Helló csajok! :D Meghoztam a fejezetet! :D Remélem tetszik majd nektek! :)) Jó olvasást és komikat kéreek!! :P *-*
Jesse és a váratlan vendég.
(Kristen szemszöge)
Arra ébredtem, hogy eléggé fázok. A szobában hideg is volt, és nem voltam betakarózva. Gyorsan magamra húztam a paplant, de hiába próbáltam, már nem tudtam visszaaludni úgyhogy kimásztam a még alvó, Robert mellől és átmentem a mosdóba, hogy elmenjek WC-re és arcot mossak, de előbb még belestem barátnőm szobájába, ami viszont teljesen Emily-mentes volt. Csodálkozva folytattam az utamat a fürdő felé. Talán Jessenél aludt? Ez mondjuk, jó jel lenne. – mosolyodtam el.
Miután mindennel végeztem elindultam lefelé és még kifelé jövet felvettem a köntösömet is. Már a lépcsőnél jártam, ám Rob megakadályozott abban, hogy lemehessek: A derekamnál húzott vissza magához egy vérpezsdítő csókra.
- Jó reggelt! – kuncogott, miután zihálva elváltunk.
- Neked is. – vigyorodtam és még egy apró puszit nyomva a szájára lehúztam őt a konyhába. A szervezetem az aznapi koffeinadagját és a reggelijét követelte, úgyhogy míg felraktam főni a kávét, Rob összeütött egy kis tükörtojást.
- Emily nem jött haza. – szólaltam meg, miközben Szerelmem sütögetését néztem. – Nincs a szobájában.
- De hazajött. – bólintott rá. – A nappaliban van.
Éreztem hogy ráncokba szalad a homlokom. Semmit nem értettem.
- Tegnap este miután elaludtál lejöttem inni, mert én nem tudtam aludni. – magyarázta értetlen arckifejezésemet látva. – Mikor elindultam volna felfelé, akkor ért haza Emily. gondoltam megkérdezem mi történt.
- És mi történt? – vágtam közbe türelmetlen kérdésemmel, miközben levettem három tényárt, meg három bögrét a polcról.
- Jesse azt mondta, hogy kis időt kért, hogy… feldolgozza. – folytatta.
- Ne már!
- Emily annyira kiborult, hogy sírvafakadt, és a nyakamba borult. Alig tudtam megvigasztalni, még sosem láttam ennyire sírni senkit. Bementem vele a nappaliba, megnyugtattam, aztán a végén elaludt, úgyhogy betakartam és felmentem az emeletre.
- Juj, szegény Emily. – sajnálkoztam. – Nagyon rendes volt tőled, hogy így megvigasztaltad!
- Ez természetes. – mosolygott rám meleget, és közben kitette a reggelit a tányérokra. – Annyira elveszett volt, érted? Az jutott eszembe hogy én soha nem tudnálak így megbántani téged.
- Gondolod hogy nem jönne vissza Emily-hez? – néztem a kékes szemekbe, amik csupa szeretet tükröztek.
- Nem tudom… - csóválta a fejét. – A barátnőd eléggé kétségbe volt esve. Nem tudom milyen lehetett az a beszélgetés, de ha így érintette… - Az utolsó mondatánál lehalkította a hangját.
- Em terhes, könnyű sírva fakasztani. – próbáltam ellenérveket keresni, holott szinte éreztem, hogy nem lesz ez így rendben. Ha egy fiú időt kért…
- Nem tudom, Kris. – sóhajtotta, s a kávé főzőhöz fordult, mivel jelzett hogy kész a kávé.
- Megyek szólok neki. – intettem a nappali felé, és el is indultam arra. Egyet tudtam: Emilynek most mindennél nagyobb szüksége lesz ránk.
(Emily szemszöge)
- Emily. – valaki gyengéden megrázogatta a vállamat. – Kelj fel!
Miután sikerült pislogva hozzászoktatni a szemem a hirtelen világossághoz felismertem az ébresztőórámat, Kristent. Barátságosan mosolygott rám, majd újra megszólalt:
- Gyere, Rob csinált reggelit én meg kávét.
