Nem tudom hány óra lehetett, mikor, valami zajt hallottam odakintről. A szemeim felpattantak, a hangra. Éreztem, hogy Rob itt fekszik mellettem, és átölel. Feljebb húztam magam, hogy körülnézzek, mi volt a zaj, és akkor vettem észre, hogy ő is ébren van.
- Te miért nem alszol? - kérdeztem tőle álmos hangon.
- Vihar van. - mutatott kifelé, az ablakon, egy "nézd el nekem" mosollyal az arcán.
- Értem. - beletúrtam a hajamba. - Ez volt az a zaj is?
- Egy faágat vágott neki a szél, az ablaknak. - felelte, kisöpörve a rakoncátlan hajtincseket az arcomból. - Aludhatsz nyugodtan, tovább.
- Mennyi az idő? - motyogtam, mire ő a telefonjára pillantott az éjjeliszekrényen. - Fél öt.
- Hülye vihar. - morogtam és visszadőltem a párnámra. - Utálom.
- Hát még én. - húzta el a száját. - De legalább te pihenj egy kicsit. Aludj helyettem is.
- Nem tudnék visszaaludni. - sóhajtottam föl. - Ha egyszer valami felébreszt...
- Pedig még lenne, bő öt órád aludni. - hajolt a fülemhez, aztán egy csókot adott, a nyakamra. - Biztos nem akarsz aludni egy kicsit még. Hm?
- Akarni akarnék, csak nem tudok. - mondtam, de alig bírtam összehozni, ezt a mondatot is. Fizikai képtelenség, egy rendes mondatot kinyögni mikor ilyeneket csinál.
- Akkor csak próbáld meg. - elhajolt a nyakamtól, hogy a szembe nézzen.
- inkább innék egy pohár vizet. - Ezt most totálisan nem tudom miért mondtam. Pedig nem is akartam semmit mondani. Úgy látszik, a szám külön életet él, saját, akarata van.
- Én meg addig elszívok egy cigit. - mondta, bólintva.
- Ez hányadig lesz? - kérdeztem rá, miközben mindketten lemásztunk az ágyból.
- Kilencedik. - vágta rá. - Elszívtam egyet, mikor még aludtál.
- Te mióta vagy fent? - ráncoltam a homlokom, menet közben.
- Úgy háromnegyed négy óta. - saccolta meg, és kinyitotta az ajtót, majd rágyújtott egy cigire. A vihar csendesedni látszott már csak az eső esett. .
- Az nem semmi. - ingattam a fejem, és engedtem, egy pohárba csapvizet. - Sajnállak, hogy nem tudsz aludni viharban. - motyogtam és nekidöntöttem a fejem a karjának. - Tényleg.
- Áh, semmiség. - simogatta meg a hajam. - Már megszoktam.
Ere csak bólogattam egyet, aztán egy darabig csak hallgattunk az esőt, nem beszéltünk. Már épp kerestem valami témát, mikor felhangzott egy kiáltás:
- Lindsay! - Ez Kellan volt, felismertem a hangját. - Lindsay hol vagy?
Robbal, értetlenül néztünk egymásra és kijjebb hajoltunk, hogy körülnézzünk. Kel pont ennek a sornak az elején, járt. Vajon ki lehet az a Lindsay?
- Kellan, mi van? - kiabált oda neki, Rob, és azt csodáltam, hogy Kel az esőn át is meghallotta. Még szép hogy meghallotta. Ahogy meglátott minket ideszaladt hozzánk, és felállt a lépcsőre, hogy ne ázzon annyira.
- Srácok, nem láttátok, Lindsay-t? - kérdezte kétségbeesve.
- Ki az a Lindsay? - nézett rá Robert.
- Gyere be, aztán elmondod. - tettem hozzá és bementünk a kocsiba, Rob pedig még eldobta az igen csak megrövidült cigijét, és bezárta az ajtót. Kellan hajából csöpögött a víz, a ruhája viszont nem ázott át annyira. Mennyi ideje lehetett az esőn?
- Na, kérdezem újra, ki az a Lindsay? - ismételte meg a kérdést Robert, miután letelepedtünk a konyhaasztalhoz.
