22. fejezet

Tudom hogy ígértem még szeptemberre, de nem volt időm rá, ajnos. De most itt van és remélem nem lett olyan rossz, mint amilyen rövid! :) Na jó olvasást és írjatok komikat!! :)

Adam

Teljes megkönnyebbülésben, mentünk, ki a stúdióteremből, mikor végeztünk az interjúval. Nem kérdeztek semmi nem publikus dolgot, csak, a filmről, mit gondolunk, a színészekről, a karakterekről, ki mennyire hasonlít az általa megalakított személyhez satöbbi.

Robbal éppen a ebédlő felé, sétáltunk, már nem mintha enni akartunk, volna, csak, megbeszéltük, a többiekkel hogy ott találkozunk. Közben vettünk, ki az ajtó előtt álló automatából, két kólát, és úgy mentünk, tovább.

- Ma pakolni fogunk ám. - figyelmeztettem Robot. - A cuccaid még mindig a bőröndben vannak.

- Tudom. - vigyorgott. - csak mindig halogatom.

- Ez a baj, ha hamarabb túlesel rajta, utána már tök jó érzés. - magyaráztam. - Én legalábbis így vagyok.

- Mindenki ezt mondja, de akkor se úgy csinálom. - nevetett.

- Mint egy rossz kisgyerek. - nevettem vele, és mikor ránéztem újra, csak akkor esett le valami. - Tee! Tegnap egyszer se mentél ki cigizni és ma sem... Te jó ég! - egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon és felpattantam a székről. - Te leszoktál.

Ő és felállt és elkapott mikor a nyakába ugrottam és meg is pörgetett.

- Bizony ám! - mondta csillogó szemmel, és egy szerelmes csókot adott. - Csak miattad!

- Ez megtisztelő. - mosolyogtam, és tovább csókoltam. Aztán mikor abbahagytuk, leültem vissza a helyemre és ő is.

- Büszke vagyok ám rád! - kacsintottam rá.

- Magadra is legyél büszke. - mutatott rám. - te segítettél, ezt ne felejtsd el!

- Akkor kettőnkre vagyok büszke. - vontam vállat boldogan. - Na, egy pillanat elnézek, a többiekhez, meg közben szerintem beugrok a mosdóba!

- Oké, itt várok. - mosolygott, én meg otthagytam az ebédlőben. Mosolyogva mentem végig, a folyosókon.

Hihetetlen hogy leszokott, azt hittem nem fog menni neki bevallom. De mit is gondoltam! Hiszen Robert Pattinsonnak, mi nem megy, most őszintén?

- Kristen! Szia!

Azt hittem ott helyben szív infarktust kapok. Akkorát ugrottam, mint egy nyúl, de aztán láttam, hogy Adam az... Várjunk csak. Adam? Hogy a fenébe kerül ide?

- Adam! - fújtam ki a levegőt. - megijesztettél!

- Bocs! - szabadkozott.

- Mit keresel itt? - kérdeztem.

- Gondoltam meglátogatom a barátomat, aki, nagyjából, öt hónapja, azt ígérte, hogy barátok leszünk, és az óta nem is hívott fel. - tette csípőre a kezét.

- Ó. - elvörösödtem és a szám elé kaptam a kezemet. - Annyira sajnálom, Adam, tényleg! Ne haragudj, de utaztunk, és Emilyvel is gubancok voltak, meg a színészet, nem értem rá bocsi.

- Most már mindegy. - legyintett durcásan. - Túléltem valahogy. Csak mindennap azt vártam, hogy hívsz, de hát...

- Figyelj, akarsz találkozni, valamelyik nap? - vetettem fel. - kiengesztelés gyanánt, hm? Most már vége a forgatásnak ráérek!

- Én nem akarom, hogy szánalomból, legyél velem! - mondta a lábával is dobbantva hozzá.

- Mi az, hogy szánalomból, barátok vagyunk! - néztem a szemébe. - Sajnálom, hogy elhanyagoltalak, tényleg! Többet nem fordul elő, ígérem.

- Ja persze, azt is megígérted, hogy barátok, maradunk. - most már felemelte a hangját. - És betartottad? Nem!

- Nem, igazad van, de hányszor kérjek, még bocsánatot tőled? - én is felemeltem a hangomat.

- A bocsánatkérésessel nem megyek semmire. - forgatta a szemeit, majd közelebb hajolt. - Engesztelj ki.

- Felvetettem, hogy találkozzunk, valahol, igyunk meg egy kávét, vagy mit tudom én. - mondtam, ismét a tervemet. - De úgy tűnik, hogy nem...

Félbeszakítottam, mondatomat, mert a száját az enyémre tapasztotta. Mikor észbe kaptam, ellöktem és szörnyülködve néztem rá.

- Mit művelsz? - követeltem, ordítva.

- Szeretnék, járni veled, Kris. - vallotta be. - Szeretlek. Ne érted?

- De értem, de én nem tudok veled járni! - mondtam szépen tagoltan. - és ha még egyszer hozzámérsz, nem tudom, mit csinálok!

- Miért nem tudnánk járni? - kérdezte kétségbeesetten. - Hiszen szeretlek.

- De én nem értsd meg - adtam a tudatára, mire elhűlten meredt rám.

- Értem... mondta nagyon lassan.

- Sajnálom. - mondtam. - Ha akarod, azt a találkát hívj fel. És ezt eddig is megtehetted volna... De most el kell mennem! Szia, Adam!

Azzal, otthagytam és bementem a női mosdóba. Hihetetlen hogy nem tud leszállni, rólam. Meg vagyok én állva ezekkel!

- Mi volt az, odakint, ha megkérdezhetem? - Ashley, ott ált az ajtó mellett és kicsit furcsán nézett rám.

- Egy barátom járni szerette velem, de én nem szeretem. - feleltem. - És nehezen akarta felfogni. de azt hiszem, most már érti és elfogadja.

- Ahha. - Ashley, lassan bólintott. - Hát szerintem jól döntöttél. Robbal jobban jársz.

- Tudom, Ash. - mosolyogtam. - Köszi.

- Nincs mit! - mosolygott.

- Végeztetek is? - érdeklődtem.

- Én meg Jay igen, Jay, elment az ebédlőbe. - válaszolta. - A többiek még, odabent vannak, de szerintem nemsokára végeznek ők is.

- Okés.

- Van ám egy jó ötletem! - mondta izgatottan. - Majd ha mindenki ott lesz, elmondom!

- Rendben, sietek! - vigyorogtam.

- Oksi! - azzal már ki is ment, én pedig elfoglaltam egy vécéfülkét, és a gondolataimba mélyedtem. Na most ez már tényleg sok. És még Rob nem halotta a story-t.

21. fejezet

Na ezzel is kész lettem! :) Bocsi hogy kicsit sokára, de suli van és tanulni kell... :/ na jó olvasást! :)(L)

Arielle


(Kristen szemszöge)


Ki akartam nyitni a szemem, de vak sötét volt, csak, néhány, kis világosabb volt látszott itt-ott, de az nem volt elég, hogy belássam az egész szobát.

Kellett pár perc mire tudatosult bennem, hogy a kórházi szobában, a kórházi ágyon fekszek, és a fejem egy kicsit fáj, aztán, bevillantak, a tegnapi napi emlékei, és a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkomban pedig egy lenyelhetetlen gombóc nőtt.

- Kristen. - szólított, meg, a világ legszebb hangja valahonnan a sötétből, és mikor felkapcsolta a lámpát, láttam csak, meg, az arcát.

- Rob. - suttogtam, és próbáltam feljebb ülni. - Hát itt vagy?

- Persze megígértem, hogy itt maradok. - fogta meg a kezemet.

- Hülye voltam, hogy ezt kértem. - motyogtam. - Haza kellene menned, hogy, kipihend magad. Gondolom semmit nem aludtál itt.

- e aludtam egy órát. - mutatta fel egy ujját.

- Az aztán marha sok. - fintorogtam. - menj csak haza!

- Kristen, és visszaadtam a lakásomat a főbérlőnek, nem tudnék, oda visszamenni. - mondta.

- Akkor mész hozzánk, egyértelmű. - vágtam rá.

- Emily, repesni fog az örömtől. - kuncogott.

Emily! Mi van vele? Hol van most? Jól van?

- Mi van Em- mel? - kérdeztem.

- Nagyion jól van, hazaküldtem aludni, de ő, is itt volt, egy órán este. - felelte Rob. - Nem győzött magát marcangolni, amiért, őmiatta kerültél bajba.

- Ez hülyeség, nem ő miatta. - csóváltam a fejem.

- Ezt mondtam neki, én is, de túlságosan is beleélte magát. - húzta el a száját. - Ebben nagyon, hasonlít rád.

- Kösz. - vágtam egy grimaszt. - Tényleg, menj el, hozzánk, a nadrágom zsebében van a kulacsom.

- Úgy tűnik, nem érted. - sóhajtott fel mosolyogva. - Én, nem akarlak otthagyni. Soha többet nem hagylak egyedül érted? Többet nem történhet meg veled!

- Nem történt meg, csak, majdnem. - hajtottam le a fejem. - És ez nagyon kedves tőled, de nem kérhetem tőled, hogy őrködj.

- Nem is te kéred, én akarom. - mutatott magára. - Úgyhogy lezártuk, a témát...

Elmosolyodtam és közelhajoltam hozzá.

- Szeretlek, Rob. - suttogtam és megcsókoltam.

- Én is, téged, Kris. - mondta egy pillanatra elszakadva az ajkaimtól, de aztán, újra, visszatérve rá. Nem tudom meddig ültünk, még így ott, aztán visszahanyatlottam a párnára.

- Jó éjt! - mosolygott rám, Rob, és már el is aludtam.



*



- Jó reggelt álomszuszék! - vigyorgott rám, egy ismerős arc, mikor éppen hogy kinyitottam a szemem.

- Emily! - motyogtam álmosan, de azért felöltem, hogy magamhoz ölelhessem. - Szia!!

- De rég láttalak! - rázta a fejét hitetlenkedve. - De jól vagy? Semmi bajod?

- esküszöm, jól vagyok! - mosolyogtam bíztatóan. - Minden oké! Te is jól vagy?

- Persze! - bólogatott. - nem lett volna szabad hazamenned, az az állt, ott volt! El se hiszem, hogy helyettem, majdnem téged...

- Én mondtam, hogy ez lesz. - lépett be az ajtón Rob, mindent tudó arccal, és egy müzli szelettel a kezében.

- Szia Rob! - mosolyogtam rá, ő meg csak intett és leült a székére.

- Láttam ám a kiskutyát, nagyon édes! - lelkesült fel, Em.

- Tényleg, most hol van? - kaptam a szaván.

- Mivel, ide nem lehetett behozni - mondta bosszúsan, Emily. - Ariell-re bíztam, remélem nem gond!

- Dehogy is, a lényeg hogy jó helyen van!

- Abban biztos lehetsz. - nevetett Emily. - Jobban szereti, a kutyákat, mint én. Odavolt, a kis Holly-ért. Robert mondta, hogy így hívják.

Itt csak rávigyorogtam Robra aztán visszafordultam Emily felé.

- És hogy álltok a filmmel? - érdeklődtem.

- Még, hátra van egy pár rész. - ingatta a fejét, Emily. - de jól haladunk, és szerintem marha jó film lesz, már nem azért.

- Ebben biztos vagyok. - kacsintottam rá. - Robbal, majd mi is megnézzük!

- Én is a tiéteket! - heherészett. - Biztos szuper lett, ahogy titeket ismerlek.

- Nem tudom, majd te megmondod. - veregettem vállon. - Tényleg ma lesz az interjú! Ötkor! Ugye nem fogok lemaradni róla??

- Nem fogsz, az orvos, azt mondta, már ebéd után hazamehetsz! - nyugtatott meg Rob.

- Hála istennek! - fújtam ki a levegőm.

- De én a helyedben, nem enném, meg a menüt. Amilyeneket itt láttam... - csóválta a fejét. - Ezeknél, még a puffasztott rizs is jobb.

- Na, ez igaz, olyan volt, mint a moslék. Nem tudom, hogy kik főznek, itt, de hogy tuti nem kóstolták, még meg amit csináltak, az fix. - kontrázott, Emily. - Amúgy milyen interjúról van szó?

- A színészekkel, csinálnak, egy interjút, plusz a forgatási videókkal, összevágják, és megy rá az második lemezre. - magyarázta Rob. - Egy perc és jövök. - azzal felállt és kiment.

- Rob, nagyon kedves srác. - jegyezte meg, Emily. - összeilletek tényleg.

- Na váó, mi lett a "fővámpír srác", megszólítással? - ugrattam.

- Tegnap, és ma délelőtt hozzá kellett szoknom, hogy Robertnek szólítsam. - vont vállat. - Tényleg, ha kiszabadulsz innen, bemutatlak Arielle-nek!

- Szuper lesz! - bólintottam rá.

- Szerintem szeretni fogod, normális csajszi, attól függetlenül, hogy két évvel, idősebb nálunk. - mondta.

Még elbeszélgettünk, egy darabig aztán Behozták, az "ebédemet" ami mellesleg, tényleg úgy nézett ki, mint, valami bébi táp. Én persze udvariasan elutasítottam, arra hivatkozva, hogy diétázom, de azért még tukmálták, egy darabig. Miután, belátták, hogy én egy falatot nem eszek belőle, kivitték, a tálcát, az orvos még utoljára megvizsgált, aztán, kijelentette, hogy most már, jól van a fejem, is, levette a kötést, írt fel fájdalomcsillapítót, ha fájna, aztán, elengedett minket.

Gyorsan átvettem a ruhámat, az orvosi pizsamáról, aztán, összeszedtem a holmimat, és, távoztunk, az épületből. Végre, hazamehetek, teljes nyugalomban, és már csak, az interjún, kell, izgulnom, de az már semmi ahhoz képest, amit átéltem, az elmúlt napokban.

