21. fejezet

Na ezzel is kész lettem! :) Bocsi hogy kicsit sokára, de suli van és tanulni kell... :/ na jó olvasást! :)(L)

Arielle


(Kristen szemszöge)


Ki akartam nyitni a szemem, de vak sötét volt, csak, néhány, kis világosabb volt látszott itt-ott, de az nem volt elég, hogy belássam az egész szobát.

Kellett pár perc mire tudatosult bennem, hogy a kórházi szobában, a kórházi ágyon fekszek, és a fejem egy kicsit fáj, aztán, bevillantak, a tegnapi napi emlékei, és a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkomban pedig egy lenyelhetetlen gombóc nőtt.

- Kristen. - szólított, meg, a világ legszebb hangja valahonnan a sötétből, és mikor felkapcsolta a lámpát, láttam csak, meg, az arcát.

- Rob. - suttogtam, és próbáltam feljebb ülni. - Hát itt vagy?

- Persze megígértem, hogy itt maradok. - fogta meg a kezemet.

- Hülye voltam, hogy ezt kértem. - motyogtam. - Haza kellene menned, hogy, kipihend magad. Gondolom semmit nem aludtál itt.

- e aludtam egy órát. - mutatta fel egy ujját.

- Az aztán marha sok. - fintorogtam. - menj csak haza!

- Kristen, és visszaadtam a lakásomat a főbérlőnek, nem tudnék, oda visszamenni. - mondta.

- Akkor mész hozzánk, egyértelmű. - vágtam rá.

- Emily, repesni fog az örömtől. - kuncogott.

Emily! Mi van vele? Hol van most? Jól van?

- Mi van Em- mel? - kérdeztem.

- Nagyion jól van, hazaküldtem aludni, de ő, is itt volt, egy órán este. - felelte Rob. - Nem győzött magát marcangolni, amiért, őmiatta kerültél bajba.

- Ez hülyeség, nem ő miatta. - csóváltam a fejem.

- Ezt mondtam neki, én is, de túlságosan is beleélte magát. - húzta el a száját. - Ebben nagyon, hasonlít rád.

- Kösz. - vágtam egy grimaszt. - Tényleg, menj el, hozzánk, a nadrágom zsebében van a kulacsom.

- Úgy tűnik, nem érted. - sóhajtott fel mosolyogva. - Én, nem akarlak otthagyni. Soha többet nem hagylak egyedül érted? Többet nem történhet meg veled!

- Nem történt meg, csak, majdnem. - hajtottam le a fejem. - És ez nagyon kedves tőled, de nem kérhetem tőled, hogy őrködj.

- Nem is te kéred, én akarom. - mutatott magára. - Úgyhogy lezártuk, a témát...

Elmosolyodtam és közelhajoltam hozzá.

- Szeretlek, Rob. - suttogtam és megcsókoltam.

- Én is, téged, Kris. - mondta egy pillanatra elszakadva az ajkaimtól, de aztán, újra, visszatérve rá. Nem tudom meddig ültünk, még így ott, aztán visszahanyatlottam a párnára.

- Jó éjt! - mosolygott rám, Rob, és már el is aludtam.



*



- Jó reggelt álomszuszék! - vigyorgott rám, egy ismerős arc, mikor éppen hogy kinyitottam a szemem.

- Emily! - motyogtam álmosan, de azért felöltem, hogy magamhoz ölelhessem. - Szia!!

- De rég láttalak! - rázta a fejét hitetlenkedve. - De jól vagy? Semmi bajod?

- esküszöm, jól vagyok! - mosolyogtam bíztatóan. - Minden oké! Te is jól vagy?

- Persze! - bólogatott. - nem lett volna szabad hazamenned, az az állt, ott volt! El se hiszem, hogy helyettem, majdnem téged...

- Én mondtam, hogy ez lesz. - lépett be az ajtón Rob, mindent tudó arccal, és egy müzli szelettel a kezében.

- Szia Rob! - mosolyogtam rá, ő meg csak intett és leült a székére.

- Láttam ám a kiskutyát, nagyon édes! - lelkesült fel, Em.

- Tényleg, most hol van? - kaptam a szaván.

- Mivel, ide nem lehetett behozni - mondta bosszúsan, Emily. - Ariell-re bíztam, remélem nem gond!

- Dehogy is, a lényeg hogy jó helyen van!

- Abban biztos lehetsz. - nevetett Emily. - Jobban szereti, a kutyákat, mint én. Odavolt, a kis Holly-ért. Robert mondta, hogy így hívják.

Itt csak rávigyorogtam Robra aztán visszafordultam Emily felé.

- És hogy álltok a filmmel? - érdeklődtem.

- Még, hátra van egy pár rész. - ingatta a fejét, Emily. - de jól haladunk, és szerintem marha jó film lesz, már nem azért.

- Ebben biztos vagyok. - kacsintottam rá. - Robbal, majd mi is megnézzük!

- Én is a tiéteket! - heherészett. - Biztos szuper lett, ahogy titeket ismerlek.

- Nem tudom, majd te megmondod. - veregettem vállon. - Tényleg ma lesz az interjú! Ötkor! Ugye nem fogok lemaradni róla??

- Nem fogsz, az orvos, azt mondta, már ebéd után hazamehetsz! - nyugtatott meg Rob.

- Hála istennek! - fújtam ki a levegőm.

- De én a helyedben, nem enném, meg a menüt. Amilyeneket itt láttam... - csóválta a fejét. - Ezeknél, még a puffasztott rizs is jobb.

- Na, ez igaz, olyan volt, mint a moslék. Nem tudom, hogy kik főznek, itt, de hogy tuti nem kóstolták, még meg amit csináltak, az fix. - kontrázott, Emily. - Amúgy milyen interjúról van szó?

- A színészekkel, csinálnak, egy interjút, plusz a forgatási videókkal, összevágják, és megy rá az második lemezre. - magyarázta Rob. - Egy perc és jövök. - azzal felállt és kiment.

- Rob, nagyon kedves srác. - jegyezte meg, Emily. - összeilletek tényleg.

- Na váó, mi lett a "fővámpír srác", megszólítással? - ugrattam.

- Tegnap, és ma délelőtt hozzá kellett szoknom, hogy Robertnek szólítsam. - vont vállat. - Tényleg, ha kiszabadulsz innen, bemutatlak Arielle-nek!

- Szuper lesz! - bólintottam rá.

- Szerintem szeretni fogod, normális csajszi, attól függetlenül, hogy két évvel, idősebb nálunk. - mondta.

Még elbeszélgettünk, egy darabig aztán Behozták, az "ebédemet" ami mellesleg, tényleg úgy nézett ki, mint, valami bébi táp. Én persze udvariasan elutasítottam, arra hivatkozva, hogy diétázom, de azért még tukmálták, egy darabig. Miután, belátták, hogy én egy falatot nem eszek belőle, kivitték, a tálcát, az orvos még utoljára megvizsgált, aztán, kijelentette, hogy most már, jól van a fejem, is, levette a kötést, írt fel fájdalomcsillapítót, ha fájna, aztán, elengedett minket.

Gyorsan átvettem a ruhámat, az orvosi pizsamáról, aztán, összeszedtem a holmimat, és, távoztunk, az épületből. Végre, hazamehetek, teljes nyugalomban, és már csak, az interjún, kell, izgulnom, de az már semmi ahhoz képest, amit átéltem, az elmúlt napokban.

Rob, megint, kikölcsönzött, egy fekete Fordot, azzal fuvarozott el, minket, egy négyemeletes házhoz, és Emily felcsengetett. Bejelentette a lánynak, hogy mi vagyunk, azok, aztán felmentünk, harmadikra. Addigra az első ajtó már tárva nyitva állt, a küszöbön egy barna rövid hajú, vékony lánnyal, aki kedvesen mosolygott ránk.