- Egy lány, akit, este ismertem meg a városban. - felelte Kellan. - Szép csaj volt, szőke haj, kék szemek... Nagyon kedves volt velem, így hát elmentünk, egy diszkóba ahol, nem kicsit rúgtunk be, aztán megkérdezte megmutatom-e neki, a lakókocsimat, Eltaxiztunk idáig, és már csak annyira emlékszem, hogy lefeküdtünk, és hogy éjjel felébredek a dörgésre, de már nincs mellettem. Se cetlit nem hagyott se telefonszámot, semmit...
- Kellan, szerintem nincs miért aggódnod. - vélekedett Rob. - Biztos hazament.
- Szakadó esőben, viharban, hazament?? - Kellan kezdte felemelni a hangját.
- Lehet, hogy akkor ment haza, mikor elaludtál, akkor még nem volt vihar szerintem. - mondtam kinézve az esőre.
- De mi volt neki ennyire sürgős? - csapott az asztalra Kel. - Pedig még egy kapcsolat is lehetett volna belőle. Annyira jól nézett ki!
- Sajnálom Kellan. - paskoltam meg a karját. - Majd találsz magadnak, Lindsay-nél sokkal jobb lányt. Aki nem hagy ott csak úgy.
- És akinek nem csak egy menetre kellesz. - tette hozzá Rob én pedig csúnyán néztem rá. Az oké hogy Kel is mindig elvicceli a dolgokat, de Robnak ezt most nem kéne.
- Ja, biztos. - állt fel Kellan. - Azért ha látjátok esetleg, mondjátok meg neki, hogy kerestem. És hogy jöjjön vissza.
- Persze megmondjuk. - bólogatott Rob. Úgy tűnik hatottam rá.
- Köszi, srácok. - Kel halványan elmosolyodott. - További jóéjszakát!
- Neked is!
Kikísértük Kelt az ajtóig, ott elköszöntünk tőle, aztán visszamentünk a hálóba, és most már megpróbáltunk aludni egy kicsit.
*
Másnap délelőtt 11-ig aludtam. Robert, még aludt mikor felkeltem. Gyorsan felöltöztem, megfésültem a hajamat, aztán bementem a konyhába, hogy csináljak valamit... ebédre. Belelapoztam, Nikki receptkönyvébe, és kiszúrta a sajtszószos tésztát. Az nem nehéz és van is itthon alapanyag hozzá. Kivettem egy csomag spagetti tésztát a fiókból, meg egy lábost is és a lábosban forraltam fel vizet, még egy kis edényben, feltettem, a szószt is. Ez utóbbit tejjel higítottam fel, és kevergetni a kezdtem. Már majdnem jó volt mikor hátulról, karok öleltem ás.
- Jó reggelt, hét alvó. - kuncogtam, ő pedig válaszul, csak, adott egy puszit a nyakamra. - Sajtszószos tészta lesz az ebéd jó?
- Hm... - Lehelete csiklandozta a bőrömet. - Lemaradtam a reggeliről?
- Én is. - vigyorogtam. - Én tizenegykor keltem.
- Mormota... - kuncogott.
- Hah, te mondod? - nevettem. - Most keltél fel, pont dél előtt tíz perccel.
- Ez még délelőttnek számít. - nevetett, és félreállt, hagyott szorgoskodni.
- Humoros. - néztem rá, aztán visszafordultam a szószhoz. Levettem a gázról kiöntöttem egy Üvegtálba, a felforrt vízbe pedig bedobáltam, a darabokra tördelt tésztákat.
- Ez a mai nap első cigije. - mondta ünnepélyesen és hallottam, az öngyújtó kattanását, a hátam mögött.
- Bizony, ma csak hét lesz ám, a limit. - figyelmeztettem.
- Mi? Miért? - követelte a választ. - Azt mondtad minden nap, csak, egyel fog csökkenni!
Annyira aranyos volt. Mint egy hisztis kisgyerek akit, nem visznek le a játszótérre, mert rosszat csinált. Erre a gondolatra nevetnem kellett.
- Tegnap is csak annyit szívtál el, mert a többit már hajnalban szívtad, az meg már gyakorlatilag ehhez a naphoz tartozik. - agyaráztam nevetve.
- Akkor ez a mai, harmadik szál. - ezt már kevésbé ünnepélyesen mondta. Inkább hangzott drámainak. - És amúgy meg min röhögsz? Ez olyan rohadt vicces neked?
- Annyira aranyos vagy, mikor durcáskodsz. - odamentem hozzá és átöleltem. Nem haragudtam rá, tudtam, hogy csak a leszokás miatt ilyen ingerlékeny.
- Nagyon vicces mondhatom. - morogta, de azért visszaölelt. - Azt hiszem fő a tészta.