Rob, megint, kikölcsönzött, egy fekete Fordot, azzal fuvarozott el, minket, egy négyemeletes házhoz, és Emily felcsengetett. Bejelentette a lánynak, hogy mi vagyunk, azok, aztán felmentünk, harmadikra. Addigra az első ajtó már tárva nyitva állt, a küszöbön egy barna rövid hajú, vékony lánnyal, aki kedvesen mosolygott ránk.

- Sziasztok! - mosolygott továbbra is. - Gyertek be!

Bementünk, a kis lakásba, azon belül is a nappaliba.

- Arielle Kebbel vagyok. - nyújtott nekem kezet, én pedig megráztam.

- Kristen Stewart. - mutatkoztam be én is.

- Sokat hallottam már rólad. - itt barátnőm felé pillantott.

- Én is rólad. - kuncogtam, aztán leültünk, a kanapéra.

- Kértek, inni esetleg valamit? - kérdezte.

- Én egy vizet elfogadnék, köszi. - mosolyogtam.

- Én nem kérek semmit. - hárított Rob.

- Én egy kólát. - vigyorgott Emily, és követte a konyhába, Arielle-t.

- Kedves csajnak tűnik. - mondtam halkan.

- Ühüm. - ez olyan Robertes válasz volt.

- Szóval, hozzánk költözöl? - kérdeztem, óvatosan.

Rob, rám nézett, egy halvány mosollyal.

- Komolyan belegyeznétek, hogy odamenjek lakni? - hitetlenkedett.

- Hát persze! - simogattam meg az arcát. - Szerintem Emilynek, sem lenne ellenére, nekem meg aztán végképp nem.

- Azt gondoltam. - adott egy puszit, aztán bejöttek a lányok. letették az italokat, aztán, ők is leltem mellénk.

Sokat beszélgettünk, a színészéletről, és még sok minden másról, aztán, mi elindultunk a stúdióba az interjúra, Emily, pedig közölte, hogy mire hazaérünk, otthon lesz.

Végül szerencsére minden rendbe jött...

20. fejezet

Na elérkeztünk, egy igen drámai részhez, de azért nemélem tetszik, nektek és komiztok! :) Jó olvasást kínok hozzá (L)

A váratlan vendég




Megpördültem a tengelyem körül és ijedtem bámultam egyenesen az ismerős férfi képébe. David, ott állt a bejárati ajtó mellett, hátát a falnak vetve, és gonoszul vigyorogva. Zöld szemei, amiket alapjáraton, szépnek találtam volna, eszelősen csillogtak.

- David! - fújtattam dühösen, orrlyukaim kitágultak, a számat jól össze kellett szorítanom, hogy nehogy, csúnyát mondjak.

- Személyesen. - vigyorgott és ellökte magát a faltól, majd, megfogta a kulcsomat, amit felakasztottam, a kis fogantyúra az ajtó mellett, és rázárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A gyomrom összezsugorodott. Nincs kiút...

- Hogy jöttél be? - követeltem, cseppet sem nyugodtan.

- Emily, kulcsát használtam. - közölte olyan természetességgel, mintha csak az időt kérdeztem volna meg tőle. - Elhagyta. Sosem volt összeszedett.

- Zsarolod őt te szemét! - kiabáltam rá. - Majdnem megerőszakoltad, tudod, hogy ez nem így megy??

Erre csak eszelősen felnevetett, majd közeledni kezdett hozzám, amitől, én automatikusan hátráltam tőle.

- Félsz? - kérdezte.

Nem feleltem, csak, felkaptam, az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, - ami egy távkapcsoló volt - és hozzá akartam vágni, de jók voltak a reflexei, és ahelyett hogy a fejét találta volna el, elkapta a távirányítót, és mire észbe kaptam a homlokomnak csattant, és én nekiestem, a falnak. Éreztem, hogy nagyon beütöttem a hátamat, nem beszélve a fejemről. Kellett pár pillanat mire, eszembe jutott, hogy fel kéne állnom, de addigra, már idejött és a kapucnimnál fogva "felsegített" a földről.

- Hol van Emily? - követelte, és a mosolynak most már hűlt helye volt, az arcán.

- Nem képzeled, hogy elárulom! - morogtam.

- De épen ezt akarom. - vágta rá dühösen.

- Márpedig nem mondom meg! - pofon csaptam és rohanni kezdtem, de kigáncsolt, és a kemény padlón kötöttem ki ismét, és most már mindenem fájt.

- Sebaj... - egy eszelős vigyor jelent meg ismét az arcán, és gyomorszájon rúgott, amitől, felüvöltöttem fájdalmamban. - Te is jó leszel...

Nem! Nem teheti ezt.

- Rob! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. - Rob... - letépett a pulcsim alá vett ingemből egy darabot és bekötötte a számat, aztán, hátamra fordított és nekiállt leszedni rólam, a ruhámat, és hiába rugdalóztam nem ment, fájtak a lábaim. A kezemet, fél kézzel, összefogta, de könnyen kirántottam a markából, és levettem a számtól, az anyagot.

- Roob!!! - sikítottam, mikor éreztem, hogy a nadrág teljesen lekerül rólam. Hallottam a kopogtatást, az ajtón kívül. - segíts!! Roob!!! - a könnyek elárasztották, az arcomat, mikor David, a fehér neműm, széléhez ér.





*



Nem értem miért zárta be az ajtót, hiszen tudta, hogy jövök. Újra és újra lenyomtam a kilincset, hátha kinyitódik, de semmi. Hát ez remek, talán fel kéne, hívnom, hátha nem hallja a kopogást. Már éppen tárcsáztam volna a számát, mikor meghallottam bentről a sikítást, így olyan erővel, vertem az ajtót, mintha azt várnám, hogy sikerül betörnöm. Aztán odarohantam a legközelebbi, ajtóhoz, a telefonomat is elejtettem útközben. Aztán fogtam egy követ, és bedobtam az üveget. Nagy kínszenvedéssel, bemáztam az ablakon, és azt hiszem a kezemet is megvágtam, de nem érdekelt.

Az adrenalin, irányított. Kristen a nevemet sikította, a srác, akit nem ismerek, fölötte, térdel és nem titok mire készül! Vettem egy mély levegőt, és miközben, a világ összes csúnya szavát, elkiabáltam arra a szemétládára, odarohantam és akkorát rúgtam, belé, hogy a szemközti fal tövében kötött ki, ájultan, legalábbis, félájultan.

- Kristen! - rohantam oda hozzá, és, még mindig a dühtől remegve, húztam feljebb a hideg kőről őt.

- Rob. - úgy sírt, mint még soha. A könnyei záporoztak, és egész testét rázta a zokogás. - Rob...

- Semmi baj, css... - próbáltam nyugtatni, de én is legalább annyira feldúlt voltam, mint ő. - Vége van hallod, minden rendben van.

- Olyan jó, hogy itt vagy! - hüppögte, és már én, is majdnem engedtem magamnak egy két könnycseppet, de csak majdnem! - Köszönöm!

- Jaj, édesem, ez természetes! - ringattam, kezeim között. - Öltözz fel én meg hívom a rendőrséget... Csak szeretném elkérni a mobilodat, mert az enyémet nem találom.

- A nadrágom zsebében van. - szipogta, én pedig közelebb húztam a ruháit, és kivettem a készüléket, majd elindultam a sráchoz hogy még egy utolsót belerúgtak, aztán, háttal Krisnek, hívtam a rendőrséget. Ők, azt mondták, nemsokára itt lesznek, én meg kicsit megkönnyebbülve, mentem vissza az immár, felöltözött szerelmemhez.

- Jobban vagy? - kérdeztem tőle és leültem mellé a kanapéra, megfogva a kezét.

- Majdnem megtette, Rob, majdnem! - zokogta és hozzám bújt.

- Tudom, úgy sajnálom! - mondtam elgyötörten. - Hidd el, ha tudom, hogy mi van, nem kezdek, elkopogni, és, meg dörömbölni hanem...

- Ne merd még most is magadat hibáztatni! - Próbált szigorú lenni, kevés sikerrel. - Te nem tehetsz semmiről, sőt! Te voltál, a hősöm! Az én hősöm. ha te nem jössz... - sírásba fulladt a mondat vége.

- Jól van, css, nyugodj meg. - elkezdtem dörzsölgetni, a hátát. - mindjárt itt a rendőrség, most már nem lesz semmi baj!

- Tudoom...

Épp hogy ezt kimondta a szirénázó kocsik, megálltak, a ház előtt és pár perc múlva, a rendőrök, és egy doktor is kopogtatott az ajtón, és én kinyitottam az ajtót, bár Kristen nem igazán akart elengedni. A rendőrök, részletes beszámolót, kértek az itt történtekről, miközben, elszállították, a félig, eszméletlen, srácot, és beültették, a mentőbe Kristent, hogy elláthassák, a sebeit, persze csak, miután, én, megígértem neki, hogy bemegyek hozzá.

Amikor elmentek a rendőrök, hívtam egy taxit, és bevitettem magam, a kórházba, Kristenhez. Mostanában, többet leszek vele, még annál is amennyit eddig voltam vele. egy pillanatra sem szabad egyedül hagynom, ki tudja, mi minden történik, majd még vele. És én ezt nem engedhetem meg. Szeretem, és, meg kell védenem őt mindentől, és mindenkitől.



- Rob, de jó! - mosolygott rám Kristen, mikor beléptem a szoba ajtaján. Egy ágyban feküdt feje alatt feltornyozva a párnák, és a feje be volt kötve, de úgy tűnt, jól van hála istennek.

- Minden oké? - kérdeztem leülve az ágy szélére és megfogva a kezét.

- Igen, csak, néhány felszíni sérülésem van. - halványan elmosolyodott, de a sírás nyomai még igen csak látszottak.

- Hála az égnek. bólogattam.

- Úristen, mi van a kezeddel? - kérdezte tenyérrel felfelé fordítva a bal kezemet. - mit csináltál?

- Csak megvágta az üveg semmiség. - legyintettem.

- Elég mélynek tűnik, hívok, egy nővért. - suttogta ijedten.

- dehogy nem kell, te magaddal törődj. - paskoltam meg a kezét.

- Akkor legalább mosd le, hogy, lásd, milyen súlyos. - húzta el a száját.

- Jól van, akkor, egy perc és itt vagyok... - adtam meg magam.

- Mi történt a kezével, fiatalúr? - kérdezte az idős ápolónő.

- Csak megvágtam, semmi komoly. - ismételtem meg, a nyomoromat.

- Azért hozok egy kötszert, addig, mossa le. - mondta a doktornő, és egy sóhajtással, otthagytam a szobát.



Mire visszaértem, a nő, már ott várt, lefertőtlenítette a sebet és bekötözte a tenyeremet. Jól nézett ki így mondatom.

- Köszönöm. - mondtam azért hálásan.

- Szívesen, fiam. - paskolta meg a vállamat, a nővér. - Ne nagyon érje víz, ha lehet, rendben?

- Rendben. - bólintottam.

- Te pedig kapsz egy altatót, drágám, és alszol egy nagyot. - mosolygott Kristenre utánam, mire szerelmem ijedten nézett rám.

- Itt maradok, ne aggódj. - mosolyogtam és idehúzta m magamnak egy műanyagszéket a sarokból. - Ameddig csak akarod!

- Jó. - sóhajtott fel, Kris, aztán a a doktornő belenyomott, egy injekciót, és nemsokára lecsukódtak, szép szemi, a ráncok eltűntek a homlokáról, és úgy tűnt békésen alszik.

18. fejezet

Na itt van ez is! Már izgi rész jön úgyhogy ;) Jó olvasást!! Ja és bocs hogy ilyen rövid, de suli van! :@:/

Újra New Yorkban




Na, hát, ha a tegnapi forgatásra azt mondtam, hogy, rosszra sikeredett, akkor a mai napira nincsenek szavak. Az agyam egyik fele fel sem fogta, mit csinálok, csak, Emily-n járt az eszem. Az agyam másik fele pedig, robot-pilótára kapcsolt, és automatikusan, dolgozott, azt csinálta amit Catherine mondott.

De visszafelé a campingbe, valahogy ez nem tudott izgatni. Csak az, hogy a barátnőmmel minden rendben legyen. Vagy kétszer hívtam, mielőtt elindultunk, volna, a campingből, a busszal. Én a cuccaimat, már tegnap, összepakoltam, a bőröndbe, ma már csak, ki kellett cincálnom a buszhoz. Rob persze nyugtatott, hogy semmi baj, de én már se láttam se hallottam.

Mikor végre, elindultunk innen a busszal, kicsit megkönnyebbültem, de nem teljesen.

- Mennyi idő kábé, míg New Yorkba érünk?- kérdeztem, türelmetlenül, Robertet.

- Úgy három-négy óra. - szorította meg a kezem. - Nyugi, biztos minden okés, lesz.

- nem tudom. - ráztam a fejem. - Fel kéne hívnom Em-et!

- Kris, úgy öt perce hívtad! - suttogta a fülembe Rob. - nyugodj meg, jó, semmi baja, higgy nekem.

- Szeretnék hinni, de az agyam már... nem működik. - csóváltam a fejem.

- Szerintem, most már kiveheted a kosarából, Holly-t! - vélekedett Rob.

- Igazad van. - engedtem meg, és kiemeltem kutyusomat a kiskosárból, az ölembe, megsimogatva a fejét.

- Aranyos. - mosolygott rám Ashley, hátrafordulva. - Kár hogy vége a forgatásnak, nem?

- Kár. - bólogattam, próbálva mosolyogni. - De az Újholdon újra találkozunk.

- Igen! - ujjongott Ash.

- Meg persze a szünetben is összefuthatunk, néha. - folytattam.

- Hát persze! - helyeselt Ashley, aztán vigyorogva visszafordult.

- Remélem igazad lesz, és Emilyvel, nem lesz baj. - fújtam ki a levegőt, aztán kinéztem, az ablakon, de már rám nehezedett az álmosság, és laposakat kezdtem pislogni tőle.

- Semmit nem alszol éjszaka, ugye? - tippelt végigsimítva a hajamon.