- Sziasztok! - mosolygott továbbra is. - Gyertek be!

Bementünk, a kis lakásba, azon belül is a nappaliba.

- Arielle Kebbel vagyok. - nyújtott nekem kezet, én pedig megráztam.

- Kristen Stewart. - mutatkoztam be én is.

- Sokat hallottam már rólad. - itt barátnőm felé pillantott.

- Én is rólad. - kuncogtam, aztán leültünk, a kanapéra.

- Kértek, inni esetleg valamit? - kérdezte.

- Én egy vizet elfogadnék, köszi. - mosolyogtam.

- Én nem kérek semmit. - hárított Rob.

- Én egy kólát. - vigyorgott Emily, és követte a konyhába, Arielle-t.

- Kedves csajnak tűnik. - mondtam halkan.

- Ühüm. - ez olyan Robertes válasz volt.

- Szóval, hozzánk költözöl? - kérdeztem, óvatosan.

Rob, rám nézett, egy halvány mosollyal.

- Komolyan belegyeznétek, hogy odamenjek lakni? - hitetlenkedett.

- Hát persze! - simogattam meg az arcát. - Szerintem Emilynek, sem lenne ellenére, nekem meg aztán végképp nem.

- Azt gondoltam. - adott egy puszit, aztán bejöttek a lányok. letették az italokat, aztán, ők is leltem mellénk.

Sokat beszélgettünk, a színészéletről, és még sok minden másról, aztán, mi elindultunk a stúdióba az interjúra, Emily, pedig közölte, hogy mire hazaérünk, otthon lesz.

Végül szerencsére minden rendbe jött...

20. fejezet

Na elérkeztünk, egy igen drámai részhez, de azért nemélem tetszik, nektek és komiztok! :) Jó olvasást kínok hozzá (L)

A váratlan vendég




Megpördültem a tengelyem körül és ijedtem bámultam egyenesen az ismerős férfi képébe. David, ott állt a bejárati ajtó mellett, hátát a falnak vetve, és gonoszul vigyorogva. Zöld szemei, amiket alapjáraton, szépnek találtam volna, eszelősen csillogtak.

- David! - fújtattam dühösen, orrlyukaim kitágultak, a számat jól össze kellett szorítanom, hogy nehogy, csúnyát mondjak.

- Személyesen. - vigyorgott és ellökte magát a faltól, majd, megfogta a kulcsomat, amit felakasztottam, a kis fogantyúra az ajtó mellett, és rázárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A gyomrom összezsugorodott. Nincs kiút...

- Hogy jöttél be? - követeltem, cseppet sem nyugodtan.

- Emily, kulcsát használtam. - közölte olyan természetességgel, mintha csak az időt kérdeztem volna meg tőle. - Elhagyta. Sosem volt összeszedett.

- Zsarolod őt te szemét! - kiabáltam rá. - Majdnem megerőszakoltad, tudod, hogy ez nem így megy??

Erre csak eszelősen felnevetett, majd közeledni kezdett hozzám, amitől, én automatikusan hátráltam tőle.

- Félsz? - kérdezte.

Nem feleltem, csak, felkaptam, az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, - ami egy távkapcsoló volt - és hozzá akartam vágni, de jók voltak a reflexei, és ahelyett hogy a fejét találta volna el, elkapta a távirányítót, és mire észbe kaptam a homlokomnak csattant, és én nekiestem, a falnak. Éreztem, hogy nagyon beütöttem a hátamat, nem beszélve a fejemről. Kellett pár pillanat mire, eszembe jutott, hogy fel kéne állnom, de addigra, már idejött és a kapucnimnál fogva "felsegített" a földről.

- Hol van Emily? - követelte, és a mosolynak most már hűlt helye volt, az arcán.

- Nem képzeled, hogy elárulom! - morogtam.

- De épen ezt akarom. - vágta rá dühösen.

- Márpedig nem mondom meg! - pofon csaptam és rohanni kezdtem, de kigáncsolt, és a kemény padlón kötöttem ki ismét, és most már mindenem fájt.

- Sebaj... - egy eszelős vigyor jelent meg ismét az arcán, és gyomorszájon rúgott, amitől, felüvöltöttem fájdalmamban. - Te is jó leszel...

Nem! Nem teheti ezt.

- Rob! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. - Rob... - letépett a pulcsim alá vett ingemből egy darabot és bekötötte a számat, aztán, hátamra fordított és nekiállt leszedni rólam, a ruhámat, és hiába rugdalóztam nem ment, fájtak a lábaim. A kezemet, fél kézzel, összefogta, de könnyen kirántottam a markából, és levettem a számtól, az anyagot.

- Roob!!! - sikítottam, mikor éreztem, hogy a nadrág teljesen lekerül rólam. Hallottam a kopogtatást, az ajtón kívül. - segíts!! Roob!!! - a könnyek elárasztották, az arcomat, mikor David, a fehér neműm, széléhez ér.





*



Nem értem miért zárta be az ajtót, hiszen tudta, hogy jövök. Újra és újra lenyomtam a kilincset, hátha kinyitódik, de semmi. Hát ez remek, talán fel kéne, hívnom, hátha nem hallja a kopogást. Már éppen tárcsáztam volna a számát, mikor meghallottam bentről a sikítást, így olyan erővel, vertem az ajtót, mintha azt várnám, hogy sikerül betörnöm. Aztán odarohantam a legközelebbi, ajtóhoz, a telefonomat is elejtettem útközben. Aztán fogtam egy követ, és bedobtam az üveget. Nagy kínszenvedéssel, bemáztam az ablakon, és azt hiszem a kezemet is megvágtam, de nem érdekelt.

Az adrenalin, irányított. Kristen a nevemet sikította, a srác, akit nem ismerek, fölötte, térdel és nem titok mire készül! Vettem egy mély levegőt, és miközben, a világ összes csúnya szavát, elkiabáltam arra a szemétládára, odarohantam és akkorát rúgtam, belé, hogy a szemközti fal tövében kötött ki, ájultan, legalábbis, félájultan.

- Kristen! - rohantam oda hozzá, és, még mindig a dühtől remegve, húztam feljebb a hideg kőről őt.

- Rob. - úgy sírt, mint még soha. A könnyei záporoztak, és egész testét rázta a zokogás. - Rob...

- Semmi baj, css... - próbáltam nyugtatni, de én is legalább annyira feldúlt voltam, mint ő. - Vége van hallod, minden rendben van.

- Olyan jó, hogy itt vagy! - hüppögte, és már én, is majdnem engedtem magamnak egy két könnycseppet, de csak majdnem! - Köszönöm!

- Jaj, édesem, ez természetes! - ringattam, kezeim között. - Öltözz fel én meg hívom a rendőrséget... Csak szeretném elkérni a mobilodat, mert az enyémet nem találom.

- A nadrágom zsebében van. - szipogta, én pedig közelebb húztam a ruháit, és kivettem a készüléket, majd elindultam a sráchoz hogy még egy utolsót belerúgtak, aztán, háttal Krisnek, hívtam a rendőrséget. Ők, azt mondták, nemsokára itt lesznek, én meg kicsit megkönnyebbülve, mentem vissza az immár, felöltözött szerelmemhez.

- Jobban vagy? - kérdeztem tőle és leültem mellé a kanapéra, megfogva a kezét.

- Majdnem megtette, Rob, majdnem! - zokogta és hozzám bújt.

- Tudom, úgy sajnálom! - mondtam elgyötörten. - Hidd el, ha tudom, hogy mi van, nem kezdek, elkopogni, és, meg dörömbölni hanem...

- Ne merd még most is magadat hibáztatni! - Próbált szigorú lenni, kevés sikerrel. - Te nem tehetsz semmiről, sőt! Te voltál, a hősöm! Az én hősöm. ha te nem jössz... - sírásba fulladt a mondat vége.

