2. ~ 5. fejezet - Extra ;)

Sziasztok! Na meghoztam :D (L) Jó olvasást mindenkinek és véleményeket kérek!! :D *-* :))

A megtestesült bizonytalanság

(Emily szemszöge)

Leültem a székre és a dokim furcsa arckifejezéséből próbáltam valamit kivenni. Nagyon reméltem, hogy nem ennyire rossz a helyzet.

- Talán valami betegségem van? – kérdeztem kissé remegő hangon remélve ennek az ellenkezőjét.

- Áh nem! – rázta a fejét az orvos, és megkönnyebbültem.

- Akkor mi a magyarázat a késésre? – ráncoltam a homlokomat, mert most már tényleg nem értettem. Dr. Smith egy apró mosollyal nézett rám, majd megszólalt.

- Nem tudom, hogy ezt jó hírnek fogja-e venni de… - nagy levegőt vett. – ön minden bizonnyal kisbabát vár. Öt napos terhes…

Egy pillanatig fel se fogtam, amit mondott. Ez csak egy rossz álom lehet! Az képtelenség hogy én kisgyereket várok! Hogyan lehetséges ez, hiszen használt gumit? Én nem lehetek anyuka! Azt sem tudom, hogy kell megfogni egy kisbabát, kizárt, hogy éppen én legyek anya!

- Jól van kisasszony? – kérdezte a doktor, mert nyilván elfehéredtem.

- Nem, nem! – suttogtam, de inkább csak magamnak, figyelmen kívül hagyva Dr. Smith kérdését. – Ez képtelenség.

- Hozzak vizet? – jött a következő aggódó kérdés.

- Az hogy lehet doktor úr? – böktem ki egy értelmes mondatot.

- Ugye nem én leszek az, aki szexuális felvilágosítást ad önnek? – nézett nagyot. Én tényleg ehhez az orvoshoz jártam eddig?

- Nem! Tudom, hogy mi a folyamat, de mi védekeztünk. – magyaráztam neki.

A homloka ráncokba szaladt.

- Hogyan?

- Óvszerrel. – feleltem csöndesen.

- Csak azzal? – sóhajtott fel.

- Miért az nem elég? – tártam szét a karom. – Ha nem lenne elég nem kéne reklámozni, hogy extra biztonságos!

- Ha nem jó minőségűt vettek, vagy gyári hibás volt akkor könnyen előfordulhat, hogy…

- Gyári hibás… - túrtam a hajamba és a szemem könnybe lábadt. Mi a fenét fogok így csinálni?? – És nézze, már ne haragudjon, de az nem fordulhat elő hogy esetleg… esetleg téved?

 Nem úgy tűnt, mint aki megsértődött, nyilván nem én vagyok az első, aki ezt kérdezi tőle.

- Ez mindössze egyszer fordult elé a pályafutásom elején. – felelte halál nyugalommal. – Azóta mindig bevált. Sajnálom…

 Csak sóhajtottam egy nagyot. Remek! Miért nem én vagyok az akinél a páklyafutása elején tévedett?

- Nézze, természetesen vannak lehetőségek, amivel el lehet vetetni a gyereket. – közölte lassan elgondolkodva. – ha arra a döntésre jutna, hívjon fel és én ajánlok önnek gyógyszert, amivel ez lehetséges lesz.

- Öhm… - Ez nekem túl sok egyszerre! – Először megbeszélem a barátommal hogy mi tévők legyünk, utána majd meglátjuk… De azért köszönöm.

 Felegyenesedtem a székről, és még mindig eléggé sokkos állapotban indultam el az ajtóig, az elköszönés, amit produkáltam pedig nem volt több suttogásnál. Nem is figyeltem merre megyek csak azt vettem észre, hogy a kocsim mellett állok, úgyhogy kinyitottam és beszálltam a volánhoz.

  Ez csak egy rémálom, Emily, és mindjárt felébredsz! – áltattam magam. – Ez nem lehet, a valóság én nem lehetek anya még! Most még nem! Az kizárt! Hogy fogom ezt elmondani Jesse-nek? És ha valahogy el is mondom neki, hogy fog rá reagálni. Elhagy? Elköltözik? Megszakít velem, velünk minden kapcsolatot? nem akarja majd hogy köze legyen a gyerekéhez?