- Hát... - húztam el a szám és lassan ránéztem. - Nem sokat.

- gondoltam. - mosolyodott el féloldalasan. - Na, gyere, aludj. - Húzta a vejemet a vállára. - Add a telefonodat, majd felveszem, ha hívnak, és mindenről tájékoztatlak. És Hollyra is vigyázok, okés?

- Vigyázok én, mikor? - Észre se vettem, hogy Ash ott áll Rob mellett.

- Most, míg Kris alszik. - mondta mosolyogva Rob.

- Oksi, csak elmegyek mosdóba. - vigyorgott Ashley hófehér fogaival, és már itt se volt.

- Na, látod, minden okés, csak aludj egy kicsit. - Rob adott egy puszit a fejemre, aztán mikor feljebb emeltem a fejem a számra is kaptam, egy csókot, aztán, már nem is érzékeltem a külvilágot...



*

Mikor felébredtem, már majdnem ott voltunk New Yorkban. a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott össze, a torkomban pedig, egyre nagyobb lett a gombóc, és úgy éreztem ez utóbbitól, le se tudnék, nyelni, most egy korty vizet se, de ha valami csoda folytán, sikerülne valamit letuszkolni, a torkomon az előbbitől, nyilván el is távolodna onnan a számon át.

Ahogy a busz megállt, szinte katapultáltam, onnan, majdnem elfelejtettem Holly-t is. A bőröndömet eszeveszettül, cibáltam magam után és csak pár méter után - mikor már tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen gőzöm nincs, merre megyek - tűnt fel hol vagyok. A rég nem látott stúdió hátsó udvarában. Hihetetlen, mintha évek teltek volna el az óta mióta utoljára jártam, itt és nem csak hetek. Erre el kellett mosolyodnom. Hiányzott ez a hely....

- Na, gyere, hívunk egy taxit. - karolt át Rob, és elindultunk, a többiekkel az utca felé. Míg mi a taxira vártunk. Catherine közölte, hogy holnap délután ötre menjünk, be az interjú , miatt. nekem most ez a legkisebb gondom, de ha félretesszük, az Em-problémát, kifejezetten vártam. És nem csak azért, mert interjút adunk, hanem mert remélhetőleg addigra túl leszünk ezen az egészen.

Mikor megérkezett beültünk a taxiba, és megmondtam, a címet, majd felhívtam Emily-t, de nem vette fel, amiért már kezdtem még jobban aggódni.

- Lehet, hogy alszik. - vetette fel Rob, amire csak nyeltem egy nagyot, és bólogattam.

A taxis lefékezett az Emilyivel közös házunk ellőtt, és én miután fizettem, - és ennek Rob nem örült annyira - kipattantam a kocsiból, és elindultam a ház felé, de akkora slunggal, hogy háromszor is megbotlottam, mire eszembe jutott a csomag, úgyhogy visszasiettem, és kicsit a bőrönd által korlátozott mozgással, újra a tornác felé vettem az irányt. Kopogtam, de mivel senki sem nyitott ajtót, előhalászta a zsebemből a kulcscsomómat, és remegő kézzel, megkerestem a kulcsot, de közben Rob telefonja megcsörrent.

- Szia, anyu. - vette fel. - Nem, nem, mondjad csak. - Rob, felém nézett és, eltátogta, hogy idekint, marad, úgyis elszív egy cigit, én pedig rábólintottam, és miután végre sikeresen kizártam az ajtót beráncigáltam a bőröndöket, a hallba, és elkiáltottam magam, hogy: Emily!

És csak ekkor jöttem rá, hogy nyilván nincs itthon, hanem Arielle-nél, van, úgyhogy lepakoltam az ülőgarnitúra mellé, s körülnéztem, a jól ismert házban. Ez is hiányzott akárcsak a lakótársam.

De aztán majdnem összeestem az ijedtségtől, mikor valaki a nevem szólított. Nem rob volt, és végképp nem Emily...

17. fejezet

Na ehhez is elérkeztünk! :D (L) Boldog névnapot nagymamámnak!! :) (L) És jó olvasást nektek!! (Y) Ja és lehet hogy más nem írt volna erre egy külön fejezetet, de mivel, én nagyon szeretem, a kutyusukat, én írtam (L) :)

Új barát






Az egész másnapi forgatás nem sikerült valami jól. Ha Robbal forgattam volna jobban ment volna, de az hogy aggódtam Em-ért, és közben, próbáltam, mindent tökéletesen csinálni, nem sokat segített a javulásomban. Mindent vagy háromszor fel kellett venni, mire, sikerült, úgy ahogy Catherine mondta. Nagyon hülyén éreztem magam, nem mondom.

Mikor reggel beszéltem Emily- vel, még semmi baj nem volt. Arielle-nél töltötte az éjszakát, és mikor hívtam, éppen a forgatásra készülődtek. Hallottam a hangján hogy fél, és fáradt is, tehát neki se lesz jobb forgatási napja, mint az egyéb, ezt már akkor tudtam.

Most hogy a buszban ültünk, a Campingbe tartva, újra tárcsáztam, őt. Szerencsére még mindig minden rendben volt, éppen Arielle-vel vacsoráztak, mikor beszéltünk. Ezért gyorsan el is köszöntem tőle.

Ami a legbosszantóbb, az egészben, hogy, még egy napot itt kell lennem, több mint ötórányira, Emilytől, aki most bajban van. És hiába nyugtatgat Rob is, hogy ne izguljak, mert, ahogy őt ismeri, biztos, nem esik baja, főleg, ha egy nála idősebb barátnőjével van, de én ezzel nem nyugodtam bele.

Úgy gondoltam, hogy mivel az egész napi kávé, nem segített, a lenyugvásban, talán, sétálnom, kéne egyet a városban. Talán, a kirakatok és az emberek lenyugtatnak, majd, bár erre olyan kicsi az esély, mint arra hogy piros hó fog esni valaha is, de legalább nem csak, a lakókocsimban ülök, és hallgatom Rob, bizonygatását.

Így hát, mikor a busz, beállt a camping parkolójába, és gyorsan átöltöztem, és elköszönve Roberttől, hívtam egy taxit. Megmondtam, hogy egy üzletsoron tegyen ki, ami lehetőleg, nincs túl messze, a campinghez, és miután kifizettem, az utat, elindultam, a járdán. Közben, próbáltam, annyira, a kirakatokra, koncentrálni, amennyire csak lehet, de természetesen, pont az ellenkezőjét sikerült elérnem. Úgy bámultam, a kirakatokat, hogy, fel sem fogtam, mit látok, ott, csak is a barátnőmön járt az eszem. De annyira hogy észre se vettem, hogy kiértem egy butiksorból, és már egy murvás dűlőúton tartok lefelé, ahol oldalt, régebbi, de takaros házak, álltak. Összeráncoltam, a homlokom, és körülnéztem, hogy hol lehetek, épp mikor valami hozzáért a bokámhoz. Szörnyen megijedtem, ezért, reflex-ből, két lépést odébb ugrottam, de aztán láttam, hogy csak egy kis kölyökkutya. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, és odamentem hozzá. Karomba vette a pici, kölyköt. Feltételezem, attól, a háztól, szökhetett ki, ami előtt éppen álltam, mert a többi kiskölyök, az udvaron volt.

- Szia! - gügyögtem, neki, és megvakartam a hasát. - Kiszöktünk?

- Helló! - egy fiatal lány lépett, ki, a ház ajtaján, egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Helló! - mosolyogtam vissza. - Kiszökött, a kiskutya.

- Á, mindig ezt csinálja. - legyintett és kinyitotta előttem a kaput, hogy bemehessek. - Melanie vagyok!

Letettem a kiskutyát, hogy megrázhassam a kinyújtott kezét, de a kutyus nem ment vissza a testvéreihez, letelepedett a lábamhoz.

- Nagyon, kedvel téged. - jegyezte meg, még mindig vigyorogva.

- Igen, úgy néz ki. - kuncogtam, és felvettem újra a kutyát, megvakargattam a füle mögött.

- Nem akarsz bejönni? - mutatott a hát felé. - úgyis egyedül vagyok most.

- Most, nem hinném. - csóváltam a fejem. - Még van egy kis dolgom. - letettem a kiskutyás fűbe, és elindultam kifelé. De a kutya, nem tágított, még a kapun, túl, is követett.

- Ne gyere utánam. - nevettem és megsimogattam a fejét. - te itt laksz.

- Nagyon ragaszkodik hozzád. - állapította meg, és felemelte, őt, hogy a kezembe adja. - mi lenne, ha megtartanád?

- Tessék? - döbbentem le. - Hogy én?

- Igen, persze! - bólogatott. - Úgyis el akartuk, ajándékozni őket.

- Ó hát ez, csodás lenne. - makogtam. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de nem jött össze. - Köszönöm.

- Nagyon szívesen. - megsimogatta a kutya fejét. - Szeret téged.

- Igen, azt hiszem. - helyeseltem. - Kislány, ugye?

- Igen.

- És van már neve,.

Melanie megrázta a fejét, hogy nincs.

- Akkor Holly leszel. - néztem, a kiskutya, barna szemébe.

- Az tök jó! - felmutatta a hüvelykujját.

- Na de most már tényleg megyek. - mondtam. - Még be kell vásárolnom. figyelj, meg tudnád mondani, merre van egy üzletsor. Arról jöttem, de nem hinném, hogy visszatalálnék.

- Balra, indulj el, és menj egyenesen. - intett az említett irányba. - Ott fogsz kilyukadni.

- Köszönöm! - hálálkodtam.

- Hát akkor, minden jót! - intett. - Szia!

- Szia! - intettem vissza aztán elindultam a mondott irányba. Biztos lesz, ott egy állatos bolt vagy valami. Nem tévedtem. Gyorsan bevásároltam neki. Vettem tálat, játékokat, meg ennivalót, aztán hívtam egy taxit, ami visszavitt a campinghez.

Mikor odaértünk megköszöntem a fuvart fizettem, és odasiettem, az én lakókocsimhoz. Furcsálltam, hogy nem tudom elfordítani, a kulcsot a zárban. Nem zártam be? Lenyomtam a kilincset és amint benyitottam, megcsapta az orromat, a finom palacsinta illat. Robert pedig ott állt, a konyhapultnál, és sütötte.

- Szia! - köszöntem meglepetten.

- szia! - vigyorgott rám. - Na mi van a zacskóban?... És a kosárban?

Épp mikor válaszolna akartam, Holly kidugta a fejét a kosarából, nyilván, megérezte az illatokat.

- Egy kutya? - kerekedtek, ki a szemi. - Azt hittem sétálni vagy?

- Úgy volt, de aztán egy ház, udvarából, kifutott, és annyira ragaszkodott hozzám, hogy a csaj nekem adta. - vigyorogtam, és próbáltam, olyan boci szemekkel nézni amennyire csak lehet.

- Nem kell így nézned rám. - jött oda hozzám, félretéve, a serpenyőt. - Nem vagyok az apád, nem kell engedélyt kérned, hogy megtarthasd.

- Tudom, de szeretném, ha jóban lennétek. - mutattam fel a kosarat.

- Van neve is? - érdeklődött, miközben megsimogatta Holly fejét.

- Holly. - vágtam rá.

- Ne tele leszek csajokkal. - rötyögött.

- Majd áthívott, Jacksont, vagy Kellant, ha úgy érzed körbevettünk. - mondta kacéran, és ujjaimmal, fellépkedtem, a mellkasától, a válláig, aztán a nyakán is, és már a szánk, egy hajszálnyira volt egymástól, mikor elvigyorodtam. - Vár a palacsinta. - azzal gonoszan otthagytam, a konyhában, ő pedig csak puffogva visszament a pulthoz.

Adtam a kutyának, enni, és csak akkor jutott eszembe Emily, nagyjából, egy órája először. Hirtelen óriási gombóc nőtt a torkomban, a gondolatra hogy akármi történhetett vele, és a kezem ökölbe szorult. A telefonom után kaptam, és tárcsáztam Emily számát. Nagy megkönnyebbülésemre három csengés után felvette.

- Szia Kris, rég hívtál. - kuncogott, de a hangja még mindig nem a régi.

- Igaz. - hagytam rá. - Minden oké?

- Igen, Ariellével, éppen filmezünk. - közölte. - Ha hazajössz, majd bemutatlak neki, szerintem imádni fogjátok egymást.

- Okés. - próbáltam egyszerű hangot megütni, de ha neki se sikerült... - Mindenképpen. Én pedig kaptam egy kutyát.

- Komolyan? - lelkesült fel. - Lány?

- Aha, Holly a neve. - vigyorogtam.

- Jaj, majd meg kell mutatnod nekem! - ujjongott. - Milyen fajta.

- Öö... - most jöttem rá, hogy gőzöm nincs, mi a fajtája. - Azt nem tudom, olyan göndör a szőre, és lógó a füle. Még kis kölyök.

- Az szerintem spániel lesz. - nevetett. - Azok aranyosak. És honnan kaptad?

Elmeséltem az utcára kiszaladt kiskutya történetét, ma már másodszorra, aztán még beszélgettünk egy darabig, majd letettük. Rob, épp akkor szólt be, hogy mehetek, enni.

- Annyira aranyos, hogy csináltál, palacsintát. - bókoltam neki, ő meg csak halványan elmosolyodott, de még játszotta a durcást.

- Na, nem tetszett a kis viccem? - nézem rá szép szemekkel.

- Nagyon nem. - morogta. - Ez nagyon csúnya volt tőled.

Csak nevettem, aztán, odamentem hozzá a székéhez, és, az arcát, magam felé, fordítottam, hogy megcsókolhassam. Ahogy az ajkunk találkozott, azonnal, átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. aztán nagy nehezen elengedett, hogy visszamehessek a helyemre.

- Na, kiengeszteltelek? - kacsintottam rá.

- Igen azt hiszem. - kacsintott vissza én pedig gyorsan befaltam a palacsintámat.



Aznap este viszonylag korán aludtam el.