- Jól van, css, nyugodj meg. - elkezdtem dörzsölgetni, a hátát. - mindjárt itt a rendőrség, most már nem lesz semmi baj!

- Tudoom...

Épp hogy ezt kimondta a szirénázó kocsik, megálltak, a ház előtt és pár perc múlva, a rendőrök, és egy doktor is kopogtatott az ajtón, és én kinyitottam az ajtót, bár Kristen nem igazán akart elengedni. A rendőrök, részletes beszámolót, kértek az itt történtekről, miközben, elszállították, a félig, eszméletlen, srácot, és beültették, a mentőbe Kristent, hogy elláthassák, a sebeit, persze csak, miután, én, megígértem neki, hogy bemegyek hozzá.

Amikor elmentek a rendőrök, hívtam egy taxit, és bevitettem magam, a kórházba, Kristenhez. Mostanában, többet leszek vele, még annál is amennyit eddig voltam vele. egy pillanatra sem szabad egyedül hagynom, ki tudja, mi minden történik, majd még vele. És én ezt nem engedhetem meg. Szeretem, és, meg kell védenem őt mindentől, és mindenkitől.



- Rob, de jó! - mosolygott rám Kristen, mikor beléptem a szoba ajtaján. Egy ágyban feküdt feje alatt feltornyozva a párnák, és a feje be volt kötve, de úgy tűnt, jól van hála istennek.

- Minden oké? - kérdeztem leülve az ágy szélére és megfogva a kezét.

- Igen, csak, néhány felszíni sérülésem van. - halványan elmosolyodott, de a sírás nyomai még igen csak látszottak.

- Hála az égnek. bólogattam.

- Úristen, mi van a kezeddel? - kérdezte tenyérrel felfelé fordítva a bal kezemet. - mit csináltál?

- Csak megvágta az üveg semmiség. - legyintettem.

- Elég mélynek tűnik, hívok, egy nővért. - suttogta ijedten.

- dehogy nem kell, te magaddal törődj. - paskoltam meg a kezét.

- Akkor legalább mosd le, hogy, lásd, milyen súlyos. - húzta el a száját.

- Jól van, akkor, egy perc és itt vagyok... - adtam meg magam.

- Mi történt a kezével, fiatalúr? - kérdezte az idős ápolónő.

- Csak megvágtam, semmi komoly. - ismételtem meg, a nyomoromat.

- Azért hozok egy kötszert, addig, mossa le. - mondta a doktornő, és egy sóhajtással, otthagytam a szobát.



Mire visszaértem, a nő, már ott várt, lefertőtlenítette a sebet és bekötözte a tenyeremet. Jól nézett ki így mondatom.

- Köszönöm. - mondtam azért hálásan.

- Szívesen, fiam. - paskolta meg a vállamat, a nővér. - Ne nagyon érje víz, ha lehet, rendben?

- Rendben. - bólintottam.

- Te pedig kapsz egy altatót, drágám, és alszol egy nagyot. - mosolygott Kristenre utánam, mire szerelmem ijedten nézett rám.

- Itt maradok, ne aggódj. - mosolyogtam és idehúzta m magamnak egy műanyagszéket a sarokból. - Ameddig csak akarod!

- Jó. - sóhajtott fel, Kris, aztán a a doktornő belenyomott, egy injekciót, és nemsokára lecsukódtak, szép szemi, a ráncok eltűntek a homlokáról, és úgy tűnt békésen alszik.

18. fejezet

Na itt van ez is! Már izgi rész jön úgyhogy ;) Jó olvasást!! Ja és bocs hogy ilyen rövid, de suli van! :@:/

Újra New Yorkban




Na, hát, ha a tegnapi forgatásra azt mondtam, hogy, rosszra sikeredett, akkor a mai napira nincsenek szavak. Az agyam egyik fele fel sem fogta, mit csinálok, csak, Emily-n járt az eszem. Az agyam másik fele pedig, robot-pilótára kapcsolt, és automatikusan, dolgozott, azt csinálta amit Catherine mondott.

De visszafelé a campingbe, valahogy ez nem tudott izgatni. Csak az, hogy a barátnőmmel minden rendben legyen. Vagy kétszer hívtam, mielőtt elindultunk, volna, a campingből, a busszal. Én a cuccaimat, már tegnap, összepakoltam, a bőröndbe, ma már csak, ki kellett cincálnom a buszhoz. Rob persze nyugtatott, hogy semmi baj, de én már se láttam se hallottam.

Mikor végre, elindultunk innen a busszal, kicsit megkönnyebbültem, de nem teljesen.

- Mennyi idő kábé, míg New Yorkba érünk?- kérdeztem, türelmetlenül, Robertet.

- Úgy három-négy óra. - szorította meg a kezem. - Nyugi, biztos minden okés, lesz.

- nem tudom. - ráztam a fejem. - Fel kéne hívnom Em-et!

- Kris, úgy öt perce hívtad! - suttogta a fülembe Rob. - nyugodj meg, jó, semmi baja, higgy nekem.

- Szeretnék hinni, de az agyam már... nem működik. - csóváltam a fejem.

- Szerintem, most már kiveheted a kosarából, Holly-t! - vélekedett Rob.

- Igazad van. - engedtem meg, és kiemeltem kutyusomat a kiskosárból, az ölembe, megsimogatva a fejét.

- Aranyos. - mosolygott rám Ashley, hátrafordulva. - Kár hogy vége a forgatásnak, nem?

- Kár. - bólogattam, próbálva mosolyogni. - De az Újholdon újra találkozunk.

- Igen! - ujjongott Ash.

- Meg persze a szünetben is összefuthatunk, néha. - folytattam.

- Hát persze! - helyeselt Ashley, aztán vigyorogva visszafordult.

- Remélem igazad lesz, és Emilyvel, nem lesz baj. - fújtam ki a levegőt, aztán kinéztem, az ablakon, de már rám nehezedett az álmosság, és laposakat kezdtem pislogni tőle.

- Semmit nem alszol éjszaka, ugye? - tippelt végigsimítva a hajamon.

- Hát... - húztam el a szám és lassan ránéztem. - Nem sokat.

- gondoltam. - mosolyodott el féloldalasan. - Na, gyere, aludj. - Húzta a vejemet a vállára. - Add a telefonodat, majd felveszem, ha hívnak, és mindenről tájékoztatlak. És Hollyra is vigyázok, okés?

- Vigyázok én, mikor? - Észre se vettem, hogy Ash ott áll Rob mellett.

- Most, míg Kris alszik. - mondta mosolyogva Rob.

- Oksi, csak elmegyek mosdóba. - vigyorgott Ashley hófehér fogaival, és már itt se volt.

- Na, látod, minden okés, csak aludj egy kicsit. - Rob adott egy puszit a fejemre, aztán mikor feljebb emeltem a fejem a számra is kaptam, egy csókot, aztán, már nem is érzékeltem a külvilágot...



*

Mikor felébredtem, már majdnem ott voltunk New Yorkban. a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott össze, a torkomban pedig, egyre nagyobb lett a gombóc, és úgy éreztem ez utóbbitól, le se tudnék, nyelni, most egy korty vizet se, de ha valami csoda folytán, sikerülne valamit letuszkolni, a torkomon az előbbitől, nyilván el is távolodna onnan a számon át.

Ahogy a busz megállt, szinte katapultáltam, onnan, majdnem elfelejtettem Holly-t is. A bőröndömet eszeveszettül, cibáltam magam után és csak pár méter után - mikor már tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen gőzöm nincs, merre megyek - tűnt fel hol vagyok. A rég nem látott stúdió hátsó udvarában. Hihetetlen, mintha évek teltek volna el az óta mióta utoljára jártam, itt és nem csak hetek. Erre el kellett mosolyodnom. Hiányzott ez a hely....