Nyögve feltornáztam magam ülőhelyzetbe, és körülnézve láttam, hogy a nappaliban vagyok, még mindig a tegnapi ruhám van rajtam. Juj, az a tegnap éjjel! Csak úgy ömlöttek az emlékek. Szegény Robertet teljesen kikészíthettem.
- Hány óra van? – kérdeztem morogva.
- Kilenc lesz tíz perc múlva. – felelte egy kis gondolkodást követően barátnőm. – Na, gyere.
- Megyek… - motyogtam és felálltam a szófáról. Kicsit meginogtam a lábamon, és a fejembe is belenyilallt a fájdalom, amire önkéntelenül fel is szisszentem. – Van itthon Aspirin?
- A gyógyszeres dobozban. – jött a felelet az ajtóból. – Jól vagy?
- Persze csak fáj a fejem. – Megköszörültem a torkomat, mivel elég rekedt volt a hangom, s követtem Krist a konyhába. Robert, is éppen most tért vissza, gondolom a postaládától, mert a kezében volt egy-két boríték, meg újság is.
- Jó reggelt! – mosolygott rám, de én nem mertem a szemébe nézni.
- Jó reggelt. – motyogtam, és ledobtam magam az egyik székre. A tányéromon már ott gőzölgött az étvágygerjesztő tükörtojás, a bögrében pedig a kávé. – Hú, jól néz ki!
- Jó étvágyat. – vigyorgott Kristen és ő is leült Roberttel a két oldalamra.
- Jobban vagy már? – nézett rám Rob fürkésző tekintettel.
- Mondhatjuk… - ingattam a fejem, mondjuk ez is kár volt, mert csak még jobban elkezdett hasogatni. – ne haragudj, hogy tegnap este, úgy rád zúdítottam mindent!
- Ugyan már, Emily! – pirított rám. – A barátod vagyok! Én is és Kristen is bármikor itt leszünk neked, hogy segítsünk.
Zavartan elmosolyodtam, és inkább a reggelimnek szenteltem több figyelmet.
- Köszönöm! – hálálkodtam, még mindig a tojásomnak. – Ez nagyon kedves tőletek.
- Semmiség. – tette a vállamra a kezét barátnőm, mire a szemébe néztem. Megértés, barátság… - Na de együnk, mert ki fog hűlni. – azzal ő már neki is látott az evésnek, én pedig követtem a példáját.
- Amúgy szerintem ma már be kéne kapcsolni a fűtést, mert ma reggel is majd meg fagytam. – vélekedett Kris.
- Éjjel is folyton kitakaróztál. – mondta Rob. – Mindig vissza kellett, takarjalak. Sokat forgolódtál.
- Igen? – lepődött meg Kristen. – Hát ez fura. DE most nem járkáltam, ugye?
- micsoda? – Erre a mondatra felkaptam a fejem. Járkálni?
Kristen elvörösödött, Rob meg csak felkuncogott.
- Na, miről van szó? – követeltem.
- Alva járó vagyok. – bökte ki barátnőm. – Sosem mondtam, de otthon gyakran alva jártam.
- Ezt nem mondod! – Alig tudtam megállni nevetés nélkül. – De hát mióta?
- Elég régóta…
- És én erről miért nem tudtam? – kérdeztem tettetett felháborodással. – Évezredek óta ismerlek, és eddig még nem mondtad!
- Én is csak most láttam először felfedezőútra indulni. - nevetett Robert. – Eddig előttem is tok volt.
- Hihetetlen vagy! – nevettem én is.
- Nagyon jól szórakoztok, mi? – húzta össze a szemét játékosan Kris. – Örüljetek neki hogy nincs ilyen rigolyátok!
Még egy darabig nevettünk ezen, de aztán inkább az evéssel foglalkoztunk. Jó hamar behabzsoltam a tojást, ami nagyon finom volt, aztán egy Aspirin kíséretében megittam a kávémat is. mind ezek után felmentem, hogy lezuhanyozzak, és átöltözzek. Ma először tört rám ismét a félelem. Mi lesz ha Jesse nem jön vissza? Ha elköltözik minden válasz nélkül? Ha soha többet nem akar látni. Annyira fájt ezekbe belegondolni. nagyon szeretem Jesse-t és ha elveszíteném, az nem jelentene mást mint a teljes megsemmisülést. Egyedül, apa nélkül képtelen lennék felnevelni a kicsit, hisz minden gyereknek kell az apja, és még ha Rob és Kris itt lesznek is velem, az nem ugyanaz, mintha Jesse-vel együtt nevelnénk fel a kis csöppséget.