16. fejezet

Na hát elkezdődött a suli. A nyár búcsúztatására teszemfel, ma elsején, ezt a fejezetet, amiben történik, párdrámai dolog, de szerintem ez lett eddig a legjobb! :) Ezen a héten, még valószínűleg pénteken, és még hétvégén is teszek fel, egy fejezetet, aztán jövő hétre már semmi biztosat nem mondok, mert elkezdődnek, a kemény dolgok ugye... : Na jó olvasást!!

A buli és pár komplikáció




Nem tudom hány óra lehetett, mikor, valami zajt hallottam odakintről. A szemeim felpattantak, a hangra. Éreztem, hogy Rob itt fekszik mellettem, és átölel. Feljebb húztam magam, hogy körülnézzek, mi volt a zaj, és akkor vettem észre, hogy ő is ébren van.

- Te miért nem alszol? - kérdeztem tőle álmos hangon.

- Vihar van. - mutatott kifelé, az ablakon, egy "nézd el nekem" mosollyal az arcán.

- Értem. - beletúrtam a hajamba. - Ez volt az a zaj is?

- Egy faágat vágott neki a szél, az ablaknak. - felelte, kisöpörve a rakoncátlan hajtincseket az arcomból. - Aludhatsz nyugodtan, tovább.

- Mennyi az idő? - motyogtam, mire ő a telefonjára pillantott az éjjeliszekrényen. - Fél öt.

- Hülye vihar. - morogtam és visszadőltem a párnámra. - Utálom.

- Hát még én. - húzta el a száját. - De legalább te pihenj egy kicsit. Aludj helyettem is.

- Nem tudnék visszaaludni. - sóhajtottam föl. - Ha egyszer valami felébreszt...

- Pedig még lenne, bő öt órád aludni. - hajolt a fülemhez, aztán egy csókot adott, a nyakamra. - Biztos nem akarsz aludni egy kicsit még. Hm?

- Akarni akarnék, csak nem tudok. - mondtam, de alig bírtam összehozni, ezt a mondatot is. Fizikai képtelenség, egy rendes mondatot kinyögni mikor ilyeneket csinál.

- Akkor csak próbáld meg. - elhajolt a nyakamtól, hogy a szembe nézzen.

- inkább innék egy pohár vizet. - Ezt most totálisan nem tudom miért mondtam. Pedig nem is akartam semmit mondani. Úgy látszik, a szám külön életet él, saját, akarata van.

- Én meg addig elszívok egy cigit. - mondta, bólintva.

- Ez hányadig lesz? - kérdeztem rá, miközben mindketten lemásztunk az ágyból.

- Kilencedik. - vágta rá. - Elszívtam egyet, mikor még aludtál.

- Te mióta vagy fent? - ráncoltam a homlokom, menet közben.

- Úgy háromnegyed négy óta. - saccolta meg, és kinyitotta az ajtót, majd rágyújtott egy cigire. A vihar csendesedni látszott már csak az eső esett. .

- Az nem semmi. - ingattam a fejem, és engedtem, egy pohárba csapvizet. - Sajnállak, hogy nem tudsz aludni viharban. - motyogtam és nekidöntöttem a fejem a karjának. - Tényleg.

- Áh, semmiség. - simogatta meg a hajam. - Már megszoktam.

Ere csak bólogattam egyet, aztán egy darabig csak hallgattunk az esőt, nem beszéltünk. Már épp kerestem valami témát, mikor felhangzott egy kiáltás:

- Lindsay! - Ez Kellan volt, felismertem a hangját. - Lindsay hol vagy?

Robbal, értetlenül néztünk egymásra és kijjebb hajoltunk, hogy körülnézzünk. Kel pont ennek a sornak az elején, járt. Vajon ki lehet az a Lindsay?

- Kellan, mi van? - kiabált oda neki, Rob, és azt csodáltam, hogy Kel az esőn át is meghallotta. Még szép hogy meghallotta. Ahogy meglátott minket ideszaladt hozzánk, és felállt a lépcsőre, hogy ne ázzon annyira.

- Srácok, nem láttátok, Lindsay-t? - kérdezte kétségbeesve.

- Ki az a Lindsay? - nézett rá Robert.

- Gyere be, aztán elmondod. - tettem hozzá és bementünk a kocsiba, Rob pedig még eldobta az igen csak megrövidült cigijét, és bezárta az ajtót. Kellan hajából csöpögött a víz, a ruhája viszont nem ázott át annyira. Mennyi ideje lehetett az esőn?

- Na, kérdezem újra, ki az a Lindsay? - ismételte meg a kérdést Robert, miután letelepedtünk a konyhaasztalhoz.

- Egy lány, akit, este ismertem meg a városban. - felelte Kellan. - Szép csaj volt, szőke haj, kék szemek... Nagyon kedves volt velem, így hát elmentünk, egy diszkóba ahol, nem kicsit rúgtunk be, aztán megkérdezte megmutatom-e neki, a lakókocsimat, Eltaxiztunk idáig, és már csak annyira emlékszem, hogy lefeküdtünk, és hogy éjjel felébredek a dörgésre, de már nincs mellettem. Se cetlit nem hagyott se telefonszámot, semmit...

- Kellan, szerintem nincs miért aggódnod. - vélekedett Rob. - Biztos hazament.

- Szakadó esőben, viharban, hazament?? - Kellan kezdte felemelni a hangját.

- Lehet, hogy akkor ment haza, mikor elaludtál, akkor még nem volt vihar szerintem. - mondtam kinézve az esőre.

- De mi volt neki ennyire sürgős? - csapott az asztalra Kel. - Pedig még egy kapcsolat is lehetett volna belőle. Annyira jól nézett ki!

- Sajnálom Kellan. - paskoltam meg a karját. - Majd találsz magadnak, Lindsay-nél sokkal jobb lányt. Aki nem hagy ott csak úgy.

- És akinek nem csak egy menetre kellesz. - tette hozzá Rob én pedig csúnyán néztem rá. Az oké hogy Kel is mindig elvicceli a dolgokat, de Robnak ezt most nem kéne.

- Ja, biztos. - állt fel Kellan. - Azért ha látjátok esetleg, mondjátok meg neki, hogy kerestem. És hogy jöjjön vissza.

- Persze megmondjuk. - bólogatott Rob. Úgy tűnik hatottam rá.

- Köszi, srácok. - Kel halványan elmosolyodott. - További jóéjszakát!

- Neked is!

Kikísértük Kelt az ajtóig, ott elköszöntünk tőle, aztán visszamentünk a hálóba, és most már megpróbáltunk aludni egy kicsit.



*



Másnap délelőtt 11-ig aludtam. Robert, még aludt mikor felkeltem. Gyorsan felöltöztem, megfésültem a hajamat, aztán bementem a konyhába, hogy csináljak valamit... ebédre. Belelapoztam, Nikki receptkönyvébe, és kiszúrta a sajtszószos tésztát. Az nem nehéz és van is itthon alapanyag hozzá. Kivettem egy csomag spagetti tésztát a fiókból, meg egy lábost is és a lábosban forraltam fel vizet, még egy kis edényben, feltettem, a szószt is. Ez utóbbit tejjel higítottam fel, és kevergetni a kezdtem. Már majdnem jó volt mikor hátulról, karok öleltem ás.

- Jó reggelt, hét alvó. - kuncogtam, ő pedig válaszul, csak, adott egy puszit a nyakamra. - Sajtszószos tészta lesz az ebéd jó?

- Hm... - Lehelete csiklandozta a bőrömet. - Lemaradtam a reggeliről?

- Én is. - vigyorogtam. - Én tizenegykor keltem.

- Mormota... - kuncogott.

- Hah, te mondod? - nevettem. - Most keltél fel, pont dél előtt tíz perccel.

- Ez még délelőttnek számít. - nevetett, és félreállt, hagyott szorgoskodni.

- Humoros. - néztem rá, aztán visszafordultam a szószhoz. Levettem a gázról kiöntöttem egy Üvegtálba, a felforrt vízbe pedig bedobáltam, a darabokra tördelt tésztákat.

- Ez a mai nap első cigije. - mondta ünnepélyesen és hallottam, az öngyújtó kattanását, a hátam mögött.

- Bizony, ma csak hét lesz ám, a limit. - figyelmeztettem.

- Mi? Miért? - követelte a választ. - Azt mondtad minden nap, csak, egyel fog csökkenni!

Annyira aranyos volt. Mint egy hisztis kisgyerek akit, nem visznek le a játszótérre, mert rosszat csinált. Erre a gondolatra nevetnem kellett.

- Tegnap is csak annyit szívtál el, mert a többit már hajnalban szívtad, az meg már gyakorlatilag ehhez a naphoz tartozik. - agyaráztam nevetve.

- Akkor ez a mai, harmadik szál. - ezt már kevésbé ünnepélyesen mondta. Inkább hangzott drámainak. - És amúgy meg min röhögsz? Ez olyan rohadt vicces neked?

- Annyira aranyos vagy, mikor durcáskodsz. - odamentem hozzá és átöleltem. Nem haragudtam rá, tudtam, hogy csak a leszokás miatt ilyen ingerlékeny.

- Nagyon vicces mondhatom. - morogta, de azért visszaölelt. - Azt hiszem fő a tészta.

Azonnal elengedtem és odasiettem a gázhoz, hogy levegyem róla a lábost, de az túl nehéznek bizonyult.

- Na, hadd segítsek. - mondta Rob szájában a cigivel, és kéz kezével megmarkolva a lábos, fülét leemelte a gázról, bele a mosogatóba. Én már készültem is a szűrővel, hogy átöntsük a tésztát, a lecsöpögés végett.

- Hú, kösz. - túrtam a hajamba. - Kondizni kéne járnom, asszem.

Ezen csak kuncogott egyet aztán elnyomta rövid cigit, majd kiöntötte a hamutartó tartalmát a kukába.



Mikor kész lett az ebéd leültünk enni, aztán együtt elmosogattunk, majd, úgy gondoltam, elmehetnénk egyet sétálni, úgysem esik az eső, de biztos friss a levegő, és lén szeretem az eső illatát. És ez Rob fejét, is kicsit kitisztítaná.

Így hát elindultunk, a kis erdő irányába. Ott le volt kaviccsal szórva a gyalogút, így az nem volt sáros.

- Mit fogunk holnap forgatni? - kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Azt a jelenetet, mikor a fákon, mászok veled, meg, mikor a réten vagyunk. Aztán azt hiszem, kedden már kicsit arrébb megyünk, a busszal egy tengerpartra, ahol, csak, ti fogtok forgatni, Taylorral. - mosolygott rám.

- Ja, a Jacobos jelenetek. - bólogattam. - Utána meg megyünk vissza New Y... - félbeszakítottam a mondatomat, mert mintha egy köhögést hallottam volna, a fák közül. - Hahó! - kiáltottam be inkább.

- mi az Kristen? - kérdezte Robert.

- Hallottam valamit. - mondtam halkan.

- Akkor talán nem kéne bemenni, oda! - kapta el a karomat Robert.

- De hát... - újra félbeszakított, de most egy nyöszörgés, sírással, vegyülve. Nyeltem egyet, és beléptem a latyakba, hogy lássam ki az. Szerintem egy lány volt. És ahogy félrehúztam a bokrok, szúrós ágait láttam is őt. A sárban feküdt, nagyjából, 25 éves körül lehetett, mindene tiszta latyak volt, szép szőke haja is. Nem volt rajta sok ruha, csak egy szoknya, és egy ujjatlan póló. A szeme le volt csukva, de lélegzett, azt lehetett látni. Úgy nézett ki nincs sok ereje, talán fel se tudna állni, a lábára.

- Te jó ég! - leguggoltam mellé és megráztam egy kicsit. - Héj, ébredj! Rob fel tudnád venni, nem hinném, hogy tud járni, én hívom a mentőket.

- Persze! - Rob, eleget tett a kérésemnek, és odalépett, majd a karjaiba vette a lányt, én pedig gyorsan tárcsáztam a mentők számát. Mikor felvették, elmondtam a helyet, ahol vagyunk, és közben siettünk vissza a táborba.

A mentők, pár perc múlva megérkeztek, és erre mindenki kiszaladt, a kocsijából. Rob ráfektette a mentők által, odavitt hordágyra a lányt, a mentősök, pedig felemelték a mentőautóra.

- Lindsay! - kiáltotta Kellan és odarohant a kocsiajtajához. - Úr isten mi történt vele?

- Nyugodjon meg kérem, megvizsgáljuk, ha beértünk, a kórházba. - nyugtatta meg egy mentős és becsukták, Kel orra előtt az ajtót, és elmentek. Kellan teljes kétségbeesésben, rohant vissza hozzánk.

- Mi van vele? - kérdezte hadarva.

- Nem tudjuk, Kellan. - ráztam a fejem. - Az erdőben találtunk rá. Félig nem volt magánál, tiszta kosz, nem tudunk ennél többet, de bemegyünk, hozzá a kórházba, csak, átöltözünk, oké.

Rob is tiszta sár volt a csajtól, meg nekem is átázott a cipőm. Gyorsan beszaladtunk, a saját lakókocsinkba, én átvettem egy tornacipőt, meg, egy másik zokni, Rob meg kicserélte az ingjét, és hívtunk egy taxit. Mi Kellannal, mentünk, a többiek meg egy másikkal.

- Jó hogy megtaláltátok. - mondta nekünk, hálásan Kellan. - Köszönöm, azt is hogy elhoztátok.

- Ez csak természetes. - mosolygott rá Rob. - Meglátod jobban lesz hamarosan

- Csak azt szeretném tudni, hogy került a fék közé? - gondolkodott hangosan Kellan.

- Ha tudsz, vele beszélni talán elmondja... - vélekedtem.

- Remélem minden rendben vele. - kulcsolta össze az ujjait Kellan.

- Te tényleg szereted azt a lányt. - állapította meg elképedve Rob.

- Igen, azt hiszem. - Kel halványan elmosolyodott. - Fura egy érzés.