- Na, gyere, hívunk egy taxit. - karolt át Rob, és elindultunk, a többiekkel az utca felé. Míg mi a taxira vártunk. Catherine közölte, hogy holnap délután ötre menjünk, be az interjú , miatt. nekem most ez a legkisebb gondom, de ha félretesszük, az Em-problémát, kifejezetten vártam. És nem csak azért, mert interjút adunk, hanem mert remélhetőleg addigra túl leszünk ezen az egészen.

Mikor megérkezett beültünk a taxiba, és megmondtam, a címet, majd felhívtam Emily-t, de nem vette fel, amiért már kezdtem még jobban aggódni.

- Lehet, hogy alszik. - vetette fel Rob, amire csak nyeltem egy nagyot, és bólogattam.

A taxis lefékezett az Emilyivel közös házunk ellőtt, és én miután fizettem, - és ennek Rob nem örült annyira - kipattantam a kocsiból, és elindultam a ház felé, de akkora slunggal, hogy háromszor is megbotlottam, mire eszembe jutott a csomag, úgyhogy visszasiettem, és kicsit a bőrönd által korlátozott mozgással, újra a tornác felé vettem az irányt. Kopogtam, de mivel senki sem nyitott ajtót, előhalászta a zsebemből a kulcscsomómat, és remegő kézzel, megkerestem a kulcsot, de közben Rob telefonja megcsörrent.

- Szia, anyu. - vette fel. - Nem, nem, mondjad csak. - Rob, felém nézett és, eltátogta, hogy idekint, marad, úgyis elszív egy cigit, én pedig rábólintottam, és miután végre sikeresen kizártam az ajtót beráncigáltam a bőröndöket, a hallba, és elkiáltottam magam, hogy: Emily!

És csak ekkor jöttem rá, hogy nyilván nincs itthon, hanem Arielle-nél, van, úgyhogy lepakoltam az ülőgarnitúra mellé, s körülnéztem, a jól ismert házban. Ez is hiányzott akárcsak a lakótársam.

De aztán majdnem összeestem az ijedtségtől, mikor valaki a nevem szólított. Nem rob volt, és végképp nem Emily...

17. fejezet

Na ehhez is elérkeztünk! :D (L) Boldog névnapot nagymamámnak!! :) (L) És jó olvasást nektek!! (Y) Ja és lehet hogy más nem írt volna erre egy külön fejezetet, de mivel, én nagyon szeretem, a kutyusukat, én írtam (L) :)

Új barát






Az egész másnapi forgatás nem sikerült valami jól. Ha Robbal forgattam volna jobban ment volna, de az hogy aggódtam Em-ért, és közben, próbáltam, mindent tökéletesen csinálni, nem sokat segített a javulásomban. Mindent vagy háromszor fel kellett venni, mire, sikerült, úgy ahogy Catherine mondta. Nagyon hülyén éreztem magam, nem mondom.

Mikor reggel beszéltem Emily- vel, még semmi baj nem volt. Arielle-nél töltötte az éjszakát, és mikor hívtam, éppen a forgatásra készülődtek. Hallottam a hangján hogy fél, és fáradt is, tehát neki se lesz jobb forgatási napja, mint az egyéb, ezt már akkor tudtam.

Most hogy a buszban ültünk, a Campingbe tartva, újra tárcsáztam, őt. Szerencsére még mindig minden rendben volt, éppen Arielle-vel vacsoráztak, mikor beszéltünk. Ezért gyorsan el is köszöntem tőle.

Ami a legbosszantóbb, az egészben, hogy, még egy napot itt kell lennem, több mint ötórányira, Emilytől, aki most bajban van. És hiába nyugtatgat Rob is, hogy ne izguljak, mert, ahogy őt ismeri, biztos, nem esik baja, főleg, ha egy nála idősebb barátnőjével van, de én ezzel nem nyugodtam bele.

Úgy gondoltam, hogy mivel az egész napi kávé, nem segített, a lenyugvásban, talán, sétálnom, kéne egyet a városban. Talán, a kirakatok és az emberek lenyugtatnak, majd, bár erre olyan kicsi az esély, mint arra hogy piros hó fog esni valaha is, de legalább nem csak, a lakókocsimban ülök, és hallgatom Rob, bizonygatását.

Így hát, mikor a busz, beállt a camping parkolójába, és gyorsan átöltöztem, és elköszönve Roberttől, hívtam egy taxit. Megmondtam, hogy egy üzletsoron tegyen ki, ami lehetőleg, nincs túl messze, a campinghez, és miután kifizettem, az utat, elindultam, a járdán. Közben, próbáltam, annyira, a kirakatokra, koncentrálni, amennyire csak lehet, de természetesen, pont az ellenkezőjét sikerült elérnem. Úgy bámultam, a kirakatokat, hogy, fel sem fogtam, mit látok, ott, csak is a barátnőmön járt az eszem. De annyira hogy észre se vettem, hogy kiértem egy butiksorból, és már egy murvás dűlőúton tartok lefelé, ahol oldalt, régebbi, de takaros házak, álltak. Összeráncoltam, a homlokom, és körülnéztem, hogy hol lehetek, épp mikor valami hozzáért a bokámhoz. Szörnyen megijedtem, ezért, reflex-ből, két lépést odébb ugrottam, de aztán láttam, hogy csak egy kis kölyökkutya. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, és odamentem hozzá. Karomba vette a pici, kölyköt. Feltételezem, attól, a háztól, szökhetett ki, ami előtt éppen álltam, mert a többi kiskölyök, az udvaron volt.

- Szia! - gügyögtem, neki, és megvakartam a hasát. - Kiszöktünk?

- Helló! - egy fiatal lány lépett, ki, a ház ajtaján, egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Helló! - mosolyogtam vissza. - Kiszökött, a kiskutya.

- Á, mindig ezt csinálja. - legyintett és kinyitotta előttem a kaput, hogy bemehessek. - Melanie vagyok!

Letettem a kiskutyát, hogy megrázhassam a kinyújtott kezét, de a kutyus nem ment vissza a testvéreihez, letelepedett a lábamhoz.

- Nagyon, kedvel téged. - jegyezte meg, még mindig vigyorogva.

- Igen, úgy néz ki. - kuncogtam, és felvettem újra a kutyát, megvakargattam a füle mögött.

- Nem akarsz bejönni? - mutatott a hát felé. - úgyis egyedül vagyok most.

- Most, nem hinném. - csóváltam a fejem. - Még van egy kis dolgom. - letettem a kiskutyás fűbe, és elindultam kifelé. De a kutya, nem tágított, még a kapun, túl, is követett.

- Ne gyere utánam. - nevettem és megsimogattam a fejét. - te itt laksz.

- Nagyon ragaszkodik hozzád. - állapította meg, és felemelte, őt, hogy a kezembe adja. - mi lenne, ha megtartanád?

- Tessék? - döbbentem le. - Hogy én?

- Igen, persze! - bólogatott. - Úgyis el akartuk, ajándékozni őket.

- Ó hát ez, csodás lenne. - makogtam. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de nem jött össze. - Köszönöm.

- Nagyon szívesen. - megsimogatta a kutya fejét. - Szeret téged.

- Igen, azt hiszem. - helyeseltem. - Kislány, ugye?

- Igen.

- És van már neve,.

Melanie megrázta a fejét, hogy nincs.

- Akkor Holly leszel. - néztem, a kiskutya, barna szemébe.

- Az tök jó! - felmutatta a hüvelykujját.

- Na de most már tényleg megyek. - mondtam. - Még be kell vásárolnom. figyelj, meg tudnád mondani, merre van egy üzletsor. Arról jöttem, de nem hinném, hogy visszatalálnék.

- Balra, indulj el, és menj egyenesen. - intett az említett irányba. - Ott fogsz kilyukadni.

- Köszönöm! - hálálkodtam.