Kiskoromban mindig elképzeltem, hogy lesz gyerekem, mint minden más lány is. De nem így történt ez az illúziómban. Ott az eljegyzési gyűrű, már ott csillogott az ujjamon, és már voltam vagy harminc éves. Egy érett és összeszedett nőként képzeltem el magam, aki minden gond nélkül ringatja a kisgyermekét a kezében, aki rögtön elalszik a dúdolására. De most még nem vagyok se harminc éves, sem érett, sem összeszedett. Még nem tudom, milyen dallammal kell csitítani a gyereket, nem tudom, hogy kell rendesen ringatni, hogy megnyugodjon, és hogy hogy kell megnézni, a csuklómon hogy elég meleg-e a tej. Na és a házasság? Azzal mi lesz? Jesse el akar majd venni egyáltalán? Vagy nem akar ilyen komoly kapcsolatot? Na és ha el is akarna venni, mikor ejtenénk meg? A szülés előtt vagy az után? Ha visszajön hozzám egyáltalán…
A kezem minden irányítás nélkül a hasamra csúszott, amin még persze semmi nem látszott, de a tudat, hogy ott volt bent a kisbabám… Valahogy olyan furcsa volt az érzés, ez a mozdulat is olyan természetesnek tűnt a tükörből. Ez az anyaság első jele?
Nagyot sóhajtottam és immár felfrissülve, tiszta fejjel léptem ki a fürdőszobából. Odalentről, hallottam, hogy szól a tévé, úgyhogy lementem, de csak Robertet találtam a nappaliban.
- Kristen? – kérdeztem rá, mivel jó lett volna egy csajos beszélgetést megejteni, mostanában úgyse volt ilyenre példa.
- Elment forgatni, kérte hogy köszönjek el tőled a nevében. – mondta rám nézve a képernyőről. – Jobb a fejed?
- Ja. – bólintottam, és lehuppantam a fotelbe. Robert valami meccset nézett a tévében. – És ha Kris forgat te hogyhogy itthon vagy?
- Úgy hogy ezen a héten én nem forgatok. – húzta el a száját alig láthatóan. – Tudod ebben a részben, mármint az Újholdban én kevesebben játszom, mert Edward is kevesebbet szerepel a történetben. De jövő héttől újra visszatérek.
- Akkor most pihenhetsz egy kicsit.
- Ja, csak Krist látom kevesebbet. – hümmögött szomorkásan. – Van valami, amit nézni akarsz? Mert ez a meccs már most semmit nem ér.
- A tévében ilyenkor semmi jó nem megy viszont egyik nap a boltban járkálgatva, felfedeztem egy horrorfilmet. – ördögien elvigyorodtam, és felálltam. – Lehozom és megnézhetjük.
- Oké, csak mondj egy címet, hogy legyen min törnöm a fejem, míg kukoricát pattogtatok. – nevetett.
- Az árvaház. – kiáltottam még vissza, aztán felsiettem az emeletre. Előkerestem a polcomról a DVD-t majd visszafutottam a nappaliba. Beraktam a lejátszóba a lemezt, de megállítottam, hogy kimenjek Robhoz. A kukorica már a mikro-ban pörgött ő pedig az újságot böngészte, mikor beléptem.
- Betettem.
- Mindjárt kész a popcorn is. – mondta félretéve a lapot.
- Te… - kezdtem tétován. – Kristen.. úgy értem… nem lesz féltékeny, hogy velem tévézel, meg nasizol?
- Emily… - csóválta a fejét. – Kristennel szeretjük egymást és pontosan tudja, hogy nem fogom megcsalni veled, ahogy te sem tennéd ezt. Bízik bennünk, és amúgy is, neked most arra van szükséged, hogy eltereljük, a figyelmedet, és itt legyünk veled. Ő is így látja, én is, úgyhogy ez túl van tárgyalva.