Robbal egymásra mosolyogtunk aztán vissza a barátunkra. Nem furcsa, egyszerűen hihetetlenül fantasztikus érzés, ha szerelmes vagy valakibe.

Kellan szinte még meg sem állt az autó, már szállt is ki, fizetett, aztán rohantunk, befelé, miközben Rob azt szajkózta hadd fizesse ki legalább a felét ő, a taxinak, de Kellan se látott se hallott. Berohantunk a kórházba, és Kellan odavetődött a pulthoz.

- Lindsay Silver-t keresem. - hadarta el.

- Egy pillanat. - a recepciós nő, belenézett egy papírkötegbe. - A hölgyet nem rég hozták ki a sürgősségiről.

- Bemehetnénk hozzá? - kérdeztem meg mielőtt Kellan megmukkanhatott volna.

- Egy pillanat és hívom, Dr. Wels-t. - mosolygott a nő. - Addig, ott várakozzanak!

Megköszöntük, az információkat, és leültünk, a kényelmesnek, nem éppen nevezhető pár fotelekre. Pár perc múlva, jött egy harminc év körüli, doktornő, és bevezetett minket, egy szobába. Azt mondta, hogy magánál, van, de fáradt. Mikor meg kérdeztük mi történt vele, a doktornő csak egy sóhajtással válaszolta:

- A vizsgálatokból, kiderült, hogy megrontották. Ezen kívül, zúzódások voltak a testén, és persze, lelkileg még kicsit gyenge, ami érthető. De ez utóbbi, egy-két hét múlva, elmúlik.

Hirtelen nagyon megsajnáltam, szegény Lindsay-t, pedig még csak két szót se beszéltem vele. Akit az erdőben, a sárban megerőszakolnak, azt csak sajnálni lehet, még ha az életben, egy pulyka akkor is.

A lányon látszott, hogy fáradt. Az egy dolog, hogy már tiszta volt, és ráadtam egy száraz, kórházi pizsamát, de a haja, még mindig kócos volt, és a szeme alatt karikák húzódtak. Mikor beléptünk az ajtón, nehézkesen kinyitotta a szemét, az arcán, egy kis csodálkozás suhant át, aztán jött a felismerés.

- Kellan. - A lány hangja nem volt több suttogásnál.

- Itt vagyok, Lindsay. - ment az ágy mellé Kel, és megsimogatta a lány kezét.

- Köszönöm. - suttogta a lány ránk nézve. - Hogy hívtátok a mentőket és nem hagytatok ott. - Hát mégis emlékszik, mi történt!

- - Ez természetes. - mosolyogtam rá. - Kristen Stewart vagyok. - nem nyújtottam kezet, úgy gondoltam, jó lesz a nélkül is. Amúgy se úgy tűnt, mintha fel tudná emelni a karját.

- Robert Pattinson vagyok. - mutatkozott be ő is.

- Örülök. - Lindsay megeresztett egy halvány mosolyt, felénk. - Kristen láttam egy-pár filmedet. A Hírnök volt a legjobb.

Ezen még szélesebb vigyorogtam.

- Igen szerintem is. - bólogattam.

- Elmondod mi történt veled? - kérdezte csendesen Kellan.

A lány csak fájdalmasan sóhajtott és megrázta a fejét.

- Nem hinném, hogy most el tudnám mondani. .- motyogta. - Majd máskor.

- Jó persze, megértem. - válaszolta rögtön Kellan.

- Na, mi azt hiszem, megyünk, össze kell készülődnünk a partira. - mosolyogtam. - Ha kiengedtem, szívesen látunk, a táborban. - kacsintottam Lindsay-ra és Robban elköszöntünk.

Most mindegyőnk a saját lakókocsijába ment. beletúrtam a bőröndömbe és felvettem, egy pántos combig leérő lenge narancssárgás felsőt, egy hosszú farmernadrággal. Felvettem hozzá, egy szandált, aztán, gyorsan copfba kötöttem a hajam. A sminkkel sem túloztam, csak, szemceruzával, kihúztam a szemem. Mivel kicsit éhes voltam bekaptam, egy kekszet a konyhapulton álló tálból, és ittam rá egy pohár csapvizet, aztán már ott se voltam. Épp csak leléptem, a lépcsőről, Roberttel találtam szembe magam.

- Ó, szia! - vigyorogtam rá, és bezártam az ajtót. Mikor újra felé fordultam megláttam a cigit a szájában. Kérdőn néztem rá, és rögtön tudta, mit akarok:

- Ez az ötödik.

Ördögi mosollyal, belebokszoltam a vállába, és, miután kézen fogott elindultunk az erdő széléhez. Ashley, már ott volt Nikkivel, éppen a mályvacukrokat.

- Ahj, jesszus elfelejtettem a nasit. - szisszentem fel, mire Rob csak kuncogva felmutatott egy zacskót. Úgy láttam pokróc is volt benne. - életmentő vagy. - kapott egy puszit az arcára.

- Tudom. - vigyorgott önelégülten.

- Na, megjöttetek!! - kiáltott fel Ash és iderohant hozzánk. - És hoztatok nasit, szuperek vagyok, gyertek!

Követtük Ashley-t a fatönkök egyikéhez és leültünk rá. Megvártuk, még mindenki megérkezik, még az operatőr is, aztán elkezdtük pirítani a mályvacukrokat, a tábortűznél, közben pedig lelkesen beszélgettünk.

- Jackson az neked hányadik szál? - mutattam a cigijére.

- Fogalmam sincs Kristen. - nézett rám, "nézd el nekem" fél mosollyal. - Mondtam, hogy nem fog sikerülni.

- Az a baj hogy nincs akaraterőd. - csóváltam a fejem.

- Tudom, azért mondom, hogy nem megy. - bólintott. - Soha nem is volt akaraterőm, csak, fontosabb dolgokban.

- Hát sajnálom haver. - veregette meg a vállát Rob. - Én már célegyenesben vagyok.

- Gratula, Robci. - vigyorgott ördögien Jay, mire Rob gyilkos pillantást vetett rá.

- Még egyszer így szólítasz, isten a tanúm, akkorát lekeverek. - emelte egyre feljebb a hangját.

- Wow, elkerül, a vad oroszlán. - kacagott Jay. - Robci ne legyél dühös!

- Dögölj meg! - Rob is kicsit elvigyorodott, mikor látta, hogy hasamat fogva nevetek, aztán, egy határozott lökéssel, a nedves fűbe taszította barátját, a farönkről, aki káromkodva ült vissza helyére, és adta vissza Robnak, a lökést.

- Ki kér még mályvacukrot? - kínálta körbe, a zacskót, Nikki, miközben a szemét forgatva bámult, a bunyózó fiúkra.

- Én kérek. - vigyorogtam, és kivettem párat, a cukorból, hogy a pálcikára szúrjam. - Tiszta hülyék. - tettem még hozzá.

- Hát igen. - rötyögött Nikki, és továbbállt. Épphogy a tűz fölé tartottam a pálcát, mikor, megcsörrent a telefonom, a zsebemben. Kivettem és látva, hogy Emily az félretettem, a cukrot és felálltam, hogy kicsit félremenjek, a zenétől, és a zajtól.

- Emily, szia! - köszöntem bele vidáman.

- Kristen! - az ő hangja cseppet sem volt vidámnak mondható. Mondhatnám, egyenesen, rémült, és feszült volt, és mintha a sírás is fojtogatná. - El-el kell mondanom valamit.

- Emily, jól vagy? - kérdeztem, ijedten.

- Nem! - mondta hisztérikusan. - David, tudod az orvos srác, akivel együtt vagyok..

- Persze hogy tudom, mit tett veled? - követeltem a választ.

- Hát... felmentünk, hozzájuk, és beszélgettünk, aztán valahogy tovább fajult a dolog, majdnem megtörtént, de én nem akartam, ezért leszedtem magamról, de az óta is üldöz.

- Jézusom. - suttogtam, és fejvesztve rohantam a lakókocsim felé. - hol vagy most?

- Az... az utcán vagyok, éppen haza igyekszem, csak a taxira várok. - úgy hallottam, már félig sír is.

- Figyelj, figyelj rám, jó? - dadogtam az idegességtől. - Ilyenkor ne hogy hazamenj egyedül, hívd fel, mit tudom én, Arielle-t akivel együtt forgatsz, hogy hadd menjél fel hozzá, vagy valakihez. Nehogy történjen veled valami!

- Oké, jó. - hüppögte.

- És, nyugodj meg jó? Nem lesz semmi baj. - próbáltam, nyugtatni, de az én hangom is remegett. - Pár nap múlva ott leszek.

Hallottam, hogy nyílik, az ajtó, felteszem Robert az.

- Miattam ne gyere haza!

- De igen, ennyit megérdemelsz. - mondtam ellentmondást nem tűrve. - És hiányzol amúgy is. Szóval, pár nap múlva megyek. Vigyázz magadra és maradj mindig valakinél, ne legyél egyedül.

- Rendben. - szipogta.

Letettem a telefont, és a szobába sietem.

- Kristen?- szólt Rob csendesen. - Mit csinálsz? Ki volt az.

- El kell mennem New Yorkba! - hadartam, és bedobáltam a bőröndbe az ágyon lévő ruháimat.

- micsoda? - döbbent le Rob. - Miért? Kivel beszéltél?

- Emilyvel. - feleltem, de rá se néztem, Robra, csak a komódomból, rakodtam a bőröndömbe.

- Mi történt? - firtatta. - állj, meg! - megfogott a két vállamnál és maga felé fordított. - Nézz rám, és mond el mi történt!

- Emily-t üldözi, a barátja. - mondtam hisztérikusan. El kell mennem hozzá, segítenem kell neki!

- Jól van, nyugodj meg. - húzott magához, Rob. - Most nem mehetsz New York-ba Kristen. Durván, öt óra lenne, mire odaérnél, aztán forgatnunk kell. Ezt most nem azért mondom, mert nekem fontosabb a forgatás, minthogy a barátnődnek ne essen baja, de ezt most nem teheted. Nem férne bele a forgatási időbe, hogy várjunk, még két napot.

- De nem ülhetek itt és nézhetem tétlenül, hogy a barátnőmet valami őrült, kergeti! - szipogtam.

- Figyelj, megmondom mi lesz. - mondta Rob. - Még úgy két-három napig leszünk itt és utána, úgyis mindenképpen hazamennénk, és akkor segíthetsz Emily-nek, oké?

- Ez jó ötlet. - suttogtam, aztán felnéztem rá, de a könnyeimtől alig láttam az arcát. - Köszönöm, hogy itt vagy velem!

- Szívesen. - Hirtelen, az ajkát már az enyémen éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne csókoljak vissza, újra és újra. Most mintha az aggódás alól feltört volna, valami bíztatás, amikor átölelt, hogy nem lesz semmi baj, mert vele minden akadályt átugrunk majd, nem kell aggódnom.

Ám amikor, ledöntött az ágyra és a keze lesimította, a felsőm pántját, a vállamról, a másik keze, pedig már a pólómat, húzta feljebb. Meg kellett, hogy állítsam. Ezt még nem akartam. Főleg nem most ebben a percben.

Elhúzódtam tőle.

- Rob. - suttogtam és feljebb igyekeztem csúszni.

- Mi a baj? - kérdezte az arcomat nézve.

- Ne haragudj, de ez most még nem megy. - motyogtam, mire ő csak gyengéden, és megértően elmosolyodott, és mellém feküdt majd félig magára húzott.

- Semmi baj. - mormolta és puszit adott a fejemre. - Megértem. Tudok várni.

- Sajnálom...

- Ugyan már Kris. - még egy puszit kaptam, de most az arcomra. - Én nem foglak sürgetni. Ahogy érzek, jó?

- Jaj, olyan jó, hogy velem vagy. - még szorosabban bújtam hozzá. - Jó hogy megértesz. Szeretlek.

- Én is téged! - megcsókolt aztán felült. - Na, visszamegyünk a buliba?

- Mehetünk. vontam vállat, és mire összerendeztem magam, addigra jött újra a nyugtalanság. Bármelyik percben történhet bármi, Emilyvel, és én nem tudok segíteni, nem vagyok, ott hogy segítsek neki megoldani a problémáját. Ez annyira rossz. Hogy én most, mennyire utálom Davidet, ezt elmondani nem lehet. Szívem szerint kinyírnám. A legjobb barátnőmet, ne üldözze senki.

15. fejezet

Na meghoztam, a 15. fejezet. Nem írok, semmi, csak, hogy jó olvasást! :D

Változások




Reggel a telefonom, ébresztett és miután kinyomtam, aztán felültem és körülnéztem. Rob nem volt mellettem, ezért kimásztam az ágyból és kicsoszogtam a szobából. A konyhapultnál találtam rá. Reggelit csinált.

- Jó reggelt! - krákogtam és odaálltam mellé a pulthoz.

- Neked is. - a csókot kaptam aztán visszafordította a fejét a palacsintára.

- Jaj, palacsintát csinálsz? - ujjongtam. - Azt szeretem.

- Remélem, mert reggelire csak ezt, meg müzlit tudok csinálni. - vallotta be.

- Én meg csak müzlit meg tojást, minden étkezésre. - nevettem. - Meg fagyasztott dolgokat.

- Akkor meg van, mit fogunk még együtt megtanulni. - mondta, miután rányomott egy kis csoki szószt a palacsintámra és felém nyújtotta.

- Benne vagyok. - vigyorogtam, és átvettem a tányéromat. - És mi a többi program?

- Hát, gondoltam együtt elolvassuk az Alkonyatot, aztán én vettem még egy pár könyvet, azt is elkezdhetnénk, és nekem, még tervembe van, leszokni, a cigiről is. - sorolta, mialatt ő is leült velem, a tányérjával, az asztalhoz. - Jackson is úgy is leszokik.

- Oké. - bólogattam lelkesen. - Te megszeretteted velem, az olvasást, és leszoktatlak titeket a bagózásról, és együtt meg tanulunk főzni. Már tudom, is hogy az utolsóhoz kitől kérjünk segítséget.