  Összerezzentem, mikor megcsörrent a telefonom, de szerencsére csak Kristen volt. Jaj! Már el kellett volna indulnom a reptérre! Basszus!

- Szia, Kris! – a hangom kissé rekedtes volt észrevettem.

- Szia Em! – jött a viszonzás, eléggé vidáman. – Most szálltunk le.

Oh, franc, tényleg sietnem kell!

- Oké… öö… minden rendben volt? – habogtam miközben becsatoltam magam és indítottam.

- Persze. – felelte. – Te itt vagy már?

- Még nem, tíz perc múlva érek csak oda. – ismertem be. – Bocsi, hogy kések, de dokinál voltam…

- Dokinál? Miért, baj van?

- Az attól függ. – sóhajtottam fel. Igen baj van! – mindjárt ott vagyok, rendben?

- Emily, minden oké? – kérdezte gyanakodva.

- Fogjuk rá, majd ha odaértem, mesélek. – ígértem, aztán elköszöntünk egymástól és letettük.

 Lehet, hogy hülyeség, de szinte mintha már érezném, hogy van bennem valami, vagyis valaki. Persze lehetetlen, mert ezt ilyenkor még nem lehet érezni, de akkor is! Valahol a tudatom mélyén, az óriási aggódás alatt, fellobbant a boldogság, hogy egy kisgyerek van odabent, és akkor döntöttem el, hogy nem fogom elvetetni, még akkor sem ha Jesse nem lesz mellettem…

  A telefonomért nyúltam, miután megálltam a pirosnál - biztos, hogy volt még lámpa azoknál megálltam egyáltalán?? -  és kikerestem Jesse számát. Már éppen megnyomtam volna a hívás gombot, mikor inába szállt a bátorságom és inkább nem hívtam fel. Gyáva vagyok! Szörnyen gyáva, de egyelőre még nem állok rá készen, hogy elmondjam neki. Ha beszéltem Kristennek majd utána felhívom vagy… vagy elmegyek hozzá.

  Újra indítottam, mivel zöldet kaptam. Sírni akartam. Azt akartam, hogy míg odaérek, a reptérre mindent kisírjak magamból, de most nem ment. Egyszerűen akárhogy akartam, egy kósza könnycsepp se érkezett. Pedig azt mondják, hogy a terhes nők sokat sírnak nem? A hormonok miatt? Jó mondjuk én már így is különc vagyok, hányni se hánytam szóval…

  Végre megérkeztem, a reptérre, úgyhogy gyorsan felhívtam Kris-t hogy itt vagyok, majd megálltam a kocsi mellett és figyeltem, hogy hol vannak. Pár perccel később fel is tűntek a parkolóban, és Kristen ide is szaladt hozzám.

- Szia!! – ölelt át jó szorosan és ez most kifejezetten jólesett.

- Szia Kristen! – viszonoztam az ölelését. – Milyen volt Los Angeles-ben?

- Nagyon jó! – mosolygott rám. – Sikerült tiszta lappal indulni!

- Ennek örülök. – veregettem vállon, majd Robhoz fordultam. – Helló, Rob!

- Szia, Emily! – intett. – Kinyitod a csomagtartót?

- Nyitva van csak erősen meg kell rántani.

- Látom, hogy valami baj van. – nézett rám barátnőm fürkésző tekintettel. Talán próbált a gondolatomban olvasni…

- Nem tudom, hogy bajnak számít-e. – húztam el a számat. – A kocsiban elmondom.

- Oké. – bólintott.

Robert lecsukta a csomagtartót, így beülhettünk a kocsiba. Kris ült az anyósülésre, barátja meg a hátsó ülésre. Nem tudtom hogy kezdhetnék bele a sztoriba, úgyhogy csendben egyesbe tettem a kocsit, és kisoroltam a parkolóból.

- Most már valamit, mondanod kell. – A szemem sarkából láttam, hogy Kris rám néz, de én igyekeztem az útra koncentrálni. – Miért voltál dokinál, Em?

- Mert… észrevettem dolgokat. – kezdtem bele nagy nehezen. - Marha sokat kezdtem enni, és hol jó kedvem volt, hol pedig borzalmasan éreztem magam. De ez fel se tűnt, még hányni se hánytam, csak hogy késtek a piros napok. Nem is hogy késtek, el se jöttek, pedig nekem már tizenhárom éves koromtól kezdve szuperül beállt.