- Hát rendben…- sóhajtottam fel, de aztán elmosolyodtam. – Tényleg hálás vagyok…
- Tudom. – Viszonozta a mosolyomat. – És nagyon szívesen segítünk. – a mikro sípszója nyomta el az utolsó szavát, de így is értettem. kIvette a pattogatott kukoricát, kiborította egy tálba aztán visszamentünk a nappaliba. Letelepedtünk a kanapéra és én megnyomtam a Play gombot.
- Amíg bemutatják a szereplőket, mesélj erről a filmről. –kérte.
- Hát arról van szó, hogy a főszereplő, nő árvaházban nőtt fel, és mire felnőtt lesz és férjhez megy, meg gyereke is lesz, az árvaház már elhanyagolt lesz, már bezárták, és mivel sok pénzük van, felújítja, csakhogy furcsa dolgok vannak a házban. Ennyi volt a hátuljára írva, de izginek tűnik.
- Igen. –helyeselt, majd mindketten a képernyőre fordítottuk a tekintetünket.
*
Nagyjából fél óra múlva, mikor már kezdtek volna beindulni az események, éppen csöngettek. Rob persze rögtön felállt, hogy ajtót nyisson, én meg addig megállítottam. Persze, pont most kell megzavarnia valakinek, amikor a legizgibb rész jön!
Egy darabig alig hallottam valamit aztán Rob felkiáltott:
- Emily, téged keresnek!
Engem? – csodálkoztam el, és elképedve álltam fel a kanapéról, és mikor kértem a hallba, megpillantottam Őt. Ott állt azzal a bűnbánó, szexi mosolyával és a kék szemeivel. Szívdobogva torpantam meg és csak bámultam őt. Ő tényleg eljött? Tényleg itt van?
- Emily… - mondta ki a nevemet, és ez volt a végszó. Odarohantam hozzá, és a nyakába vetettem magam. Ő szorosan visszaölelt, egy apró csókot adott a nyakamra.
- Hát eljöttél! – suttogtam kissé remegő hangon a pulcsijába.
- Hát persze! – Kissé eltolt magától, de csak hogy a szembe nézhessen. – Én magam sem értem, miért nem mondtam rögtön, el ezt, de annyira sokkolt ez az egész…
- Hidd el engem is. – nevettem fel, miközben a könnyeim kifolytak. – Annyira megijedtem, hogy… hogy…
- Hogy gondolhattad ezt egy percig is? – törölgette le a könnyeimet. – Soha nem tudnálak elhagyni téged… titeket. – a hasamra tette kezét, majd a derekamra csúsztak a kezei és közelebb húzott magához, hogy megcsókolhasson. – Sőt, örülök a babának, és… és már kerestem egy nagyobb lakást hármunknak itt a közelben, mert tudom, hogy szereted New Yorkot…
- Komolyan? – leheltem hitetlenkedve.
- A legkomolyabban. – biztosított és újra játékba hívta az ajkaimat. – Szeretlek. – suttogta két csók között.
- Én is téged.
Nem tudom meddig álltunk így ott egymás ajkát becézgetve, de az biztos, hogy sokáig. És milyen jó érzés volt. Mintha egy rózsaszín buborékban lebegett. Tényleg hogy gondolhattam, hogy elhagyna? Most már minden rendben lesz… tudom.
( Robert szemszöge)
Mosolyogva vonultam vissza a nappaliba, miután Jesse és Emily megölelték egymást. Tudtam én, hogy vissza fog jönni! Jesse-nek is van szíve, és nem tudná ezt megtenni a szerelmével.
Fogtam egy autós magazint, és letelepedtem vissza a helyemre. Kisvártatva, Emily tűnt fel az ajtóban kivirult arccal és csillogó szemekkel. Most már sokkal jobban nézett ki, mint pár perccel ezelőtt.
- Rob, elmegyek egyet sétálni, Jesse-vel. – közölte pironkodva. – Ugye nem baj?
- Dehogyis. – mosolyogtam rá. – Elleszek, menj csak!
- Majd este megnézzük négyesben. – kacsintott rám, majd idejött, hogy egy kizárólag baráti puszit nyomjon az arcomra. – Köszönök mindent!
- Nagyon szívesen. – kuncogtam fel. – Jó szórakozást!