Azonnal elengedtem és odasiettem a gázhoz, hogy levegyem róla a lábost, de az túl nehéznek bizonyult.
- Na, hadd segítsek. - mondta Rob szájában a cigivel, és kéz kezével megmarkolva a lábos, fülét leemelte a gázról, bele a mosogatóba. Én már készültem is a szűrővel, hogy átöntsük a tésztát, a lecsöpögés végett.
- Hú, kösz. - túrtam a hajamba. - Kondizni kéne járnom, asszem.
Ezen csak kuncogott egyet aztán elnyomta rövid cigit, majd kiöntötte a hamutartó tartalmát a kukába.
Mikor kész lett az ebéd leültünk enni, aztán együtt elmosogattunk, majd, úgy gondoltam, elmehetnénk egyet sétálni, úgysem esik az eső, de biztos friss a levegő, és lén szeretem az eső illatát. És ez Rob fejét, is kicsit kitisztítaná.
Így hát elindultunk, a kis erdő irányába. Ott le volt kaviccsal szórva a gyalogút, így az nem volt sáros.
- Mit fogunk holnap forgatni? - kérdezte összeráncolt homlokkal.
- Azt a jelenetet, mikor a fákon, mászok veled, meg, mikor a réten vagyunk. Aztán azt hiszem, kedden már kicsit arrébb megyünk, a busszal egy tengerpartra, ahol, csak, ti fogtok forgatni, Taylorral. - mosolygott rám.
- Ja, a Jacobos jelenetek. - bólogattam. - Utána meg megyünk vissza New Y... - félbeszakítottam a mondatomat, mert mintha egy köhögést hallottam volna, a fák közül. - Hahó! - kiáltottam be inkább.
- mi az Kristen? - kérdezte Robert.
- Hallottam valamit. - mondtam halkan.
- Akkor talán nem kéne bemenni, oda! - kapta el a karomat Robert.
- De hát... - újra félbeszakított, de most egy nyöszörgés, sírással, vegyülve. Nyeltem egyet, és beléptem a latyakba, hogy lássam ki az. Szerintem egy lány volt. És ahogy félrehúztam a bokrok, szúrós ágait láttam is őt. A sárban feküdt, nagyjából, 25 éves körül lehetett, mindene tiszta latyak volt, szép szőke haja is. Nem volt rajta sok ruha, csak egy szoknya, és egy ujjatlan póló. A szeme le volt csukva, de lélegzett, azt lehetett látni. Úgy nézett ki nincs sok ereje, talán fel se tudna állni, a lábára.
- Te jó ég! - leguggoltam mellé és megráztam egy kicsit. - Héj, ébredj! Rob fel tudnád venni, nem hinném, hogy tud járni, én hívom a mentőket.
- Persze! - Rob, eleget tett a kérésemnek, és odalépett, majd a karjaiba vette a lányt, én pedig gyorsan tárcsáztam a mentők számát. Mikor felvették, elmondtam a helyet, ahol vagyunk, és közben siettünk vissza a táborba.
A mentők, pár perc múlva megérkeztek, és erre mindenki kiszaladt, a kocsijából. Rob ráfektette a mentők által, odavitt hordágyra a lányt, a mentősök, pedig felemelték a mentőautóra.
- Lindsay! - kiáltotta Kellan és odarohant a kocsiajtajához. - Úr isten mi történt vele?
- Nyugodjon meg kérem, megvizsgáljuk, ha beértünk, a kórházba. - nyugtatta meg egy mentős és becsukták, Kel orra előtt az ajtót, és elmentek. Kellan teljes kétségbeesésben, rohant vissza hozzánk.
- Mi van vele? - kérdezte hadarva.
- Nem tudjuk, Kellan. - ráztam a fejem. - Az erdőben találtunk rá. Félig nem volt magánál, tiszta kosz, nem tudunk ennél többet, de bemegyünk, hozzá a kórházba, csak, átöltözünk, oké.
Rob is tiszta sár volt a csajtól, meg nekem is átázott a cipőm. Gyorsan beszaladtunk, a saját lakókocsinkba, én átvettem egy tornacipőt, meg, egy másik zokni, Rob meg kicserélte az ingjét, és hívtunk egy taxit. Mi Kellannal, mentünk, a többiek meg egy másikkal.
- Jó hogy megtaláltátok. - mondta nekünk, hálásan Kellan. - Köszönöm, azt is hogy elhoztátok.
