23. fejezet

Meglepeéés!! :)) Remélem örültök! holnap nem nagyon leszek itthon ezért ma tettem fel. Ez egy kicsit lightos rész lett, de szerintem szeretni fogjátok. :P Kérek komikat! 
Mindenkinek Boldog Húsvétot!!!


Ápolás

- Ne már még egy buli Ash? - nevetett Nikki. - Nem sok ez egy kicsit?

Mind a stúdió előtt álltunk, akik cigiztek a cigit szívták, akik nem azok meg csak ott álltak. 

- Nem! - vágta rá Ashley. - Beszéltem Christinnel is meg mindenkivel és szerintük irtó jó ötlet.

- Jó ötlet, persze, csak nem értünk téged. - csóválta a fejét Rob. - Hogy hogy lehetsz ennyire buli imádó.

- Könnyen és egyszerűen. - vont vállat hanyagul Ash. - Szóval akkor mindenki benne van? Eljöttök?

- Hát persze Ashley! - bólogatott Elisabeth. - A világért se hagynánk ki egy bulit, se amit te szervezel.

Ashley elpirult és tapsolt egyet.

- Szuper lesz, meglátjátok! - ujjongott. - Majd kaptok meghívót az időpontról meg mindenről. Itt a taxim, megyek! Jó pihenést mindenkinek!

- Viszont! - integettünk neki aztán mindenki szétszéledt. Mi beültünk Rob kölcsönzött fekete kocsijába és elindultunk haza.

- Biztos jó lesz az a buli. - mosolyogtam. - Ashley bulijai mindig tök jók szoktak lenni.

- Az biztos. - helyeselt Rob vigyorogva. - Mit tervezünk mára?

- Mit tervezzünk? - néztem rá. Ő csak vigyorgott tovább. - te szeretnél valamit csinálni?

- Csak veled lenni. - viszonozta a pillantásomat egy pillanatig. Elpirultam.

- Ez aranyos... - motyogtam az orrom alatt. - Mit szólnál egy sétához? Szép idő van.

Rob még szélesebben kezdett vigyorogni, aztán lehúzódott az út szélére ahol több kocsi is parkolt, majd leállította a motort. Csak néztem.

- Na, nem jössz? - villantotta rám csábító mosolyát miközben a kilincs után nyúlt. Kicsatoltam magam és én is kiszálltam. Követtem a járdára.

- És merre megyünk? - kíváncsiskodtam.

- Nem is tudom. - rángatta a vállát és közben kézen fogott. - Csak azt mondtad sétáljunk, hát sétálunk.

- Csak kikértem a véleményedet róla. - helyesbíttettem. - Mondhattál volna nemet is én nem szóltam volna...

- Kristen... ha együtt vagyunk, mindegy hogy sétálunk, tévézünk vagy akármi. - szorította meg a kezem. Csillogó szemmel néztem fel rá.

 - Igen... Én is így vagyok. - bólintottam rá. - Szeretlek Rob!

- Én is téged, Kris. - adott egy puszit a fejemre. - Amúgy azt hiszem, nem messze innen van egy park, mehetünk oda.

- Jól hangzik. - haraptam be az alsóajkam. Hihetetlen hogy az elején alig akartunk egymáshoz szólni, tök hülyének tartottuk egymást, ellenszenvesnek, és aztán ez lett a vége. De örülök, hogy ez lett. Így utólag nem tudom mit kezdtem volna Robert nélkül ezekben az időkben. Most már örökre egymáséi vagyunk.

 Beértünk a parkba. Robbal először körbesétáltuk, az egészet aztán leültünk egy fák alatti padra. Ő az ölébe húzott engem, és így beszélgettünk még sokáig. Csak az szakított még félbe minket hogy Robnak csörgött a mobilja.

- Igen? - vette fel. - Igen én... Komolyan? - olyan aranyos volt, ahogy ilyen meglepetten nézett.  -  Még átgondolom. Rendben. Köszönöm, hogy rám gondoltak. Igen jelezni fogok. Még egyszer kösz! Visszhall! - visszatette a zsebébe a telefonját.

- Na? - kérdeztem rögtön kíváncsian.

- Képzeld... - kezdte mosolyogva. - Egy stúdiótól hívtak. Felajánlottak nekem egy szerepet.

- Na, ne! - kúszott vigyor az arcomra. - Ez szuper! Milyen szerep?

- Azt nem tudom, azt mondta a pasi, hogy küldenek egy levelet a részletekről. - felelte izgatottan. - Azt mondta, hogy itt forgatnák a nagy részét.

- Az klassz! - veregettem vállon. - Gratulálok, Rob!

- Köszi! - szorosan megölelt, én pedig beszívtam a ruhájának illatát. Hihetetlen hogy én mennyire szeretem őt. Mikor elengedett adott egy csókot is aztán elindultunk a kocsihoz. A műszerfalon néztem az órára. Már nyolc óra múlt tíz perccel... Na, igen Robbal mindig elveztem az időérzékemet.

 Megálltunk a ház előtt, és kiszálltunk a kocsiból.  Robert összekulcsolta az ujjainkat és úgy mentünk be az ajtón. Emily éneklése hallatszott ki a konyhából. Mindig mondtam neki, hogy jó hangja van, de sose hitt nekem.

- Ez... - Rob elképedve mutatott a konyha felé, de én az ujjamat a szájára tettem, amire kaptam is egy puszit.

- Nem mindennap hallhatod énekelni. - mondtam halkan neki.

- Pedig jó hangja van. - súgott vissza. Ebben igazat adtam neki.

Bólogattam.

- Annyi szent. - helyeseltem. - Szerintem észre se vette, hogy megjöttünk. Várjunk még egy kicsit - kértem.