- Hát akkor, minden jót! - intett. - Szia!

- Szia! - intettem vissza aztán elindultam a mondott irányba. Biztos lesz, ott egy állatos bolt vagy valami. Nem tévedtem. Gyorsan bevásároltam neki. Vettem tálat, játékokat, meg ennivalót, aztán hívtam egy taxit, ami visszavitt a campinghez.

Mikor odaértünk megköszöntem a fuvart fizettem, és odasiettem, az én lakókocsimhoz. Furcsálltam, hogy nem tudom elfordítani, a kulcsot a zárban. Nem zártam be? Lenyomtam a kilincset és amint benyitottam, megcsapta az orromat, a finom palacsinta illat. Robert pedig ott állt, a konyhapultnál, és sütötte.

- Szia! - köszöntem meglepetten.

- szia! - vigyorgott rám. - Na mi van a zacskóban?... És a kosárban?

Épp mikor válaszolna akartam, Holly kidugta a fejét a kosarából, nyilván, megérezte az illatokat.

- Egy kutya? - kerekedtek, ki a szemi. - Azt hittem sétálni vagy?

- Úgy volt, de aztán egy ház, udvarából, kifutott, és annyira ragaszkodott hozzám, hogy a csaj nekem adta. - vigyorogtam, és próbáltam, olyan boci szemekkel nézni amennyire csak lehet.

- Nem kell így nézned rám. - jött oda hozzám, félretéve, a serpenyőt. - Nem vagyok az apád, nem kell engedélyt kérned, hogy megtarthasd.

- Tudom, de szeretném, ha jóban lennétek. - mutattam fel a kosarat.

- Van neve is? - érdeklődött, miközben megsimogatta Holly fejét.

- Holly. - vágtam rá.

- Ne tele leszek csajokkal. - rötyögött.

- Majd áthívott, Jacksont, vagy Kellant, ha úgy érzed körbevettünk. - mondta kacéran, és ujjaimmal, fellépkedtem, a mellkasától, a válláig, aztán a nyakán is, és már a szánk, egy hajszálnyira volt egymástól, mikor elvigyorodtam. - Vár a palacsinta. - azzal gonoszan otthagytam, a konyhában, ő pedig csak puffogva visszament a pulthoz.

Adtam a kutyának, enni, és csak akkor jutott eszembe Emily, nagyjából, egy órája először. Hirtelen óriási gombóc nőtt a torkomban, a gondolatra hogy akármi történhetett vele, és a kezem ökölbe szorult. A telefonom után kaptam, és tárcsáztam Emily számát. Nagy megkönnyebbülésemre három csengés után felvette.

- Szia Kris, rég hívtál. - kuncogott, de a hangja még mindig nem a régi.

- Igaz. - hagytam rá. - Minden oké?

- Igen, Ariellével, éppen filmezünk. - közölte. - Ha hazajössz, majd bemutatlak neki, szerintem imádni fogjátok egymást.

- Okés. - próbáltam egyszerű hangot megütni, de ha neki se sikerült... - Mindenképpen. Én pedig kaptam egy kutyát.

- Komolyan? - lelkesült fel. - Lány?

- Aha, Holly a neve. - vigyorogtam.

- Jaj, majd meg kell mutatnod nekem! - ujjongott. - Milyen fajta.

- Öö... - most jöttem rá, hogy gőzöm nincs, mi a fajtája. - Azt nem tudom, olyan göndör a szőre, és lógó a füle. Még kis kölyök.

- Az szerintem spániel lesz. - nevetett. - Azok aranyosak. És honnan kaptad?

Elmeséltem az utcára kiszaladt kiskutya történetét, ma már másodszorra, aztán még beszélgettünk egy darabig, majd letettük. Rob, épp akkor szólt be, hogy mehetek, enni.

- Annyira aranyos, hogy csináltál, palacsintát. - bókoltam neki, ő meg csak halványan elmosolyodott, de még játszotta a durcást.

- Na, nem tetszett a kis viccem? - nézem rá szép szemekkel.

- Nagyon nem. - morogta. - Ez nagyon csúnya volt tőled.

Csak nevettem, aztán, odamentem hozzá a székéhez, és, az arcát, magam felé, fordítottam, hogy megcsókolhassam. Ahogy az ajkunk találkozott, azonnal, átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. aztán nagy nehezen elengedett, hogy visszamehessek a helyemre.

- Na, kiengeszteltelek? - kacsintottam rá.

- Igen azt hiszem. - kacsintott vissza én pedig gyorsan befaltam a palacsintámat.



Aznap este viszonylag korán aludtam el.

16. fejezet

Na hát elkezdődött a suli. A nyár búcsúztatására teszemfel, ma elsején, ezt a fejezetet, amiben történik, párdrámai dolog, de szerintem ez lett eddig a legjobb! :) Ezen a héten, még valószínűleg pénteken, és még hétvégén is teszek fel, egy fejezetet, aztán jövő hétre már semmi biztosat nem mondok, mert elkezdődnek, a kemény dolgok ugye... : Na jó olvasást!!

A buli és pár komplikáció




Nem tudom hány óra lehetett, mikor, valami zajt hallottam odakintről. A szemeim felpattantak, a hangra. Éreztem, hogy Rob itt fekszik mellettem, és átölel. Feljebb húztam magam, hogy körülnézzek, mi volt a zaj, és akkor vettem észre, hogy ő is ébren van.

- Te miért nem alszol? - kérdeztem tőle álmos hangon.

- Vihar van. - mutatott kifelé, az ablakon, egy "nézd el nekem" mosollyal az arcán.

- Értem. - beletúrtam a hajamba. - Ez volt az a zaj is?

- Egy faágat vágott neki a szél, az ablaknak. - felelte, kisöpörve a rakoncátlan hajtincseket az arcomból. - Aludhatsz nyugodtan, tovább.

- Mennyi az idő? - motyogtam, mire ő a telefonjára pillantott az éjjeliszekrényen. - Fél öt.

- Hülye vihar. - morogtam és visszadőltem a párnámra. - Utálom.

- Hát még én. - húzta el a száját. - De legalább te pihenj egy kicsit. Aludj helyettem is.

- Nem tudnék visszaaludni. - sóhajtottam föl. - Ha egyszer valami felébreszt...

- Pedig még lenne, bő öt órád aludni. - hajolt a fülemhez, aztán egy csókot adott, a nyakamra. - Biztos nem akarsz aludni egy kicsit még. Hm?

- Akarni akarnék, csak nem tudok. - mondtam, de alig bírtam összehozni, ezt a mondatot is. Fizikai képtelenség, egy rendes mondatot kinyögni mikor ilyeneket csinál.

- Akkor csak próbáld meg. - elhajolt a nyakamtól, hogy a szembe nézzen.

- inkább innék egy pohár vizet. - Ezt most totálisan nem tudom miért mondtam. Pedig nem is akartam semmit mondani. Úgy látszik, a szám külön életet él, saját, akarata van.

- Én meg addig elszívok egy cigit. - mondta, bólintva.

- Ez hányadig lesz? - kérdeztem rá, miközben mindketten lemásztunk az ágyból.

- Kilencedik. - vágta rá. - Elszívtam egyet, mikor még aludtál.

- Te mióta vagy fent? - ráncoltam a homlokom, menet közben.

- Úgy háromnegyed négy óta. - saccolta meg, és kinyitotta az ajtót, majd rágyújtott egy cigire. A vihar csendesedni látszott már csak az eső esett. .

- Az nem semmi. - ingattam a fejem, és engedtem, egy pohárba csapvizet. - Sajnállak, hogy nem tudsz aludni viharban. - motyogtam és nekidöntöttem a fejem a karjának. - Tényleg.

- Áh, semmiség. - simogatta meg a hajam. - Már megszoktam.