- Meglesz! – cincogta, és már itt sem volt. És pedig nagyot sóhajtva fordultam újra az újságom felé, azzal a lelombozó tudattal, hogy én még eléggé soká láthatom az én Kristenemet.
(Kristen szemszöge)
Most az egyszer örültem, hogy vége a forgatásnak. Odakint már majdnem teljesen sötét volt, csak a horizonton lehetett még látni pár rózsaszín foltot. Az idő is sokkal hűvösebb lett.
Gyorsan elköszöntem mindenkitől, a csapatból, aztán bevágtam magam a kocsiba, hogy végre hazainduljak. Persze, jó volt a forgatás többnyire, Taylor is jó színész, és a többiekkel is egy élmény volt de… Rob nélkül nem az igazi. Ő vele mindig tudtam, mit kell tennem, de akármennyire is bírom Taylort, mellette ezt soha nem érzem, ahogy a többi színésztársam mellett sem. Robertet nem pótolhatja senki, ez egyértelmű. És nem csak azért, mert együtt járunk, meg, mert szeretem, hanem mert kiemelkedően jó színész, és könnyű vele együtt forgatni.
Mikor megálltam a ház előtt valami kizökkentett az elmélkedésemből. Valami, amit láttam. Valakik, akik az utcán mentek kézen fogva, és élénken beszélgetve. És ezek a valakik nem voltak mások, mint Emily és Jesse. Csak tátottam a számat, majd mikor sikerült észhez térnem, kipattantam a kocsiból és odarohantam hozzájuk.
- Hahó! – köszöntöttem őket vidáman. – Hát minden rendben.
- Minden. – biztosított egy boldog mosollyal Em. – Jesse-vel mindent megbeszéltünk!
- Ennek nagyon örülök! – mondtam őszintén.
- Milyen volt a forgatás? – érdeklődött Jesse, miközben elindultunk befelé, a házba. A szívem persze dobogott, mint az őrült, hogy újra láthatom Robot.
- Egész jó. – ingattam a fejem.
- Így hogy most már itthon vagy este együtt négyesben megnézhetjük azt a horrort. – ujjongott Emily.
- Horrort?
- Roberttel elkezdtük megnézni, de csak egy kis részt néztünk meg belőle. – magyarázta barátnőm. – De most be tudjuk fejezni.
- Jól hangzik! – bólogattam, miközben kinyitottam a kaput. – Mi az a horrorfilm?
- A címe: Az árvaház. – mondta drámainak szánt hangon Em.
- és miről szól.
- Majd meglátod!
- Nekem is ezt mondta mikor kérdezősködtem. – nevetett Jesse. Úgy tűnt ő is boldog, és semmi baj nincs köztük.
Ahogy benyitottam az ajtón, megláttam Robertet amint a lépcsőn igyekszik felfelé, de ahogy meglátott, felcsillant a szeme és a következő pillanatban már itt is volt és a karjába zárt.
- Üdv itthon! – csókolt a hajamba, majd Emily-ékhez fordult. – Sziasztok! Csillog a szemetek, itt már nem lehet baj!
Emily elpirult és lesütötte a szemét, Jesse pedig csak zavartan közelebb húzta magához őt.
- Na de éhen halok! – csaptam össze a tenyerem és elindultam a konyha felé.
- Rendeltem pizzát, pár perc és itt kell, hogy legyen. – közölte Rob. – Betettem a filmet, és készítettem a tányérokat!
- Nagyon jó esténk lesz! – vigyorogtam. – Addig míg megjön a pizza gyorsan lezuhanyozok, ti addig készülődjetek be!
- Okés! – bólogatott Emily és már húzta is be barátját a nappaliba.
Robert ekkor hozzám fordult.
- Na milyen volt ma? – érdeklődött egy fél mosollyal.
- Rossz volt nélküled. – simultam a mellkasához. – Nagyon lassan ment ez a nap!
- Nekem is, Drágám. – simogatta meg a hátamat. – Úgyhogy most csókolj, meg Kristen Stewart!
Nevetve nyomtam az ajkaimat az övére, majd pár perc múlva levegőhiány miatt elhúzódtam tőle.
- Jó hogy itthon vagy! – sóhajtotta. – De remélem azért nem volt olyan szörnyű a forgatás.