- Na, kitől? - kíváncsiskodott.

- Nikkitől. - feleltem, tele szájjal. - Olyan jól főz, te el se hinnéd!

- Váó, komolyan?

- Nem gondoltad volna, igaz? - heherésztem. - Első este, Ashley-vel nála vacsoráztunk. Isteni volt a bolognaija.

- Na, erre kíváncsi vagyok. - mosolygott.

- Apropó, mit fogunk ma forgatni. - kérdeztem.

- Az erdős jelenetet. - válaszolta. - Amikor rájössz, hogy vámpír vagyok. "Mond ki hangosan. Mond ki!"

- Nagyon Edwardos. - bókoltam neki. - Erről jut eszembe, most, már tényleg kíváncsi vagyok, milyen Edward, a könyvben. Mert, ahogy te eljátszod, gondolom, más.

- Igen, ez biztos. - engedte meg.

Reggeli után elmosogattunk, és én meg felöltöztem. Aztán elindultunk, a forgatásra. Ugyanott forgattunk, csak jobban be kellett mennünk, az erdőbe, ahol már fel volt állítva, minden. Minket, kettőnket gyorsan kisminkeltek, meg felöltöztettek, aztán mehettünk is.

A jelenetet jól leforgattuk, aztán nekünk, utána lehetett is visszamenni, a lakókocsinkba, mert a többi rész ma a többieké volt.

- most menjünk hozzám. - mondtam Robnak, mikor elértük a lakókocsikat.

- Oké, hozom a könyvem. - kacsintott és besietett az ő kocsijába, én pedig bementem a sajátomba, és a szobámban elővettem a táskából az Alkonyatot. Mire előhalásztam már nyílott is az ajtó, és Robert lépett be rajt,a. Leült mellém az ágyra és mosolyogva kinyitotta, a könyvet, úgy a tízedik oldalon.

- Te! - böktem a lapra vádlón. - te olvastál belőle!

- Bocsi, de ez volt az egyetlen elfoglaltságom, mikor nem voltál velem. - vallotta be röstelkedve, és szomorkásan nézett rám. Nem tudtam újra felvenni a megjátszott vádló hangot, csak átöleltem.

- Soha többet, nem hagyjuk el egymást, jó? - suttogtam a fülébe.

- Jó. - visszaölelt, és adott egy puszit az arcomra. - Soha többet.

- Na, olvassunk. - engedtem el, és kinyitottam a szánalmas kis első oldalamon a könyvet. - De várj meg, még utolérlek.

- Oké. - sóhajtott fel, megjátszott unottsággal. - Az úgy nagyjából, holnapig tart? Vagy esetleg két nap?

- Talán baj? - fintorogtam rá, mire csak egy sugárzó mosolyt kaptam válaszul.

- Ments isten, azért kérdeztem, mert akkor jó sokáig, itt lehetek veled.

Ere elvörösödtem és a könyvet fixírozva, motyogtam:

- Addig maradsz, ameddig akarsz.

- Akkor jó. - egyezett bele és kényelmesen nekidől a falnak, hosszú lábait kinyújtotta. - Na, jó olvasást.

- kösz.



Azt hittem több időt vesz majd igénybe, hogy utolérjem Robertet, de alig másfél óra volt csak. Jó persze, ez egy olyan embernek, mint ő, aki mindig olvas, nem tűnt kevésnek, sőt, de nekem ez egyéni rekord volt.

- Oké, eddig miről szólt? - kérdezte, mintha az iskolában lennénk.

- Most komolyan. - húztam fel a szemöldökömet.

- Komolyan. - vigyorgott.

- Hát hogy Bellát kivitte az anyja a reptérre, az apja ment érte, elvitte a házába. - kezdtem bele. - Aztán másnap elmegy a suliba, és most nagyjából itt tartunk. Mikor összetalálkozik Eric-kel, akit kiscserkésznek nevez. - ezen az utolsó kijelentésen, felnevettem. - De nem kell kikérdezni, minden tíz oldalról, hogy miről szólt, fel tudom fogni, csak, nem szerettem eddig felfogni, a könyveket. De ez egész érdekes főleg, hogy mi játszunk a filmben.

- Oké, értem. - mosolygott. - De igaz, hogy más, mint a film?

- Igen, már ebből a kis részből, is elég sok mindent kihagytak. - bólogattam.

- Örülök, hogy tetszik. - karolta át a vállamat. - Na, folytassuk.



Az idő csak úgy repült, miközben, mindegyőnk olvasott, és mindig nevettünk egy két viccen, amit írtak benne. Ez a Bella sokkal viccesebb volt, mint az, akit én alakítok. Sokkal lazább volt, nem olyan görcsös, mint a filmbeli Bella. Persze ő is küzdött gátlásokkal, de hát ki nem?

Edward pedig a leírás szerint az arany szemén kívül. semmiben sem hasonlít Robra. Edward itt bronzvörös hajú, Robert haja pedig a filmben is barnás színű. De talán a mentalításuk egyezik. Robert is, nagyon figyelmes, és aranyos. És ezt a tulajdonságát szerettem benne.

Éppen annál a résznél tartottunk, amikor Bella és Jacob a parton sétálnak - ezt a részt még nem forgattuk - mikor megkordult a gyomrom, és ezért Roberttel kimentünk, hogy összeüssünk valamit vacsorára. Végül, annál döntöttünk, hogy újra tojást sütünk, aztán beterveztük, hogy holnap mivel úgyis hétvége lesz, kikérjük Nikki segítségét a főzéshez.

Kopogtattak az ajtón, én pedig Rob kezébe nyomtam a serpenyőt, hogy tartsa míg, kinyitom.

- Nehogy itt hagyj ezzel. - pánikolt be.

- Nem a világ végére megyek, csak, egy méterre hogy kinyissam az ajtót. - nevettem, miközben kizártam, és kitártam az ajtót Jackson és... Ashley előtt.

- Oh, sziasztok! - mosolyogtam rájuk.

- Megmondtam, hogy az én hírem fontosabb az övénél, de csak előre tolakodott. - panaszkodott Ashley, Jay-re mutogatva.

- Az csak egy hónap múlva lesz, az enyém meg még egy héten belül. - forgatta a szemeit, Jackson.

Megértettem. Semmi nincs köztük, csak egyszerűen, egyszerre tévedtek ide. Hát van ilyen.

- Na, gyertek be, mindenkire sor kerül! - kuncogtam és beengedtem őket. - Kértek esetleg tojást...?

- Kristen, már letelt egy perc, és elkezdett sisteregni. - kiabált ki Rob a konyhából, én pedig besiettem, és kivettem a kezéből, a serpenyőt, és kevergetni kezdtem, a rántottát.

- Nem köszi. - rázták a fejüket és leültek a kanapéra.

- Akkor inni valamit? - vetette fel, Rob, aki most már odébbállt.

- Én egy vizet elfogadok. - mondta Ashley.

- Jay, neked mehet egy sör? - kérdezte Robert a hűtőben kutatva. - Csak azt tőlem kell hoznom. Kris nem tart itthon.

- Jó, de csak ha te is társulsz hozzám. - heherészett Jay, Rob pedig vigyorogva, átszaladt az ő kocsijába.

- Na, halljuk, mi volt olyan fontos! - kérdeztem, miután odaadtam Ash-nek a vizét, én pedig két tányérra mertem a rántottát, és a sajátommal, leültem Ash mellé.

- Kezd te, ha már betolakodtál elém!- ironizált Ashley, és rágrimaszolt Jacksonra.

- Ha akarod. - vont vállat Jay, és vigyorogva felém fordult. - Vettem tapaszt. - elővette a dzsekije belső zsebéből, az említett tárgyakat tartalmazó dobozkát. - Fel is ragasztottam egyet, a karomra, de aztán ennyi...

- Ez volt az a fontos dolog? - nézett nagyot Ashley. - Ezért érdemes volt előre hogy előre engedtelek...

- Nekem igenis fontos. - zárta le a témát Jay, és újra hozzám szólt: - Ajánlották, nekem a tesóim, a rágózást, vagy a fogpiszkálót, de nálam egyik se jött be.

- Megmondom, mit csinálj. - mutattam fel az ujjamat. - Ez egy eredeti ötlet.

Ekkor érkezett meg Robert is. Leült mellénk, az ő adagjával, és miután beavattam őt Jack ügyébe folytattam:

- Na, mennyi cigit szívtok el úgy kábé, egy nap alatt? - kérdeztem.

- Egy egész dobozzal. - felelte Jackson. - De mikor hogy... néha marad bent nap végére egy-kész szál..

- Igen, nálam is így van. - bólogatott Rob.

- Oké, akkor, holnap csak tíz szál. - döntöttem el. - Aztán minden nap elteltével egyel kevesebb. De Rob neked is fel kell ragasztanod egy tapaszt. - ahogy ezt kimondtam, Jack már adott is neki egyet.

- Megbeszéltük? - kérdeztem letéve a dohányzóasztalra megüresedett tányéromat. Ők serényen bólogattak.

- De aztán betartani. - intettem őket, majd Ashley-hez fordultam. - Na, hallgatunk téged!

- Na, én ennél sokkal, érdekesebb dologgal jöttem - cincogta izgatottan. - Képzeljétek, az egész Casttal, interjút akarnak készíteni a filmről, amikor végeztünk! Ha visszamentünk, New Yorkba a stúdióban lesz egy interjú... Mindenkivel. Hát nem szuper??

- Ez csodás! - vigyorogtam. - Ez lesz a Twilight cast első interjúja. Csúcs lesz!

- Csak ennyi?? - szörnyülködött Ash. - Ezt meg kell ünnepelni egy bulival!! Mondjuk, vasárnap? Csapnánk, egy táboros bulit. Na?

- Ez szerintem jó ötlet. - bólogatott Jackson. - Ti is benne vagyok?

- Nem hagynánk ki egy ilyen bulit!! - lelkesedett fel Rob.

- Bizony hogy nem! - helyeseltem. - El kéne mondani a többieknek is!

- Már vittem a hírt! - állt fel Ashley. - Akkor szombaton, estehatkor. Hozzatok pokrócokat, meg kaját!

- Oké. - vigyorogtunk.

- Na, akkor, én megyek is, mert hulla vagyok. - ásította Ashley. - Jó éjszakát nektek.

- Neked is Ash!



Még egy darabig beszélgettünk, Jacksonnal, aztán ő is, hazament, mi meg felváltva lefürödtünk, majd, bebújtunk az ágyba. Jó érzés volt magam mellett tudni Robot, úgy éreztem, hogy most teljes vagyok. Jól, magamra húztam a paplant, és Rob karjaiban elnyomott az álom.





*

- Rob, azt nehogy beletedd még, az most még nem kell! - szólt rá, Nikki, Robra, mert valami fűszert akart beleszórni a mártásba. - Az csak a végén kell.

- Ja oké. - vont vállat Rob és csak, tovább kevergette a szószt. Én meg a zöldségeket kaptam, fel kellett szelnem őket. Ez nem volt nagy cucc.

Csirkét sütünk, gombás mártással, meg, mellé pirított zöldségekkel. Nikki, tényleg nagyon értett hozzá. Úgy sürgött forgott körülöttünk, mint aki, nem is színésznő, hanem szakácsnő. Mindkettőt perfektül csinálta, akármelyik munkát elvállalhatta volna.

- Oké, Kristen, egyenként rakd bele a serpenyőbe, a zöldségeket. - adta a további instrukciókat nekem. - De óvatosan, mert ha rád fröccsen a forró olaj.

- oké, főnök. - kuncogtam, és követtem az utasításokat.

- Rob, talán kicsit gyorsabban is keverhetnéd. - rötyögött Nikki. - Így holnap se eszünk ebből. Le fog, égni másképp.

- Jól van.

- Amúgy szépen felvágtad, a zöldségeket, Kris, gratula. - dicsért meg Nikki.

- Kösz. - vigyorogtam rá és megforgattam a szeleteket, az olajban.

- Oké, Rob, az már kész van, zárd el a gázt! Ahogy mutattam.

Robert eleget tett az utasításnak és elfordította a gombot, így a láng elaludt, az edénye alatt.

- Szuper, öntsd bele, ebbe a tálba. - rakott Rob elé egy üvegtálat. - Óvatosan, a padlóról nem akarom felnyalni, és szerintem te se. Kris mehetnek a következő szeletek, amik kész vannak, tedd a tálcára.

Miközben, azt tettem, amit mondott, láttam, hogy Rob előveszi, a cigis dobozát, és kivesz belőle egy szálat.

- Az ma a harmadik, úgy szívd. - mondtam ördögien vigyorogva. Egész délelőtt figyeltem.

- Tudom, Kris, számolom. - viszonozta a vigyoromat, aztán meggyújtotta a cigijét, és a szájába téve, kiment a levegőre elszívni.

- Hogy megy neki, a leszokás? - kérdezte Nikki, miközben ránézett a csirkére a sütőben.

- Egész jól, eddig. - ingattam a fejem. - Meglátjuk, mi lesz pár nap múlva. Át kéne ugranom Jacksonhoz is, rá kell néznem, hogy betartja - e a szabályokat.

- Majd ha végeztünk, átmehetsz. - mosolygott. - Vágsz fel, még egy kis gombát, én addig tálalok.

- Persze. - bólogattam és kivettem a dobozból, még két gombát, és a kezembe vettem a kést.

Miután kész volt a csirke, kitálaltunk, és áthívtuk, Jay-t is, Kellant, lés meg Ashley-t is, hogy tartsanak velünk, mondván, hogy ennyit hárman úgysem tudnánk, megenni.

Ebéd közben jól elbeszélgettünk, Ash, mondta, hogy már készül, a holnap esti bulira, Jackson pedig közölte, hogy a mai napi, cigi-adagja eddig csak, négy darab volt.

Ebéd után, kicsit, kiültünk a levegőre, és ott folytattuk a beszélgetést, aztán, mikor mindenki elment, hármasban elmosogattunk Nikkivel.

- Hoztam ám nektek valamit. - mosolygott Nikki beletúrva a zacskójába, amit magával hozott. Hosszas keresgélés után, megtalált egy vékony kicsi könyvet, amit a kezembe nyomott. - Egyszerűen elkészíthető, de finom kaják, receptjei vannak benne, az enyém volt, de nektek nagyobb szükségetek van rá, mint nekem. Sok szerencsét, a tanuláshoz.

- Jaj, köszönjük, Nikki! - hálálkodtam. - A sok segítséget is, azt hiszem már így is sokat tanultunk.

- Igen, szerintem is. - helyeselt, Rob.

- Szívesen segítettem, és még élveztem is. - mosolygott szerényen. - Na, szisztok, majd még találkozunk.

- Szia! - köszöntünk el kórusban.

- Na, mi legyen, mit csináljunk? - kérdezte Rob, átkarolva a vállamat.

- Olvassunk, azt még ma nem csináltuk. - jutott eszembe és besiettem, a szobámba, ő pedig követett, aztán, lehuppantunk, az ágyra, és elővettük, a könyveinket.

Úgy tűnt, ebben a pár napban sikerült, pozitív irányba történő változásokat elérni. Nagyon remélem, hogy ez így lesz mindig. Hogy mindent, majd együtt csinálunk végig, is kitartunk egymás mellett. Mert ezt egy kapcsolatban így szokás.

14.fejezet

Na, 14. fejezet. Pont ahány éves vagyok és pont itt jön el a pillanat, amit várhattatok (L) Na jó olvasást! :)

Békülés és sportos forgatás




Ashleyék, egy óra múlva mentek el, mikor vége lett a filmnek, és akkor én már igen csak álmos voltam. Kikísértem őket az ajtón, aztán bedőltem az ágyba és szinte rögtön elaludtam.

Másnap reggel, elég frissen ébredtem, még úgy is hogy a telefonom ébresztett. Kinyomtam, felöltöztem, eltettem, a hálóingemet, meg a piperecuccomat, és elindultam reggelizni. Sietnem kellett, mert kicsit így is késésben voltam, és még a cuccomat is le kellett cipelnem. Ezért csak becsomagoltam egy szalvétába egy pirítóst, egy műanyag lezárható pohárban, vittem fel a buszra, a bőröndömmel, meg a táskámmal, együtt. Rob megint ugyanott ült, de most jobban érdekelt a korgó gyomrom. Majd ráérek utána rajta görcsölni.

Mire végeztem a szendvicsemmel, már mindenki, felszállt a buszra és elindultunk. Útközben megittam a kávémat, és egy újságot olvasgattam, amit Nikki-től kértem kölcsön.

Ez az öt óra most egész gyorsan elment, leszámítva azokat a perceket, mikor Roberten járt az eszem. De ez csak pár perc volt néha-néha.

Az úton arra is rájöttem, hogy aki most legjobban hiányzik nekem, az Emily. Ő az, aki mindenben segített, megvigasztalt, ha szomorkodtam, aki mindig megértett engem bármiről is legyen szó. Egy kiadós beszélgetésre lenne szükségem vele, mert ez segítene, átugornom a Rob-problémát, talán. Jó, igaz, hogy majdnem mindennap, beszélünk, de telefonban azért lássuk be nem ugyanaz, mint élőben. Ráadásul, most már neki, is elkezdődött a forgatás, így egyre kevesebb ideje lesz, arra hogy dumálgassunk. Sajnos...

Ahol kiszálltunk, ott az eső szemerkélt, de néha - néha kisütött a nap. Egy olyan helyen voltunk, ahol, egy óriási camping volt, tele lakókocsikkal. Imádtam lakókocsiban lakni, olyan volt, mint egy saját lakás, nem is volt a hotelszobához hasonlítható. Catherine, mindenkit odavezetett, a lakókocsijához, és szerencsére, most Robert és az én lakókocsim között, nagyobb volt a távolság.

Nem volt nagy a lakókocsi, de amire kell arra tökéletesen megfelelt. Volt egy kis fürdőszoba, egy étkező, egy kis sarkosított kanapé, meg egy hálószoba, egy tévével, a konyha pedig a folyosón volt. Eléggé otthonos volt. Nem tudom meddig fogunk ezekben lakni, de már előre sajnáltam, mikor elmegyünk innen.

Kipakoltam, a bőröndömből, a kis komódba, a hálószobában, és gyorsan összedobtam magamnak, egy kis tojást, a feltöltött hűtőszekrényből. Mikor jóllaktam elmosogattam aztán felvettem egy kardigánt, és kimentem a levegőre. Az eső már nem esett, de azért hűvös volt.

Gondoltam körülnézek egy kicsit, bekukkantok Ash-hez, akinek a kocsija egyel mögöttem volt, meg Nikkihez, akinek meg kettővel mellettem.

Ashley-nek, nem nagyon jött be, ez a lakókocsis élet, neki jobban tetszett a szállodai lakosztálya, de utólag elárulta, hogy csak azért, mert semmit sem konyít a főzéshez, és itt bizony mindenki magára van utalva. Én persze felajánlottam neki, hogy nyugodtan átjöhet hozzám, a vacsorákra.

Nikki, viszont talán még jobban elveszte a lakókocsit, mint én. Kiderült róla, hogy ő viszont, nagyon jól tud főzni, akkor is éppen spagettit csinált mikor bekopogtam hozzá, és meghívott minket Ashley- vel vacsorára, mert, azt mondta nagyjából, ötre lesz kész a kaja. Én elfogadtam a meghívást, legalább nem kell főznöm se.

Miután elköszöntem Nikkitől, elindultam vissza az én kocsimba, és útközben összefutottam Jacksonnal, akinek a lakókocsija mellettem volt. Éppen cigizett a kocsi lépcsőjére kiülve.

- Helló! - köszöntem neki.

- Szevasz! - intett vigyorogva. - Na hogy tetszik a táboros élet?

- Szuper! - vigyorogtam vissza. - De ne tereld, el a figyelmemet látom, hogy cigizel!

Csak döbbenten felhúzta a szemöldökét.

- A múltkor tök komolyan mondtam, hogy segítek leszokni, Jay. - mondtam magabiztosan. - Holnap veszel egy nikotin tapaszt, okés?

- Kristen, nem fog menni neked. - heherészett. - Mindegyik testvérem próbálkozott már velem, de esélytelen volt.

- Egy próbát megér. - nevettem, de aztán komolyra váltottam. - Tényleg vegyél tapaszt! Na szia!

- Szia! - intett én pedig bementem a lakókocsimba.



*

Nikki, nagyon ügyesen elkészítette a bolognait, nagyon ízlett Ashley-nek is és nekem is. Vacsora után még kicsit maradtunk nála aztán, mindketten hazamentünk, aludni. Már elég fáradt voltam, úgyhogy gyorsan lezuhanyoztam fogat mostam és befeküdtem az ágyba. Nem mondhatnám, hogy rögtön, de elaludtam.

Reggel egész korán ébredtem fel, a telefon csörgése nélkül is. Felvettem egy farmert, meg egy pólót, aztán, fésülködés után, csináltam magamnak müzlit, és szépen elnyámmogtam rajta. Elmosogattam magam után, aztán felkaptam egy pulcsit, mert láttam, hogy ma még lesz egy kis eső, aztán zsebre téve a telefonomat, kimentem, arra a helyre, ahol forgatni fogunk. Egy nagy baseball pálya volt a hely, körülötte néhol, egy két magas fával, meg bokrokkal. Már felállítottak, az öltözőfülkét, meg a sátrat a sminkeseknek. Azt hittem én leszek az első, aki odaér, de nem, Kellan már ott volt.

- Na, jó reggelt! - köszöntem neki, és leültem mellé, egy farönkre, ahol ült.

- Neked is, Kris! - vigyorgott rám. - Mi újság?

- Semmi új. - vontam vállat lezsernek tűnve. - És te mióta vagy ilyen korán kelő.

- Mióta nem felejtem el beállítani a telefonomat. - nevetett. - Amúgy nem csak én, itt van, már Robert is, Jackson, is, meg Nikki is.

- Váó, akkor mégsem keltem olyan korán. - csodálkoztam, de belül összezsugorodott a gyomrom. Rob is itt van. Tudtam, hogy elkerülhetetlen hogy találkozzak, vele, de azt gondoltam, csak forgatáskor kerül ere sor, és szerencsére a nyálas részeken már túl vagyunk.

- Bizony hogy nem. - mondta kárörvendően Kel. - Ashley kelt közülünk, a legkorábban, mert, ő neki gyakorolnia kellett. Már hatkor felkelt vagy mikor.

- Ja, azt tudom. - bólogattam. Igen Ashley kívül, mindenki értett a baseballhoz, sőt a legtöbben már játszották, is. Ash-nek, viszont, elég sok, mind kellett gyakorolnia, főleg az ütést.

- Hahó, Kris! - integetett Jackson felénk tartva. őt már felöltöztették, és már vámpíros volt a kinézete is. Egy hosszú ujjú póló volt rajta, aminek csak a két ujja volt sötétkék, ami fel is volt tűrve a könyökéig, a többi része fehér volt. Egy fekete nadrágot kapott, a felsőjéhez, a haját pedig szokás szerint összegubancolták, így kicsit rövidebbnek látszott, mint általában, a szemébe, pedig aranyszínű kontak lencsét, is kapott, mint mindenki, aki vámpírt játszik. Mind ezek mellett kapott még egy ütőt, amit most a földnek támasztott. Egész jól nézett ki ebben a szerelésben, de persze ez csak baráti megállapítás. Sosem fogok, rá, úgy tekinteni, mint Robra.

- Jó a szerelésed. - vigyorogtam rá.

- Kösz. - viszonozta a vigyoromat, aztán, azzal próbálkozott, hogy megpörgesse a kezében az ütőt, de nem nagyon sikerült neki.

- Fúha megpróbálunk felvágni. - csettintett a nyelvével Kellan.

- Kellan szóltak. - intett a fejével Jackson, a sátrak felé. Én is hallottam, hogy a nevét kiáltják.

- Próbálsz kitérni, mi? - húzogatta fel-le a szemöldökét, Kel.

- Mondom szóltak! - ismételte meg higgadtan Jackson.

- Jól van befogtam a szám! - fújta ki idegesen a levegőt Kellan. - Még viccelni se lehet.

- Jézusom, csak neked lehet, ilyen nehéz a felfogásod! - fakadt Jackson. - Azt mondtam az előbb, hogy szóltak, most kiáltottak ide.

- Ja. - röhögött Emmett aztán elkiáltotta magát: - Megyek!

- Süket. - forgatta a szemeit Jackson, mire én csak nevettem, ő meg újra megpörgette, az ütőt, de kiesett a kezéből. Már épp mondani akartam rá, valamit, mikor észrevettem, hogy Robert, ide tart. Egy szürke hosszú ujjú póló bolt rajta, az felett egy lengecsíkos pólóval, amihez, fekete farmert adtak rá. A haját, a szokásnak megfelelően állították, be, a kezében pedig ő is ütőt hozott. Leküzdhetetlen vágyat éreztem, hogy odarohanjak, hozzá, és átöleljem, de nyilván ő nem díjazná, ezt a gesztust, így inkább, a mögötte Pár méterrel jövő Nikkit figyeltem meg, akin egy fehér póló, volt, a könyökéig feltűrve, rajta egy sötétkék mellény, kézfején kesztyű, a jobb kezében, az ütőjét himbálta. Fehér halászgatyája volt, az oldalában, kék csíkkal, hozzá, hosszúszárú fehér csizma. Robert szerencsére még ide se ért, mikor az összes vámpírt alakító, ember, Catherine köré gyűlt, én meg, odamentem, hogy felöltöztessenek,, aztán én is mentem a többiek után, akik addig nyílván gyakoroltak.

A forgatást túléltem, és azt hiszem egész jól alakítottunk, Roberttel is, bár nem olyan jól, mikor még együtt voltunk. De nem tudom mások hogy voltak vele, én már hulla fáradt voltam, mire azt mondták végeztünk, és mindenki elindulhatott a lakókocsijához. Catherine nekem és Robnak mondott még néhány instrukciót, a forgatással kapcsolatban, és mikor végzett, és úgy szedtem el onnan a lábaimat, mint a sicc.

- Kristen! - kiáltott utánam Rob, de úgy tettem mintha meg se hallanám. - Kristen, várj, meg kérlek!

Nem volt mit tenni, megfordultam, hogy végre elbeszélgessünk, de amikor odaért, az arcom két oldalára csúsztatta a kezét, és a fejem közelebb húzta az övéhez, hogy megcsókolhasson. Hirtelen, minden haragom elszállt, mikor az ajkunk találkozott. Ez hiányzott a legjobban, és most is volt velem, ez hihetetlen. De azért maradt egy bökkenő: Mi van azzal a csajjal?

- Rob, mindent el kell magyaráznod. - mondtam kétségbeesetten, és a könnyeim kitörni készültek.

- Igen, igazad van. - egyezett bele. - Gyere. - megfogta a kezemet, és behúzott egy közeli lakókocsiba, ami nyílván az övé volt, és leültetett a sarkosított kanapéjára.

- Kristen - kezdett bele, megfogva, mint a két kezemet. - elmondom, mi van. Lena, a forgatás első napján állított be a lakásomba. Úgy öt hónapja szakítottam vele, mert csak a pénzért kellettem neki. Ő nem szeretett. Szóval, mikor feljött a lakásomba. Nem fogok hazudni, megtörtént köztünk...

Ennél a mondatnál, kifolytak a könnyeim, de nem foglalkoztam, velük, Robertre figyeltem.