Ere csak bólogattam egyet, aztán egy darabig csak hallgattunk az esőt, nem beszéltünk. Már épp kerestem valami témát, mikor felhangzott egy kiáltás:

- Lindsay! - Ez Kellan volt, felismertem a hangját. - Lindsay hol vagy?

Robbal, értetlenül néztünk egymásra és kijjebb hajoltunk, hogy körülnézzünk. Kel pont ennek a sornak az elején, járt. Vajon ki lehet az a Lindsay?

- Kellan, mi van? - kiabált oda neki, Rob, és azt csodáltam, hogy Kel az esőn át is meghallotta. Még szép hogy meghallotta. Ahogy meglátott minket ideszaladt hozzánk, és felállt a lépcsőre, hogy ne ázzon annyira.

- Srácok, nem láttátok, Lindsay-t? - kérdezte kétségbeesve.

- Ki az a Lindsay? - nézett rá Robert.

- Gyere be, aztán elmondod. - tettem hozzá és bementünk a kocsiba, Rob pedig még eldobta az igen csak megrövidült cigijét, és bezárta az ajtót. Kellan hajából csöpögött a víz, a ruhája viszont nem ázott át annyira. Mennyi ideje lehetett az esőn?

- Na, kérdezem újra, ki az a Lindsay? - ismételte meg a kérdést Robert, miután letelepedtünk a konyhaasztalhoz.

- Egy lány, akit, este ismertem meg a városban. - felelte Kellan. - Szép csaj volt, szőke haj, kék szemek... Nagyon kedves volt velem, így hát elmentünk, egy diszkóba ahol, nem kicsit rúgtunk be, aztán megkérdezte megmutatom-e neki, a lakókocsimat, Eltaxiztunk idáig, és már csak annyira emlékszem, hogy lefeküdtünk, és hogy éjjel felébredek a dörgésre, de már nincs mellettem. Se cetlit nem hagyott se telefonszámot, semmit...

- Kellan, szerintem nincs miért aggódnod. - vélekedett Rob. - Biztos hazament.

- Szakadó esőben, viharban, hazament?? - Kellan kezdte felemelni a hangját.

- Lehet, hogy akkor ment haza, mikor elaludtál, akkor még nem volt vihar szerintem. - mondtam kinézve az esőre.

- De mi volt neki ennyire sürgős? - csapott az asztalra Kel. - Pedig még egy kapcsolat is lehetett volna belőle. Annyira jól nézett ki!

- Sajnálom Kellan. - paskoltam meg a karját. - Majd találsz magadnak, Lindsay-nél sokkal jobb lányt. Aki nem hagy ott csak úgy.

- És akinek nem csak egy menetre kellesz. - tette hozzá Rob én pedig csúnyán néztem rá. Az oké hogy Kel is mindig elvicceli a dolgokat, de Robnak ezt most nem kéne.

- Ja, biztos. - állt fel Kellan. - Azért ha látjátok esetleg, mondjátok meg neki, hogy kerestem. És hogy jöjjön vissza.

- Persze megmondjuk. - bólogatott Rob. Úgy tűnik hatottam rá.

- Köszi, srácok. - Kel halványan elmosolyodott. - További jóéjszakát!

- Neked is!

Kikísértük Kelt az ajtóig, ott elköszöntünk tőle, aztán visszamentünk a hálóba, és most már megpróbáltunk aludni egy kicsit.



*



Másnap délelőtt 11-ig aludtam. Robert, még aludt mikor felkeltem. Gyorsan felöltöztem, megfésültem a hajamat, aztán bementem a konyhába, hogy csináljak valamit... ebédre. Belelapoztam, Nikki receptkönyvébe, és kiszúrta a sajtszószos tésztát. Az nem nehéz és van is itthon alapanyag hozzá. Kivettem egy csomag spagetti tésztát a fiókból, meg egy lábost is és a lábosban forraltam fel vizet, még egy kis edényben, feltettem, a szószt is. Ez utóbbit tejjel higítottam fel, és kevergetni a kezdtem. Már majdnem jó volt mikor hátulról, karok öleltem ás.

- Jó reggelt, hét alvó. - kuncogtam, ő pedig válaszul, csak, adott egy puszit a nyakamra. - Sajtszószos tészta lesz az ebéd jó?

- Hm... - Lehelete csiklandozta a bőrömet. - Lemaradtam a reggeliről?

- Én is. - vigyorogtam. - Én tizenegykor keltem.

- Mormota... - kuncogott.

- Hah, te mondod? - nevettem. - Most keltél fel, pont dél előtt tíz perccel.

- Ez még délelőttnek számít. - nevetett, és félreállt, hagyott szorgoskodni.

- Humoros. - néztem rá, aztán visszafordultam a szószhoz. Levettem a gázról kiöntöttem egy Üvegtálba, a felforrt vízbe pedig bedobáltam, a darabokra tördelt tésztákat.

- Ez a mai nap első cigije. - mondta ünnepélyesen és hallottam, az öngyújtó kattanását, a hátam mögött.

- Bizony, ma csak hét lesz ám, a limit. - figyelmeztettem.

- Mi? Miért? - követelte a választ. - Azt mondtad minden nap, csak, egyel fog csökkenni!

Annyira aranyos volt. Mint egy hisztis kisgyerek akit, nem visznek le a játszótérre, mert rosszat csinált. Erre a gondolatra nevetnem kellett.

- Tegnap is csak annyit szívtál el, mert a többit már hajnalban szívtad, az meg már gyakorlatilag ehhez a naphoz tartozik. - agyaráztam nevetve.

- Akkor ez a mai, harmadik szál. - ezt már kevésbé ünnepélyesen mondta. Inkább hangzott drámainak. - És amúgy meg min röhögsz? Ez olyan rohadt vicces neked?

- Annyira aranyos vagy, mikor durcáskodsz. - odamentem hozzá és átöleltem. Nem haragudtam rá, tudtam, hogy csak a leszokás miatt ilyen ingerlékeny.

- Nagyon vicces mondhatom. - morogta, de azért visszaölelt. - Azt hiszem fő a tészta.

Azonnal elengedtem és odasiettem a gázhoz, hogy levegyem róla a lábost, de az túl nehéznek bizonyult.

- Na, hadd segítsek. - mondta Rob szájában a cigivel, és kéz kezével megmarkolva a lábos, fülét leemelte a gázról, bele a mosogatóba. Én már készültem is a szűrővel, hogy átöntsük a tésztát, a lecsöpögés végett.

- Hú, kösz. - túrtam a hajamba. - Kondizni kéne járnom, asszem.

Ezen csak kuncogott egyet aztán elnyomta rövid cigit, majd kiöntötte a hamutartó tartalmát a kukába.



Mikor kész lett az ebéd leültünk enni, aztán együtt elmosogattunk, majd, úgy gondoltam, elmehetnénk egyet sétálni, úgysem esik az eső, de biztos friss a levegő, és lén szeretem az eső illatát. És ez Rob fejét, is kicsit kitisztítaná.

Így hát elindultunk, a kis erdő irányába. Ott le volt kaviccsal szórva a gyalogút, így az nem volt sáros.

- Mit fogunk holnap forgatni? - kérdezte összeráncolt homlokkal.

- Azt a jelenetet, mikor a fákon, mászok veled, meg, mikor a réten vagyunk. Aztán azt hiszem, kedden már kicsit arrébb megyünk, a busszal egy tengerpartra, ahol, csak, ti fogtok forgatni, Taylorral. - mosolygott rám.

- Ja, a Jacobos jelenetek. - bólogattam. - Utána meg megyünk vissza New Y... - félbeszakítottam a mondatomat, mert mintha egy köhögést hallottam volna, a fák közül. - Hahó! - kiáltottam be inkább.

- mi az Kristen? - kérdezte Robert.

- Hallottam valamit. - mondtam halkan.