- Oh ne…

- Így hát elmentem a dokimhoz, hogy megkérdezzem mi a bajom, akkor még nem is sejtettem, hogy ez lesz, pláne hogy védekeztünk. – folytattam most már rápillantva. Ő is ledöbbent. – De aztán megvizsgált és közölte, hogy ötnapos terhes vagyok.

- Emily… ez… de hát hogyan? – dadogta. – Ha védekeztetek, akkor hogyan?

- Úgy hogy én nem védekeztem csak ő. – forgattam a szemem.  De én miért nem? Hogy lehettem ennyire süket!

- Jó ég… - suttogta elhűlve. – És elmondtad már Jessenek?

- Dehogy. – csóváltam a fejem. – Ti vagytok az elsők, akiknek elmondtam. Fel akartam hívni, de inába szállt a bátorságom. – Éreztem, hogy szúrni kezd a szemem, ami nem is érdekelt volna, ha egyedül vagyok.

- Ezt megértem, de valamikor el kell mondanod neki…

- Nem tudom, mit tegyek, Kris. – A hangom elcsuklott a kétségbeeséstől. – Mi még csak most kezdtünk el járni, alig van két hónapja, és máris egy nagy felelősséget kapnánk a nyakunkba. Mi lesz, ha azt mondja, hogy így nem hajlandó velem együtt maradni, vagy, hogy vetessem el a babát?

- Nyugodj meg Emily, az első az lesz, hogy megmondod neki. – próbált nyugtatni. – Meglátod, mit mond, utána ráérsz a többivel foglalkozni.

Nagy levegőt vettem aztán kifújtam nehogy elkezdjek bőgni előttük.

- És hogyha szeret téged, nem fog tudni elhagyni titeket. – tette hozzá Rob, bölcsen. Igaza lehet? – Jesse rendes srác, szerintem nincs mitől tartanod.

- Még nem volt túl jó ötlet az a dolog… - csóváltam a fejem, a szeretkezésre célozva.

- Ne beszélj butaságokat! – pirított rám, Kris, és megsimogatta a sebváltón lévő karomat. – minden rendben lesz, meglátod!

- Szeretnék hinni neked… Csak ne tudok… - újabbat sóhajtottam. – Mikor a doki kimondta, nem akartam hinni a fülemnek, és míg elértem a repteret szerintem, vagy tízszer hajtottam át a piroson, lehet, hogy jönnek majd a bírságok.

- Ne törődj velük. – legyintett rá barátnőm. – Feldúlt voltál, világos!

Örültem, hogy ő megért, és csak azt reméltem, hogy a barátom, is így meg fogja majd érteni a helyzetet, és ahelyett hogy ellökne, magától támogat majd.

 Megérkeztünk a házhoz, úgyhogy leparkoltam, és kiszálltunk, hogy kivegyük a csomagokat.

- Én éhen halok! – mondta Kristen, mikor beértünk a házba.

- Van még sajtos tészta a hűtőben, azt ettem ebédre. – intettem a konyha felé. – Én most nem vagyok éhes, inkább veszek egy forró fürdőt, hátha az segít.

- Jól teszed. – ölelt magához Kristen. – Csak nyugi.

Bólogattam, mert szó már nem jött, megtörölgettem a szememet, aztán felsiettem az emeletre. A fürdőben megengedtem a forró vizet, meg egy kis hideget, aztán bekészítettem, a bekészítettem a pizsamámat. Alszok rá egyet, aztán majd reggel átugrom Jesse-hez a nagy hírrel, lehet, hogy jót fog tenni az, hogy kialszom magam, és tiszta fejjel beszélek vele.

  Miután megtelt a kád, levetkőztem és beleültem a vízbe. Míg áztattam magam, sikerült teljesen kitisztítanom a fejem, és úgy tenni mintha minden rendben lenne. Nem tudom mennyi időt ülhettem ott, de amikor már rám hűlt a víz és nagy nehezen kimásztam a kádból, arra a döntésre jutottam, hogy nem várhat a dolog reggelig. Otthagytam a pizsamámat a fenébe, és átszaladva a szobába felöltöztem rendesen, már amennyire az agyam tudtam mit veszek fel. Most azt sem érdekelt, ha a színek nem passzolnak egymáshoz, csak fogtam a táskámat és lerohantam a földszintre.