- Ez csak természetes. - mosolygott rá Rob. - Meglátod jobban lesz hamarosan
- Csak azt szeretném tudni, hogy került a fék közé? - gondolkodott hangosan Kellan.
- Ha tudsz, vele beszélni talán elmondja... - vélekedtem.
- Remélem minden rendben vele. - kulcsolta össze az ujjait Kellan.
- Te tényleg szereted azt a lányt. - állapította meg elképedve Rob.
- Igen, azt hiszem. - Kel halványan elmosolyodott. - Fura egy érzés.
Robbal egymásra mosolyogtunk aztán vissza a barátunkra. Nem furcsa, egyszerűen hihetetlenül fantasztikus érzés, ha szerelmes vagy valakibe.
Kellan szinte még meg sem állt az autó, már szállt is ki, fizetett, aztán rohantunk, befelé, miközben Rob azt szajkózta hadd fizesse ki legalább a felét ő, a taxinak, de Kellan se látott se hallott. Berohantunk a kórházba, és Kellan odavetődött a pulthoz.
- Lindsay Silver-t keresem. - hadarta el.
- Egy pillanat. - a recepciós nő, belenézett egy papírkötegbe. - A hölgyet nem rég hozták ki a sürgősségiről.
- Bemehetnénk hozzá? - kérdeztem meg mielőtt Kellan megmukkanhatott volna.
- Egy pillanat és hívom, Dr. Wels-t. - mosolygott a nő. - Addig, ott várakozzanak!
Megköszöntük, az információkat, és leültünk, a kényelmesnek, nem éppen nevezhető pár fotelekre. Pár perc múlva, jött egy harminc év körüli, doktornő, és bevezetett minket, egy szobába. Azt mondta, hogy magánál, van, de fáradt. Mikor meg kérdeztük mi történt vele, a doktornő csak egy sóhajtással válaszolta:
- A vizsgálatokból, kiderült, hogy megrontották. Ezen kívül, zúzódások voltak a testén, és persze, lelkileg még kicsit gyenge, ami érthető. De ez utóbbi, egy-két hét múlva, elmúlik.
Hirtelen nagyon megsajnáltam, szegény Lindsay-t, pedig még csak két szót se beszéltem vele. Akit az erdőben, a sárban megerőszakolnak, azt csak sajnálni lehet, még ha az életben, egy pulyka akkor is.
A lányon látszott, hogy fáradt. Az egy dolog, hogy már tiszta volt, és ráadtam egy száraz, kórházi pizsamát, de a haja, még mindig kócos volt, és a szeme alatt karikák húzódtak. Mikor beléptünk az ajtón, nehézkesen kinyitotta a szemét, az arcán, egy kis csodálkozás suhant át, aztán jött a felismerés.
- Kellan. - A lány hangja nem volt több suttogásnál.
- Itt vagyok, Lindsay. - ment az ágy mellé Kel, és megsimogatta a lány kezét.
- Köszönöm. - suttogta a lány ránk nézve. - Hogy hívtátok a mentőket és nem hagytatok ott. - Hát mégis emlékszik, mi történt!
- - Ez természetes. - mosolyogtam rá. - Kristen Stewart vagyok. - nem nyújtottam kezet, úgy gondoltam, jó lesz a nélkül is. Amúgy se úgy tűnt, mintha fel tudná emelni a karját.
- Robert Pattinson vagyok. - mutatkozott be ő is.
- Örülök. - Lindsay megeresztett egy halvány mosolyt, felénk. - Kristen láttam egy-pár filmedet. A Hírnök volt a legjobb.
Ezen még szélesebb vigyorogtam.
- Igen szerintem is. - bólogattam.
- Elmondod mi történt veled? - kérdezte csendesen Kellan.
A lány csak fájdalmasan sóhajtott és megrázta a fejét.
- Nem hinném, hogy most el tudnám mondani. .- motyogta. - Majd máskor.
- Jó persze, megértem. - válaszolta rögtön Kellan.
- Na, mi azt hiszem, megyünk, össze kell készülődnünk a partira. - mosolyogtam. - Ha kiengedtem, szívesen látunk, a táborban. - kacsintottam Lindsay-ra és Robban elköszöntünk.