- Olyan tízes skálán hatos. – saccoltam meg. – Taylor jó színész, és jól elvoltam a többiekkel is, de nem ugyanaz.
- Hát persze hogy nem! De jövő héten már ott leszek veled én is újra!
- De az még olyan soká lesz. – panaszkodtam újra magamhoz ölelve. – Még csak az első nap telt el!
- Tudom. – mormogta. – De mikor hazajössz, itthon foglak várni.
- Ez az egyetlen dolog, ami éltet. – Adtam egy utolsó csókot a szájára. – Na, tényleg megyek zuhanyozni!
- A nappaliban leszünk! – kacsintott rám, majd hagyta, hogy felszaladjak.
A zuhanyozást, most kivételesen gyorsan letudtam, pedig általában mindig sokig állok a víz alatt. most viszont alig tíz perc alatt pizsamában voltam, tisztén és frissen. Felkaptam még a köntösömet, majd lesiettem a földszintre. A nappaliban már mindhárman ott ültek, a pizza már az asztalon várakozott arra hogy megegyük és a kólát poharakba töltötték. Robert is kitárta a karját, hogy odabújjak hozzá. Nem is kellett több odamentem hozzá, és hozzásimultam.
Mindenki vett egy szelet pizzát, majd Em beindította a filmet és át is adhattuk magunkat az este izgalmának!
*
Az eső ezerrel kopogott az ablakon reggel, mikor felébredtem. A szememet még nem nyitottam ki, mert reméltem, hogy vissza tudok aludni. Rob édesen fogta a takarót és még feljebb húzta a rajtam. Szóval már fent van. Mennyi lehet az idő.
Feladtam a próbálkozást a visszaalvás terén és a hátamra fordultam. Rob az ágytámlának dőlve mosolygott rám.
- Én ébresztettelek fel?
- Nem, már fent voltam. – suttogtam és kinyújtóztattam a tagjaimat. – Olyan hülyeségeket álmodtam ettől a filmtől.
- Igen? – kuncogott.
- Aha. – ásítottam. – Nem értettem miért így kellett befejezni! Ez olyan lehangoló!
- A horrorok már csak ilyenek. – vonogatta a vállát. – De szerintem ettől még jó film volt.
- Szerintem is. – helyeseltem.
- Idebújsz? – kérdezte kitárva a karját hívogatóan. Szívdobogva csúsztam mellé, ő pedig a mellkasára húzott.
- Mennyi az idő? – kérdeztem pár perccel később. – Tudod, hogy tízre be kell mennem…
- Tudom… - szomorodott el és az órára pillantott. – Még csak fél kilenc van.
Felsóhajtottam.
- Akkor még egy darabig lehetek itt veled. – öleltem még szorosabban magamhoz. – Nem akarok megint nélküled forgatni…
- Jaj, tudom. – dörzsölgette meg a hátamat. – De tudod, hogy muszáj lesz.
- Igen…
- Tudod mit? – kérdezte hirtelen. – Mi lenne, ha én vinnélek el, meg én hoználak haza?
- Feleslegesen kocsikáznál… - húztam el a számat.
- Nem baj! – legyintett. – Addig akarok veled lenni, amíg csak lehet!
- Hát jó! – egyeztem bele. Nem kellett sokat unszolni az biztos.
- Holnap úgyis mennem kell délelőtt aláírni arra a másik filmre a szerződést. – folytatta. – Majd útban oda ki tudlak tenni a Stúdiónál.
- Okés!
Pár perces csend állt be, amit a csengő hangja szakított meg. Nyögve kikászálódtam az ágyból. Ki lehet az ilyenkor.
- Lemegyek én, hagyd…
- Rob, neked fel is kéne még öltöznöd. – néztem végig rajta. Csak egy rövidnadrág volt rajta amiben aludt… - majd én nyitom.
Felvettem köntösömet és lesiettem a földszintre. útközben igyekeztem rendbe szedni az ábrázatomat. Közben az illető még egyet csöngetett. Gyorsabban szedtem a lábaimat, majd miután megtaláltam a kulcsot és kizártam az ajtót. Számítottam a postásra, valami szórólap osztogatóra, esetleg valamelyik szomszédra, de rá a bátyámra, semmiképp.