- Elmegyek Jesse-hez. – közöltem az éppen mosogató lakótársaimmal. – Megmondom neki. Jobb hamarabb túlesni rajta!

- Csak nyugodtan! – figyelmeztetett Kris. – Nem fogja leharapni a fejedet, higgy nekem!

- Reméljük. – sötéten felnevettem. – Szurkoljatok!

- Szorítunk! – mosolyogtak rám, aztán én elindultam a bejárathoz. Felhúztam a cipőmet, aztán kisiettem a kocsihoz. Bevágtam magam a kormányhoz, és indítottam. Egész úton úgy vezettem, mint egy őrült szerintem, bár nem igazán figyeltem semmire. A gyomrom görcsben volt, a torkomban lenyelhetetlen gombóc keletkezett és a sírás környékezett ismét. De most nem törhettem meg… még nem, amíg oda nem érek!

  Megálltam az emeletes ház előtt, leállítottam a kocsit, majd kiszálltam. A lábaim többször is meginogtak a bejárat felé menet, majd szintén remegő kézzel nyomtam meg a kaputelefont. Jesse pár perc múlva válaszolt is a csengetésre.

- Igen?

- Én vagyok, Emily. – mondtam neki, igyekezve úrrá lenne a hangom remegésén.

-  Nyitom. – felelte mosolygós hangon, majd egy búgás hallatszott, és én meghúztam az ajtót. Vacilláltam a lift és a lépcső között, de aztán az előbbi mellett döntöttem. Minél előbb ott vagyok annál jobb, de szinte egy örökkévalóságnak tűnt, amíg felértem a hatodikra.

 Kilépve a liftből, az ajtó már nyitva volt, és barátom ott állt az ajtófélfának dőlve a szexi mosolyával. A szívem nagyon hevesen vert odabent, miközben próbáltam viszonozni a mosolyát.

- Szia! – köszöntem félszeken. Ő idelépett hozzám, és adott egy csókot.

- Szia! – viszonozta a köszönésemet, aztán kézen fogott és bevezetett a lakásba. Tudtam, hogy észrevett rajtam valamit, és ennek hangot is adott.

- Baj van?

- Hát… attól függ, te minek gondolod. – mondtam remegő hangon. Több ezer párbeszédet megfogalmaztam magamban, de még mindig nem tudtam melyik lenne a helyes. – Arról van szó, hogy… hogy szülők leszünk.

  Csak nézett rám, kifejezéstelen arccal, de úgy mintha nem is látna. Pislogni is elfelejtett, nyilván járt az agya, próbálta feldolgozni, amit hallott, majd végül ennyit nyögött ki:

- Tessék?

- Terhes vagyok. – ismételtem meg másképpen. – Ma voltam dokinál, és ő mondta, terhes vagyok.

- De hát hogy? – fogta a fejét. – Hiszen használtam gumit.

- Az orvos szerint vagy gyári hibás volt, vagy rossz minőségű. – fújtam ki a levegőt, de ettől se nyugodtam meg, egy cseppet sem.

- Azt hiszem, le kell ülnöm… - morogta és lerogyott a konyhában lévő székre. – Uram isten… egy baba.

- Igen… egy baba. – motyogtam, lehajtott fejjel, féltem a reakciójától.

- Hát ez… ez… - hebegett. – Nekem… nekem azt hiszem, kell egy kis idő, hogy feldolgozzam ezt.  

- Egy kis idő… - visszhangoztam a szavait. Ettől féltem. Egy kis időt kér és a végén nem is látom többet. – És mégis mennyi az a kis idő. – a hangom elcsuklott, a szemem könnybe lábadt. 

- Nem tudom, de ezt meg kell még emésztenem. – A tenyerébe temette az arcát, és úgy ült ott.

 Vártam hátha mond még valamit, hátha szól hozzám, de semmi, úgyhogy nagyot nyeltem és halkan nehogy remegjen a hangom, én szólaltam meg:

- Hát rendben… Akkor jobb lesz, ha hazamegyek.