Most mindegyőnk a saját lakókocsijába ment. beletúrtam a bőröndömbe és felvettem, egy pántos combig leérő lenge narancssárgás felsőt, egy hosszú farmernadrággal. Felvettem hozzá, egy szandált, aztán, gyorsan copfba kötöttem a hajam. A sminkkel sem túloztam, csak, szemceruzával, kihúztam a szemem. Mivel kicsit éhes voltam bekaptam, egy kekszet a konyhapulton álló tálból, és ittam rá egy pohár csapvizet, aztán már ott se voltam. Épp csak leléptem, a lépcsőről, Roberttel találtam szembe magam.
- Ó, szia! - vigyorogtam rá, és bezártam az ajtót. Mikor újra felé fordultam megláttam a cigit a szájában. Kérdőn néztem rá, és rögtön tudta, mit akarok:
- Ez az ötödik.
Ördögi mosollyal, belebokszoltam a vállába, és, miután kézen fogott elindultunk az erdő széléhez. Ashley, már ott volt Nikkivel, éppen a mályvacukrokat.
- Ahj, jesszus elfelejtettem a nasit. - szisszentem fel, mire Rob csak kuncogva felmutatott egy zacskót. Úgy láttam pokróc is volt benne. - életmentő vagy. - kapott egy puszit az arcára.
- Tudom. - vigyorgott önelégülten.
- Na, megjöttetek!! - kiáltott fel Ash és iderohant hozzánk. - És hoztatok nasit, szuperek vagyok, gyertek!
Követtük Ashley-t a fatönkök egyikéhez és leültünk rá. Megvártuk, még mindenki megérkezik, még az operatőr is, aztán elkezdtük pirítani a mályvacukrokat, a tábortűznél, közben pedig lelkesen beszélgettünk.
- Jackson az neked hányadik szál? - mutattam a cigijére.
- Fogalmam sincs Kristen. - nézett rám, "nézd el nekem" fél mosollyal. - Mondtam, hogy nem fog sikerülni.
- Az a baj hogy nincs akaraterőd. - csóváltam a fejem.
- Tudom, azért mondom, hogy nem megy. - bólintott. - Soha nem is volt akaraterőm, csak, fontosabb dolgokban.
- Hát sajnálom haver. - veregette meg a vállát Rob. - Én már célegyenesben vagyok.
- Gratula, Robci. - vigyorgott ördögien Jay, mire Rob gyilkos pillantást vetett rá.
- Még egyszer így szólítasz, isten a tanúm, akkorát lekeverek. - emelte egyre feljebb a hangját.
- Wow, elkerül, a vad oroszlán. - kacagott Jay. - Robci ne legyél dühös!
- Dögölj meg! - Rob is kicsit elvigyorodott, mikor látta, hogy hasamat fogva nevetek, aztán, egy határozott lökéssel, a nedves fűbe taszította barátját, a farönkről, aki káromkodva ült vissza helyére, és adta vissza Robnak, a lökést.
- Ki kér még mályvacukrot? - kínálta körbe, a zacskót, Nikki, miközben a szemét forgatva bámult, a bunyózó fiúkra.
- Én kérek. - vigyorogtam, és kivettem párat, a cukorból, hogy a pálcikára szúrjam. - Tiszta hülyék. - tettem még hozzá.
- Hát igen. - rötyögött Nikki, és továbbállt. Épphogy a tűz fölé tartottam a pálcát, mikor, megcsörrent a telefonom, a zsebemben. Kivettem és látva, hogy Emily az félretettem, a cukrot és felálltam, hogy kicsit félremenjek, a zenétől, és a zajtól.
- Emily, szia! - köszöntem bele vidáman.
- Kristen! - az ő hangja cseppet sem volt vidámnak mondható. Mondhatnám, egyenesen, rémült, és feszült volt, és mintha a sírás is fojtogatná. - El-el kell mondanom valamit.
- Emily, jól vagy? - kérdeztem, ijedten.
- Nem! - mondta hisztérikusan. - David, tudod az orvos srác, akivel együtt vagyok..
- Persze hogy tudom, mit tett veled? - követeltem a választ.
- Hát... felmentünk, hozzájuk, és beszélgettünk, aztán valahogy tovább fajult a dolog, majdnem megtörtént, de én nem akartam, ezért leszedtem magamról, de az óta is üldöz.
- Jézusom. - suttogtam, és fejvesztve rohantam a lakókocsim felé. - hol vagy most?
- Az... az utcán vagyok, éppen haza igyekszem, csak a taxira várok. - úgy hallottam, már félig sír is.