- Akkor talán nem kéne bemenni, oda! - kapta el a karomat Robert.

- De hát... - újra félbeszakított, de most egy nyöszörgés, sírással, vegyülve. Nyeltem egyet, és beléptem a latyakba, hogy lássam ki az. Szerintem egy lány volt. És ahogy félrehúztam a bokrok, szúrós ágait láttam is őt. A sárban feküdt, nagyjából, 25 éves körül lehetett, mindene tiszta latyak volt, szép szőke haja is. Nem volt rajta sok ruha, csak egy szoknya, és egy ujjatlan póló. A szeme le volt csukva, de lélegzett, azt lehetett látni. Úgy nézett ki nincs sok ereje, talán fel se tudna állni, a lábára.

- Te jó ég! - leguggoltam mellé és megráztam egy kicsit. - Héj, ébredj! Rob fel tudnád venni, nem hinném, hogy tud járni, én hívom a mentőket.

- Persze! - Rob, eleget tett a kérésemnek, és odalépett, majd a karjaiba vette a lányt, én pedig gyorsan tárcsáztam a mentők számát. Mikor felvették, elmondtam a helyet, ahol vagyunk, és közben siettünk vissza a táborba.

A mentők, pár perc múlva megérkeztek, és erre mindenki kiszaladt, a kocsijából. Rob ráfektette a mentők által, odavitt hordágyra a lányt, a mentősök, pedig felemelték a mentőautóra.

- Lindsay! - kiáltotta Kellan és odarohant a kocsiajtajához. - Úr isten mi történt vele?

- Nyugodjon meg kérem, megvizsgáljuk, ha beértünk, a kórházba. - nyugtatta meg egy mentős és becsukták, Kel orra előtt az ajtót, és elmentek. Kellan teljes kétségbeesésben, rohant vissza hozzánk.

- Mi van vele? - kérdezte hadarva.

- Nem tudjuk, Kellan. - ráztam a fejem. - Az erdőben találtunk rá. Félig nem volt magánál, tiszta kosz, nem tudunk ennél többet, de bemegyünk, hozzá a kórházba, csak, átöltözünk, oké.

Rob is tiszta sár volt a csajtól, meg nekem is átázott a cipőm. Gyorsan beszaladtunk, a saját lakókocsinkba, én átvettem egy tornacipőt, meg, egy másik zokni, Rob meg kicserélte az ingjét, és hívtunk egy taxit. Mi Kellannal, mentünk, a többiek meg egy másikkal.

- Jó hogy megtaláltátok. - mondta nekünk, hálásan Kellan. - Köszönöm, azt is hogy elhoztátok.

- Ez csak természetes. - mosolygott rá Rob. - Meglátod jobban lesz hamarosan

- Csak azt szeretném tudni, hogy került a fék közé? - gondolkodott hangosan Kellan.

- Ha tudsz, vele beszélni talán elmondja... - vélekedtem.

- Remélem minden rendben vele. - kulcsolta össze az ujjait Kellan.

- Te tényleg szereted azt a lányt. - állapította meg elképedve Rob.

- Igen, azt hiszem. - Kel halványan elmosolyodott. - Fura egy érzés.

Robbal egymásra mosolyogtunk aztán vissza a barátunkra. Nem furcsa, egyszerűen hihetetlenül fantasztikus érzés, ha szerelmes vagy valakibe.

Kellan szinte még meg sem állt az autó, már szállt is ki, fizetett, aztán rohantunk, befelé, miközben Rob azt szajkózta hadd fizesse ki legalább a felét ő, a taxinak, de Kellan se látott se hallott. Berohantunk a kórházba, és Kellan odavetődött a pulthoz.

- Lindsay Silver-t keresem. - hadarta el.

- Egy pillanat. - a recepciós nő, belenézett egy papírkötegbe. - A hölgyet nem rég hozták ki a sürgősségiről.

- Bemehetnénk hozzá? - kérdeztem meg mielőtt Kellan megmukkanhatott volna.

- Egy pillanat és hívom, Dr. Wels-t. - mosolygott a nő. - Addig, ott várakozzanak!

Megköszöntük, az információkat, és leültünk, a kényelmesnek, nem éppen nevezhető pár fotelekre. Pár perc múlva, jött egy harminc év körüli, doktornő, és bevezetett minket, egy szobába. Azt mondta, hogy magánál, van, de fáradt. Mikor meg kérdeztük mi történt vele, a doktornő csak egy sóhajtással válaszolta:

- A vizsgálatokból, kiderült, hogy megrontották. Ezen kívül, zúzódások voltak a testén, és persze, lelkileg még kicsit gyenge, ami érthető. De ez utóbbi, egy-két hét múlva, elmúlik.

Hirtelen nagyon megsajnáltam, szegény Lindsay-t, pedig még csak két szót se beszéltem vele. Akit az erdőben, a sárban megerőszakolnak, azt csak sajnálni lehet, még ha az életben, egy pulyka akkor is.

A lányon látszott, hogy fáradt. Az egy dolog, hogy már tiszta volt, és ráadtam egy száraz, kórházi pizsamát, de a haja, még mindig kócos volt, és a szeme alatt karikák húzódtak. Mikor beléptünk az ajtón, nehézkesen kinyitotta a szemét, az arcán, egy kis csodálkozás suhant át, aztán jött a felismerés.

- Kellan. - A lány hangja nem volt több suttogásnál.

- Itt vagyok, Lindsay. - ment az ágy mellé Kel, és megsimogatta a lány kezét.

- Köszönöm. - suttogta a lány ránk nézve. - Hogy hívtátok a mentőket és nem hagytatok ott. - Hát mégis emlékszik, mi történt!

- - Ez természetes. - mosolyogtam rá. - Kristen Stewart vagyok. - nem nyújtottam kezet, úgy gondoltam, jó lesz a nélkül is. Amúgy se úgy tűnt, mintha fel tudná emelni a karját.

- Robert Pattinson vagyok. - mutatkozott be ő is.

- Örülök. - Lindsay megeresztett egy halvány mosolyt, felénk. - Kristen láttam egy-pár filmedet. A Hírnök volt a legjobb.

Ezen még szélesebb vigyorogtam.

- Igen szerintem is. - bólogattam.

- Elmondod mi történt veled? - kérdezte csendesen Kellan.

A lány csak fájdalmasan sóhajtott és megrázta a fejét.

- Nem hinném, hogy most el tudnám mondani. .- motyogta. - Majd máskor.

- Jó persze, megértem. - válaszolta rögtön Kellan.

- Na, mi azt hiszem, megyünk, össze kell készülődnünk a partira. - mosolyogtam. - Ha kiengedtem, szívesen látunk, a táborban. - kacsintottam Lindsay-ra és Robban elköszöntünk.

Most mindegyőnk a saját lakókocsijába ment. beletúrtam a bőröndömbe és felvettem, egy pántos combig leérő lenge narancssárgás felsőt, egy hosszú farmernadrággal. Felvettem hozzá, egy szandált, aztán, gyorsan copfba kötöttem a hajam. A sminkkel sem túloztam, csak, szemceruzával, kihúztam a szemem. Mivel kicsit éhes voltam bekaptam, egy kekszet a konyhapulton álló tálból, és ittam rá egy pohár csapvizet, aztán már ott se voltam. Épp csak leléptem, a lépcsőről, Roberttel találtam szembe magam.

- Ó, szia! - vigyorogtam rá, és bezártam az ajtót. Mikor újra felé fordultam megláttam a cigit a szájában. Kérdőn néztem rá, és rögtön tudta, mit akarok:

- Ez az ötödik.

Ördögi mosollyal, belebokszoltam a vállába, és, miután kézen fogott elindultunk az erdő széléhez. Ashley, már ott volt Nikkivel, éppen a mályvacukrokat.