Azzal elindultam kifelé, és otthagytam egyedül hadd gondolkozzon. Nem is válaszolt el se köszönt csak hagyta, hogy elhagyjam a lakását, majd végül ez egész épületet, mialatt a könnyeim csak úgy záporoztak.

  Egy kis idő… Ez a három szó lebegett a szemem előtt miután beültem a kocsiba. beültem, de nem indítottam. Nem tudtam volna, most azonnal hazavezetni. Csak ültem ott, a fejemet a kormányra döntöttem és végre nyugodtan kisírhattam magamból mindent. Tudtam én hogy ez nem lesz zökkenőmentes. Már tudtam, hogy túl nagy ajándék volt az élettől az hogy nekem adta Jesse-t. Ja, nekem adta, próbából, és most elveszi, mert túl jó volt. Nekem nem szabad, hogy túl jó legyen, mert akkor nem én lennék!

  Mikor már vagy negyed órát csak zokogással töltöttem, elindultam haza. Az órára nézve láttam, hogy már tíz óra van, gondolom mát Kristenék úgyis alszanak. Hamar hazaértem, pláne hogy robotpilótára kapcsoltam az agyamat, olyan lehettem, mint egy zombi.

  Leparkoltam a házunk előtt és kiszálltam a kocsiból. A lában már cseppet sem remeget, sokkal inkább éreztem úgy mintha nem is lenne, lábam csak sodródnék a levegővel. Elfordítottam a kulcsot a zárban és beléptem a házba. A hallban sötét volt, csak a konyhából szűrődött ki némi fény és onnan zajt is hallottam. Letettem a táskámat és kiléptem a cipőmből.

- Szia! – jött az üdvözlés csöndesen, Roberttől, aki immár az előszobában ácsorgott.

- Szia! – Hát eléggé gyatrára sikerült, ez Em!

- Na hogy ment? – érdeklődött óvatosan, de még így is könnybe lábadt a szemem.

- Remekül. – morogtam szarkasztikus hangon és felegyenesedtem, hogy rá tudjak nézni, de a könnyeim utat törtek maguknak és így nem láttam őt. – Azt… azt mondta, hogy egy kis… időre van szüksége. – a mondókám végére, már határozottan sírtam, és minden gondolkodás nélkül odasiettem Roberthez és átöleltem.  Ebben nem volt semmi más, csak barátság. Szükségem volt rá.

- Istenem Robert ne haragudj, de nem tudom, mit csináljak. – zokogtam a köntösébe.

- Semmi baj. – nyugtatásként dörzsölgetni kezdte a hátamat. Nem akartam előtte sírni, sem pedig rajta, de annyira megállíthatatlanul kitört belőlem, hogy nem tudtam mit tehetnék.

  Rob, elindult velem a nappaliba ahol leültetett a szófára, s ő maga is mellém telepedett, hagyta, hogy a vállára döntsem a fejem, karjával átkarolta a vállamat.

- Olyan szerencsétlen vagyok…

- Dehogy vagy. – rázta a fejét a most már a karomat dörzsölgetve. – Minden rendbe jön, hidd el!

- Szeretném ha… ha igazad lenne. – hüppögtem. – De már annyira nem tudok semmit! Az első… barátom… bántalmazni akart a második, meg el fog hagyni!

- Dehogy fog elhagyni!

- Mihez fogok én kezdeni nélküle? – szipogtam.

- Nyugodj meg. – csitított. – mi Kristennel akkor is itt leszünk neked, rendben? De kizárt, hogy elhagyjon…

- Köszönöm… - hálálkodtam neki, hiszen nem minden srác ülne most itt mellettem, és hallgatná meg a nyomoromat, és a hisztimet.

- Ugyan…

Lassacskán kezdtem megnyugodni, már nem tudtam sírni, s végül már a hüppögésem is alábbhagyott. Szólni akartam Robnak hogy felmegyek lefeküdni, de egyszerűen nem bírtam semmit kinyögni, aztán végül, már nem volt más csak a sötétség és a rémálmok…

Barátnőmnek Cintinek, arra az alkalomra, hogy levették a fogszabályzóját, mert tapasztalatból tudom, hogy ez egy felüdülés, egy történelmi pillanat! :D *-* (L)