- Figyelj, figyelj rám, jó? - dadogtam az idegességtől. - Ilyenkor ne hogy hazamenj egyedül, hívd fel, mit tudom én, Arielle-t akivel együtt forgatsz, hogy hadd menjél fel hozzá, vagy valakihez. Nehogy történjen veled valami!
- Oké, jó. - hüppögte.
- És, nyugodj meg jó? Nem lesz semmi baj. - próbáltam, nyugtatni, de az én hangom is remegett. - Pár nap múlva ott leszek.
Hallottam, hogy nyílik, az ajtó, felteszem Robert az.
- Miattam ne gyere haza!
- De igen, ennyit megérdemelsz. - mondtam ellentmondást nem tűrve. - És hiányzol amúgy is. Szóval, pár nap múlva megyek. Vigyázz magadra és maradj mindig valakinél, ne legyél egyedül.
- Rendben. - szipogta.
Letettem a telefont, és a szobába sietem.
- Kristen?- szólt Rob csendesen. - Mit csinálsz? Ki volt az.
- El kell mennem New Yorkba! - hadartam, és bedobáltam a bőröndbe az ágyon lévő ruháimat.
- micsoda? - döbbent le Rob. - Miért? Kivel beszéltél?
- Emilyvel. - feleltem, de rá se néztem, Robra, csak a komódomból, rakodtam a bőröndömbe.
- Mi történt? - firtatta. - állj, meg! - megfogott a két vállamnál és maga felé fordított. - Nézz rám, és mond el mi történt!
- Emily-t üldözi, a barátja. - mondtam hisztérikusan. El kell mennem hozzá, segítenem kell neki!
- Jól van, nyugodj meg. - húzott magához, Rob. - Most nem mehetsz New York-ba Kristen. Durván, öt óra lenne, mire odaérnél, aztán forgatnunk kell. Ezt most nem azért mondom, mert nekem fontosabb a forgatás, minthogy a barátnődnek ne essen baja, de ezt most nem teheted. Nem férne bele a forgatási időbe, hogy várjunk, még két napot.
- De nem ülhetek itt és nézhetem tétlenül, hogy a barátnőmet valami őrült, kergeti! - szipogtam.
- Figyelj, megmondom mi lesz. - mondta Rob. - Még úgy két-három napig leszünk itt és utána, úgyis mindenképpen hazamennénk, és akkor segíthetsz Emily-nek, oké?
- Ez jó ötlet. - suttogtam, aztán felnéztem rá, de a könnyeimtől alig láttam az arcát. - Köszönöm, hogy itt vagy velem!
- Szívesen. - Hirtelen, az ajkát már az enyémen éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne csókoljak vissza, újra és újra. Most mintha az aggódás alól feltört volna, valami bíztatás, amikor átölelt, hogy nem lesz semmi baj, mert vele minden akadályt átugrunk majd, nem kell aggódnom.
Ám amikor, ledöntött az ágyra és a keze lesimította, a felsőm pántját, a vállamról, a másik keze, pedig már a pólómat, húzta feljebb. Meg kellett, hogy állítsam. Ezt még nem akartam. Főleg nem most ebben a percben.
Elhúzódtam tőle.
- Rob. - suttogtam és feljebb igyekeztem csúszni.
- Mi a baj? - kérdezte az arcomat nézve.
- Ne haragudj, de ez most még nem megy. - motyogtam, mire ő csak gyengéden, és megértően elmosolyodott, és mellém feküdt majd félig magára húzott.
- Semmi baj. - mormolta és puszit adott a fejemre. - Megértem. Tudok várni.
- Sajnálom...
- Ugyan már Kris. - még egy puszit kaptam, de most az arcomra. - Én nem foglak sürgetni. Ahogy érzek, jó?
- Jaj, olyan jó, hogy velem vagy. - még szorosabban bújtam hozzá. - Jó hogy megértesz. Szeretlek.
- Én is téged! - megcsókolt aztán felült. - Na, visszamegyünk a buliba?
- Mehetünk. vontam vállat, és mire összerendeztem magam, addigra jött újra a nyugtalanság. Bármelyik percben történhet bármi, Emilyvel, és én nem tudok segíteni, nem vagyok, ott hogy segítsek neki megoldani a problémáját. Ez annyira rossz. Hogy én most, mennyire utálom Davidet, ezt elmondani nem lehet. Szívem szerint kinyírnám. A legjobb barátnőmet, ne üldözze senki.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése