnem! - zokogta és hozzám bújt.

- Tudom, úgy sajnálom! - mondtam elgyötörten. - Hidd el, ha tudom, hogy mi van, nem kezdek, elkopogni, és, meg dörömbölni hanem...

- Ne merd még most is magadat hibáztatni! - Próbált szigorú lenni, kevés sikerrel. - Te nem tehetsz semmiről, sőt! Te voltál, a hősöm! Az én hősöm. ha te nem jössz... - sírásba fulladt a mondat vége.

- Jól van, css, nyugodj meg. - elkezdtem dörzsölgetni, a hátát. - mindjárt itt a rendőrség, most már nem lesz semmi baj!

- Tudoom...

Épp hogy ezt kimondta a szirénázó kocsik, megálltak, a ház előtt és pár perc múlva, a rendőrök, és egy doktor is kopogtatott az ajtón, és én kinyitottam az ajtót, bár Kristen nem igazán akart elengedni. A rendőrök, részletes beszámolót, kértek az itt történtekről, miközben, elszállították, a félig, eszméletlen, srácot, és beültették, a mentőbe Kristent, hogy elláthassák, a sebeit, persze csak, miután, én, megígértem neki, hogy bemegyek hozzá.

Amikor elmentek a rendőrök, hívtam egy taxit, és bevitettem magam, a kórházba, Kristenhez. Mostanában, többet leszek vele, még annál is amennyit eddig voltam vele. egy pillanatra sem szabad egyedül hagynom, ki tudja, mi minden történik, majd még vele. És én ezt nem engedhetem meg. Szeretem, és, meg kell védenem őt mindentől, és mindenkitől.



- Rob, de jó! - mosolygott rám Kristen, mikor beléptem a szoba ajtaján. Egy ágyban feküdt feje alatt feltornyozva a párnák, és a feje be volt kötve, de úgy tűnt, jól van hála istennek.

- Minden oké? - kérdeztem leülve az ágy szélére és megfogva a kezét.

- Igen, csak, néhány felszíni sérülésem van. - halványan elmosolyodott, de a sírás nyomai még igen csak látszottak.

- Hála az égnek. bólogattam.

- Úristen, mi van a kezeddel? - kérdezte tenyérrel felfelé fordítva a bal kezemet. - mit csináltál?

- Csak megvágta az üveg semmiség. - legyintettem.

- Elég mélynek tűnik, hívok, egy nővért. - suttogta ijedten.

- dehogy nem kell, te magaddal törődj. - paskoltam meg a kezét.

- Akkor legalább mosd le, hogy, lásd, milyen súlyos. - húzta el a száját.

- Jól van, akkor, egy perc és itt vagyok... - adtam meg magam.

- Mi történt a kezével, fiatalúr? - kérdezte az idős ápolónő.

- Csak megvágtam, semmi komoly. - ismételtem meg, a nyomoromat.

- Azért hozok egy kötszert, addig, mossa le. - mondta a doktornő, és egy sóhajtással, otthagytam a szobát.



Mire visszaértem, a nő, már ott várt, lefertőtlenítette a sebet és bekötözte a tenyeremet. Jól nézett ki így mondatom.

- Köszönöm. - mondtam azért hálásan.

- Szívesen, fiam. - paskolta meg a vállamat, a nővér. - Ne nagyon érje víz, ha lehet, rendben?

- Rendben. - bólintottam.

- Te pedig kapsz egy altatót, drágám, és alszol egy nagyot. - mosolygott Kristenre utánam, mire szerelmem ijedten nézett rám.

- Itt maradok, ne aggódj. - mosolyogtam és idehúzta m magamnak egy műanyagszéket a sarokból. - Ameddig csak akarod!

- Jó. - sóhajtott fel, Kris, aztán a a doktornő belenyomott, egy injekciót, és nemsokára lecsukódtak, szép szemi, a ráncok eltűntek a homlokáról, és úgy tűnt békésen alszik.