- Ahj, jesszus elfelejtettem a nasit. - szisszentem fel, mire Rob csak kuncogva felmutatott egy zacskót. Úgy láttam pokróc is volt benne. - életmentő vagy. - kapott egy puszit az arcára.

- Tudom. - vigyorgott önelégülten.

- Na, megjöttetek!! - kiáltott fel Ash és iderohant hozzánk. - És hoztatok nasit, szuperek vagyok, gyertek!

Követtük Ashley-t a fatönkök egyikéhez és leültünk rá. Megvártuk, még mindenki megérkezik, még az operatőr is, aztán elkezdtük pirítani a mályvacukrokat, a tábortűznél, közben pedig lelkesen beszélgettünk.

- Jackson az neked hányadik szál? - mutattam a cigijére.

- Fogalmam sincs Kristen. - nézett rám, "nézd el nekem" fél mosollyal. - Mondtam, hogy nem fog sikerülni.

- Az a baj hogy nincs akaraterőd. - csóváltam a fejem.

- Tudom, azért mondom, hogy nem megy. - bólintott. - Soha nem is volt akaraterőm, csak, fontosabb dolgokban.

- Hát sajnálom haver. - veregette meg a vállát Rob. - Én már célegyenesben vagyok.

- Gratula, Robci. - vigyorgott ördögien Jay, mire Rob gyilkos pillantást vetett rá.

- Még egyszer így szólítasz, isten a tanúm, akkorát lekeverek. - emelte egyre feljebb a hangját.

- Wow, elkerül, a vad oroszlán. - kacagott Jay. - Robci ne legyél dühös!

- Dögölj meg! - Rob is kicsit elvigyorodott, mikor látta, hogy hasamat fogva nevetek, aztán, egy határozott lökéssel, a nedves fűbe taszította barátját, a farönkről, aki káromkodva ült vissza helyére, és adta vissza Robnak, a lökést.

- Ki kér még mályvacukrot? - kínálta körbe, a zacskót, Nikki, miközben a szemét forgatva bámult, a bunyózó fiúkra.

- Én kérek. - vigyorogtam, és kivettem párat, a cukorból, hogy a pálcikára szúrjam. - Tiszta hülyék. - tettem még hozzá.

- Hát igen. - rötyögött Nikki, és továbbállt. Épphogy a tűz fölé tartottam a pálcát, mikor, megcsörrent a telefonom, a zsebemben. Kivettem és látva, hogy Emily az félretettem, a cukrot és felálltam, hogy kicsit félremenjek, a zenétől, és a zajtól.

- Emily, szia! - köszöntem bele vidáman.

- Kristen! - az ő hangja cseppet sem volt vidámnak mondható. Mondhatnám, egyenesen, rémült, és feszült volt, és mintha a sírás is fojtogatná. - El-el kell mondanom valamit.

- Emily, jól vagy? - kérdeztem, ijedten.

- Nem! - mondta hisztérikusan. - David, tudod az orvos srác, akivel együtt vagyok..

- Persze hogy tudom, mit tett veled? - követeltem a választ.

- Hát... felmentünk, hozzájuk, és beszélgettünk, aztán valahogy tovább fajult a dolog, majdnem megtörtént, de én nem akartam, ezért leszedtem magamról, de az óta is üldöz.

- Jézusom. - suttogtam, és fejvesztve rohantam a lakókocsim felé. - hol vagy most?

- Az... az utcán vagyok, éppen haza igyekszem, csak a taxira várok. - úgy hallottam, már félig sír is.

- Figyelj, figyelj rám, jó? - dadogtam az idegességtől. - Ilyenkor ne hogy hazamenj egyedül, hívd fel, mit tudom én, Arielle-t akivel együtt forgatsz, hogy hadd menjél fel hozzá, vagy valakihez. Nehogy történjen veled valami!

- Oké, jó. - hüppögte.

- És, nyugodj meg jó? Nem lesz semmi baj. - próbáltam, nyugtatni, de az én hangom is remegett. - Pár nap múlva ott leszek.

Hallottam, hogy nyílik, az ajtó, felteszem Robert az.

- Miattam ne gyere haza!

- De igen, ennyit megérdemelsz. - mondtam ellentmondást nem tűrve. - És hiányzol amúgy is. Szóval, pár nap múlva megyek. Vigyázz magadra és maradj mindig valakinél, ne legyél egyedül.

- Rendben. - szipogta.

Letettem a telefont, és a szobába sietem.

- Kristen?- szólt Rob csendesen. - Mit csinálsz? Ki volt az.

- El kell mennem New Yorkba! - hadartam, és bedobáltam a bőröndbe az ágyon lévő ruháimat.

- micsoda? - döbbent le Rob. - Miért? Kivel beszéltél?

- Emilyvel. - feleltem, de rá se néztem, Robra, csak a komódomból, rakodtam a bőröndömbe.

- Mi történt? - firtatta. - állj, meg! - megfogott a két vállamnál és maga felé fordított. - Nézz rám, és mond el mi történt!

- Emily-t üldözi, a barátja. - mondtam hisztérikusan. El kell mennem hozzá, segítenem kell neki!

- Jól van, nyugodj meg. - húzott magához, Rob. - Most nem mehetsz New York-ba Kristen. Durván, öt óra lenne, mire odaérnél, aztán forgatnunk kell. Ezt most nem azért mondom, mert nekem fontosabb a forgatás, minthogy a barátnődnek ne essen baja, de ezt most nem teheted. Nem férne bele a forgatási időbe, hogy várjunk, még két napot.

- De nem ülhetek itt és nézhetem tétlenül, hogy a barátnőmet valami őrült, kergeti! - szipogtam.

- Figyelj, megmondom mi lesz. - mondta Rob. - Még úgy két-három napig leszünk itt és utána, úgyis mindenképpen hazamennénk, és akkor segíthetsz Emily-nek, oké?

- Ez jó ötlet. - suttogtam, aztán felnéztem rá, de a könnyeimtől alig láttam az arcát. - Köszönöm, hogy itt vagy velem!

- Szívesen. - Hirtelen, az ajkát már az enyémen éreztem, és nem tudtam megállni, hogy ne csókoljak vissza, újra és újra. Most mintha az aggódás alól feltört volna, valami bíztatás, amikor átölelt, hogy nem lesz semmi baj, mert vele minden akadályt átugrunk majd, nem kell aggódnom.

Ám amikor, ledöntött az ágyra és a keze lesimította, a felsőm pántját, a vállamról, a másik keze, pedig már a pólómat, húzta feljebb. Meg kellett, hogy állítsam. Ezt még nem akartam. Főleg nem most ebben a percben.

Elhúzódtam tőle.

- Rob. - suttogtam és feljebb igyekeztem csúszni.

- Mi a baj? - kérdezte az arcomat nézve.

- Ne haragudj, de ez most még nem megy. - motyogtam, mire ő csak gyengéden, és megértően elmosolyodott, és mellém feküdt majd félig magára húzott.

- Semmi baj. - mormolta és puszit adott a fejemre. - Megértem. Tudok várni.

- Sajnálom...

- Ugyan már Kris. - még egy puszit kaptam, de most az arcomra. - Én nem foglak sürgetni. Ahogy érzek, jó?

- Jaj, olyan jó, hogy velem vagy. - még szorosabban bújtam hozzá. - Jó hogy megértesz. Szeretlek.

- Én is téged! - megcsókolt aztán felült. - Na, visszamegyünk a buliba?

- Mehetünk. vontam vállat, és mire összerendeztem magam, addigra jött újra a nyugtalanság. Bármelyik percben történhet bármi, Emilyvel, és én nem tudok segíteni, nem vagyok, ott hogy segítsek neki megoldani a problémáját. Ez annyira rossz. Hogy én most, mennyire utálom Davidet, ezt elmondani nem lehet. Szívem szerint kinyírnám. A legjobb barátnőmet, ne üldözze senki.