- De aztán reggel rájöttem, hogy ez nem volt helyes, hiszen min már nem szeretjük egymást. - letörölgette a könnyeimet, de jöttek helyette ujjak. - Másnap reggel elküldtem, de nekem el kellett mennem, a stúdióba, úgyhogy odaadtam, neki a pótkulcsot és kértem, hogy zárja be az ajtót, ha elmegy, és tegye a lábtörlő alá. Mire délután hazaértem, ott volt, a kulcs,, ezért megkönnyebbültem, hogy elment, de kiderült, hogy ottmaradt, és nagyon részeg volt. Mikor éppen kitessékeltem, az ajtó, összeesett, ezért, éjszaka nálam, aludt, de én a nappaliban aludtam, nem mellette. Aztán másnak, elment. Akkor láttam ő utoljára esküszöm, neked!

- És a könyvtári kaland? - szipogtam, miközben Robert újra letörölgette a könnyeket, és nagyon meglepődtem, mikor elmosolyodott.

- Teljesen félreértetted a helyzetet. - mondta csendesen. - Lena bejött, hogy hiányzom, neki, aztán rám vetetett magát, én meg mikor láttam, hogy kiszaladsz az üzletből utánad, mentem, persze, miután kapott tőlem, egy nagy pofont.

Hisztérikusan nevettem, fel, de a könnyeim még mindig záporoztak.

- Jaj, ne sírj. - húzott az ölébe. - Ha engedted volna, hogy a buszon megmagyarázzam, már rég együtt lehettünk, volna, de te nagyon makacs vagy.

- Makacs? - cincogtam. - Robert, tudod, milyen érzés volt, mikor láttalak titeket smárolni?

Mikor elgyötört szemébe néztem, még jobban sírni lett volna kedvem.

- Én úgy sajnálom. - mondta, és hangja és arca is mutatta, hogy így van. - Szégyellem magam, még a helyett a csitri helyett is.

- Te nem tehetsz róla. - hüppögtem. - Csak azt mondom, hogy, nagyon fájt. És én nem tudtam, hogy mi van, azért, nem beszéltem veled, mert... mert azt hittem... hogy együtt vagyok. - újra sírni kezdtem.

- Nyugodj, meg, most már jó? - suttogta és a hátamat simogatta, majd adott a fejemre egy puszit. - Megbeszéltük, minden rendben van. Szeretlek, és senki mást, és csak ez számít.

- Én is szeretlek. - szipogtam, és felemeltem a fejem egy csókra. - Csakis téged.

- Erről jut eszembe. - szólalt meg félbeszakítva egy csókunkat. - Mostanában te meg nagyon jóban vagy Jacksonnal!

Nem akartam hinni a fülemnek. Féltékeny??

- Rob, Rob. - csóváltam a fejem. - Mikor hazajöttem, a könyvtárból, ő vigasztalt, meg, és ő ugyanolyan helyzetben volt egyszer, mint amilyenben azt hittem, hogy én vagyok, ezt mesélte el nekem, de nem mondhatom, el, mert megkért rá. Nincs okod a féltékenységre, jó?

- Nem voltam féltékeny, csak érdekelt. - mondta.

- Na persze. - kuncogtam, és kivettem egy zsebit az asztalon álló, dobozból, majd kifújtam az orromat. - Ja és segítek, neki leszokni a cigiről.

Ezen már nevetett, és mikor meghallotta, hogy én is ezt teszem, még szorosabban ölelt, át.

- Ezen túl, mindent meg kell mondanunk egymásnak oké? - súgta. - És mindent meg kell beszélnünk.

- Oké. - suttogtam. - Akkor el kell, mondanom, hogy kiskoromban, szerelmes voltam, egyik ovis társamba, és eljátszottuk, hogy összeházasodtunk, és mindenkinek, azt mondtam, hogy esküvő lesz...

Erre olyan hangosan nevetett, hogy szerintem, még három kocsival, odébb is hallották.

- De cukik lehettetek. - mondta, mikor már szóhoz, tudott jutni.

Erre csak kuncogtam, épp mikor kinyílott az ajtó, és Jackson, meg, Kellan állt az ajtóban.

- Jaj, hála istennek! - csapta össze a tenyerét Jackson. - Kibékültetek? Örülök, hogy megjött az eszetek!

- Ez az, mert eddig nem volt nekik. - viccelődött Kellan, mire Jackson csak leintette, és újra ránk nézett.

- Na, esküszöm, leszokom, a cigiről, ezek után. - fogadkozott.

13. fejezet

tudom, hogy kicsit rövid, és talán nem is olyan izgalmas mint a többi, de talán, ez az a rész, ami megmutatja mi zajlik, Kristen fejében, igazából. Na jó olvasést!

Nyomasztó

(Kristen szemszöge)

Úgy tűnik, mostanában rám jár a rúd, az éjszakák terén is, mert már három napja, hogy éjjel semmit nem aludtam, de a többi alkalomkor legalább kellemesen éreztem magam. Most viszont elég rosszul éreztem magam. A gyomrom korgott, de féltem, hogyha kilépek a hotelszobám ajtaján, összetalálkozok, az aggódó arcokkal, amihez nyilván száj is tartozik, és az a száj, idegesítő kérdésekkel zaklat.

De ezzel csak magamat áltatom. A lelkem legmélyén - amit most a fájdalom miatt tökéletes éreztem - tudtam, hogy azért félek kitenni a lábam innen, mert az adna esélyt a Roberttel való találkozásra.

De azért mégis csak erőt vettem magamon, felöltöztem, és lementem, az ebédlőbe. Robert hála istennek nem volt, ott viszont Nikki, és Ashley, ott ültek, egy asztalnál élénk beszélgetésbe merülve.

Vettem egy szendvicset, meg egy kávét, a svédasztalról és odamentem az asztalukhoz.

- Sziasztok! - köszöntem. - Ide ülhetek?

- Szia! - köszöntek vissza és kicsit furcsán méregetve, kinyögte egy perszét.

- Na, mi újság van? - kérdeztem, de csak azért, hogy a beszélgetés elterelje a figyelmemet a szomorkodásról.

- Semmi. - felelte Nikki összeráncolt homlokkal. - De mond minden rendben?

- Persze, miért? - válaszoltam, egyszerűen akarván hangozni, de elég gyatrára sikerült, főleg hogy mereven bámultam, a kávét kevergető kezemet.

- Csak, mert eléggé sápadt vagy, Rob nélkül jöttél le reggelizni, és olyan a szemed, mintha most fejezted volna be a sírást. - sorolta az árulkodó jeleket Nikki.

- Oh. - nyeltem egyet, és ittam a kávémból. - Csak, kicsit hajba kaptunk, Robbal, de semmi gáz...

- Szakítottatok? - kérdezett rá Ashley. Hogy ő mindig beletrafál, a közepébe.

- Mondhatjuk. - motyogtam.

- De hát miért? - fakadt ki Nikki. - Hiszen, annyira jól elvoltatok, és tök jól össze is illettetek.

- Bocsi, de erről nem nagyon szeretek beszélni, ha nem gond. - mondtam, halkan.

- Persze, megértjük. - bólogatott Nikki, megértően.

- köszönöm. - néztem rájuk hálásan, aztán nekiálltam, megenni a szendvicsemet is.

Reggeli után, felmentünk a cuccainkért, aztán, kifelé, menet leadtuk, a kulcsokat, majd kimentünk a buszhoz.

A Portlandben töltött napok közül ez volt az első, hogy kisütött a nap. Hiába próbálkozik, az idő is, engem most ez nem tud felvidítani, nagyon. Főleg, hogy Robert már a buszon ült a szokásos helyünkön, egy sportújság mögé rejtőzve. Még ilyet!

Elől szálltunk fel a buszra így pont a harmadik ülésre tudtam leülni, Ashleyék pedig mögém. Jó volt ez a hely, mert háttal ültem Robnak, én nem láttam, mit csinál, és ránézni se tudtam, olyan gyakran, ránézni se, mert az feltűnő lett volna.

Beletúrtam a táskámba, és kivettem belőle az Alkonyatot és - mivel úgy gondoltam, hogy ez a kötet, nem tehet semmiről, ami a könyvesboltban történt - olvasni kezdtem.

- Milyen könyv az? - érdeklődött Ashley.

- Alkonyat. - feleltem mosolyt erőltetve az arcomra.

- Váó, te olvasod? - lepődött meg.

- Ja, elkezdtem.

- Jó kikapcsolódás, bár én csak a magazinokat szoktam olvasni. - heherészett és aztán újra Nikkihez fordult.

- Jó reggelt! - lépett fel a buszra Jackson és Kellan, aztán elindultak, a helyük felé, de Jack megállt meglettem.

- Ne jól vagy? - kérdezte csendesen.

- Fogjuk rá. - ingattam a fejemet.

- Jól van akkor. - Megveregette a vállamat aztán továbbment. Igen Jackson az akis teljesen megért engem. Nem úgy, mint Ashley aki mindent rózsaszínben lát, vagy Nikki, aki talán még sose járt senkivel úgy igazán, hanem Jackson, aki pontosan tudja milyen érzés mikor, a szíved kettéhasad, attól, amit láttál, és csak mi tudjuk, hogy az egyetlen dolog, ami begyógyíthatja ezt a sebet, az a temérdek idő.

Úgy döntöttem, nincs kedvem mégse olvasni, merthogy ez nem az én asztalom, ezért eltettem a könyvet és inkább a telefonom fülhallgatóját tettem a fülembe, olyan számra kapcsolva, ami nem túl érzelgős.

Azt hiszem bealudtam, de csak azt tudtam, hogy arra ébredtem fel, hogy ki kéne mennem a mosdóba, de az viszont egyet jelentett, azzal hogy el kell mennem Rob mellett. Hát ez nem igaz. Az okos emberek beszerelik, ebbe a buszba a WC-t és csak én vagyok olyan hülye hogy nem élek velem, mert megfutamodok, egy könnyűvérű embertől. Nem! Nem vagyok én gyáva nyúl.

Kifújtam a levegőt, amit eddig a feszültség tartott bennem és kivéve a fülhallgatót a fülemből, felálltam, és elindultam a mosdó felé.

Próbáltam, gyorsan szedni a lábaimat, és szerencsére sikerült, minden probléma nélkül eljutnom a mosdóig. Mikor ott végeztem, újra nagy levegőt vettem és kimentem, a fülkéből, majd szintén gyors léptekkel, visszamentem a helyemre, de ez már nem ment olyan könnyen, ugyanis megszólalt:

- Kristen. - A nevemet halkan, ejtettek ki, és tudtam, kihallottam a hangjából, hogy tényleg akar tőlem valamit, de úgy döntöttem nem érdekel. Süketet fogok játszani. Elengedem a fülem mellett minden szavát. De persze attól függetlenül, hogy nem reagáltam a megszólításra, még nagyon is, ott hallottam a fülemben, még akkor is mikor már a zenét hallgattam, pedig igazán szerettem volna a szövegre összpontosítani.



*

Az egész út így ment le. Ilyen nyomasztóan, ilyen hihetetlenül lassan és feszülten. Szinte éreztem a hátamon a tekintetét és akár hányszor erre gondoltam, a kezem ökölbe szorult és a könnyek csípni kezdték a szememet, és alig vártam, hogy odaérjük a hotelhez. DE ez csak hétkor következett be, mikor odakint a nap már lemenőben, de azt is alig lehetett látni a borús felhőktől, amik lehet, hogy még vihart is hoznak magukkal.

Bevittük a cuccainkat, és megkaptuk, a kulcsokat,de mivel ez nem volt olyan luxus szálloda, mint az előző, itt nem volt teherlift, ezért, nekünk kellett felcincálni, a bőröndjeinket, az emeletre.

Én kaptam a hetes szobát, és nagy pechemre Robert, meg a kilencest, úgyhogy mindössze egy nyamvadt ajtó választott el, minket, egymástól. Klassz...

Kizártam az ajtómat, és bementem rajta. Egy kis folyosón álltam, ahonnan, mindössze két ajtó nyílt az egyik a fürdőszobába a másik, pedig a hálóba.

Bevittem, a bőröndömet, a hálószobába, és kikurkásztam belőle, a pizsamámat, meg a neszesszeremet. Mivel Chaterine, mindent elmondott a holnappal kapcsolatban, nem kellett együtt vacsoráznom a többiekkel, és mivel nagyon éhes se voltam, gondoltam veszek egy jó forró fürdőt relaxszálok, aztán bedőlök az ágyba.

A fürdőben engedtem magamnak, vizet a kádba, és míg az megtelt, lemostam a sminkemet. Épp végeztem ezzel, mikor kopogtattak.

- Ki az? - Azért kérdeztem meg ezt, mert meg akartam bizonyosodni arról, hogy nem-e a nem kívánatos személy áll az ajtóban.

- Ashley vagyok! - azonosította magát.

- Nyitom! - kiáltottam és kisiettem, hogy ajtót nyissak neki.

- Szia! - köszöntem neki.

- Helló! - vigyorgott. - Figyelj, láttam, hogy nem jössz le kajálni, és mivel, nagyon nekünk sincs étvágyunk, gondoltam hozok nasit és csapunk egy csajos estét.

Na, ne! Bármit csak ezt ne!

- Csajos este? - úgy tettem mintha érdekelne a dolog és mivel nem akartam megbántani beleegyeztem.

- Szuper! - ujjongott, Ash és beljebb jött. - Mindjárt jön Nikki is csak, még mosakszik.

- Óké, de figyelj nem gond, ha én gyorsan lezuhanyozok? - kérdezte, miközben betereltem, a hálómba.

- Persze hogy nem. - legyintett. - Bekapcsolhatom a tévét?

- Érezd csak otthon magad. - bólogattam.

Bementem a fürdőbe, és elzártam a vizet, majd gyorsan beültem a kádba. Na, ennyit a relax percekről. Sebtében megmosakodtam aztán már ki is szálltam kihúzva a dugót. Felöltöztem, a hálóingbe, mivel Ash is abba jött át, és csatlakoztam, most márt kettőjükhö, a hálóban.

- Na, mit csináljunk? - kérdeztem.

- Ez tök jó ez a film. - bökött a tévére Nikki.

- Oké, akkor nézzük azt. - egyeztem bele és felhasaltam melléjük az ágyra.