- Jó. - suttogta Rob és gyengéden megcsókolt. Nem is akartam többet csak ezt folytatni. De Em hirtelen abbahagyta az éneklést, így el kellett szakadnunk egymástól.

- Hahó, Em! - kiáltottam mintha most jöttünk volna meg. - Hol vagy?

- Konyha - hallatszott a hangja onnan, ahonnan előbb az énekhangja. Bementünk az említett helységbe. Ő éppen palacsintát sütött.

- sütögetünk? - nevettem beleszagolva a levegőbe.

- Aha. - vigyorgott ránk. - Megkívántam a palacsintát, úgyhogy gondoltam sütök egy párat. Gondolom ti is kértek.

- Éhen halunk. - bólogatott Rob azonnal. Nekem is már korgott a gyomrom.

Emily csak nevetett és egy újabb palacsintát dobott a serpenyőből a többi tetejére.

- Ez az utolsó, vegyetek le tányérokat, meg ott a csoki öntet is. - mondta, újabb masszát öntve a palacsintasütőbe.

Rob vett le három tányért, én meg vittem az öntetet, és kitettük őket az asztalra. Talán még soha nem ettünk így együtt hármasban. Egyszer ezt is el kell kezdeni. Hallottam, hogy barátnőm elzárja a gázt és már hozta is a tányéron a vacsoránkat. Összefutott a nyál a számban, ahogy újra megcsapta az orromat az illat. Letette a tányért az asztal közepére és unszolt minket, hogy vegyünk. Utánunk ő is szedett magának, és nyakon öntötte csokival.

- Na, meséljetek valamit! - szólalt meg, mikor már nekiláttunk az evésnek. - Milyen volt az interjú?

- Egész jó. - vontam vállat. - Igazából csak a szokásos.

- De azért sokáig elhúzódott nem? - nyámmogta. Robbal mosolyogva egymásra néztünk.

- Már hétkor vége volt. - válaszolta Robert kuncogva. - De mi Krisszel még sétáltunk egyet.

- Az jó! - mosolygott barátnőm. - És merrefelé jártatok?

- A közeli parkban voltunk. - mondtam most én.

- Romantikus. - kacsintott rám Em, és úgy tett mintha veszettül érdekelné a palacsintája így nem láthatta a "Hülye vagy te" pillantásomat.

- Az volt. - mosolygott rám Rob, melegen. Elpirultam és alig tudtam szóhoz jutni.

- Szerintem is. - nyökögtem ki. Szinte láttam, hogy Emily fuldoklik a röhögéstől, de nem tudtam levenni a szem Rob arcáról, a mosolyáról. Ő kicsit megszorította a kezemet az asztal alatt, hogy észbe kapjak, így képzeletben megráztam a fejem, és újra az ennivalómra összpontosítottam. Nehezen ment, ugyanis Rob, az ujjával cirógatta a kézfejemet, aztán hirtelen kaptam egy puszit is az arcomra. Ezen már mindhárman nevettünk. Jó hogy Emily egyáltalán nem esik ettől zavarba, és Rob sem. Az hogy én kicsit igen az meg már az én bajom, nem?

  Evés után segítettünk elmosogatni, Em-nek, aki közben megjegyezte, hogy vennünk kéne egy mosogatógépet. Mindig, ha mosogatunk, elmondja ezt. De eddig még nem jutottunk el odáig, hogy beszerezzünk egyet. Majd egyszer. Hármunk után amúgy sem nagy cucc elmosogatni.

  - Na, én elmegyek, Arielle-vel mozizni. - közölte Emily, miután végeztünk mindennel. - Nem baj ugye?

- Ugyan már, dehogy! - legyintettem. - Érezd jól magad, Emi! - Azzal átöleltem őt. - És nagyon vigyázz magadra, oké?

- Ígérem. - veregette meg a hátam. - Na, sziasztok!

Azzal becsukta maga után az ajtót. Sóhajtottam egyet, és Robbal bementünk a nappaliba.

- Még mindig aggódsz érte, igaz? - kérdezte csendesen. Leültünk a kanapéra egymás mellé szorosan. A karomat cirógatta, amit szabadon hagyott a pólóm. 

- El sem tudod képzelni, mennyire. - nyeltem egyet és a kezemet fixíroztam. Ott is a körmömet leginkább, amit elkezdtem piszkálni.

- Már semmi baj nincs. - tűrte el a hajamat.  - Emily nagylány tud vigyázni magára...

- Én is azt hittem. - csóváltam a fejem. - Sőt, az is, de ez nem elég. Egy harmincas nőt is megtámadnak az utcán. Egyszer már csapdába esett... Pedig David orvos volt!

- Ketten vannak, Kris. - mondta nyugtatva és szelíden rátettem körmömet tördelő kezeimre az övét. Hosszú ujjai körülfonták a két kézfejemet.  - Minden rendben lesz, biztos!

- Reméljük. - néztem szép szemébe. Mindig megnyugodtam tőle.

- Ne hidd, hogy én, nem féltelek ennyire téged, akárhová megyünk. - suttogta szomorkásan. - És előre tudom, hogy a kezemet tördelve fogok izgulni érted, ha messze leszel tőlem, és bár ne lenne ilyen soha. De lesz és tudom, hogy percenként foglak hívni, hogy minden oké-e. De bízom benned, Kris. Te is bízz Emily-ben ennyire.

Pislogtam párat aztán beszippantottam a számat. Közelhajoltam hozzá, annyira hogy egy hajszálnyi hely volt csak az arcunk között. Homlokát az enyémnek támasztotta és mindketten lecsuktuk a szemünket.

- Mindig is szeretni foglak. - leheltem.

- Én is téged, Szívem! - suttogta vissza és megcsókolt. Aztán a karjába vett és felvitt a szobába, mikor látta, hogy laposakat pislogok.

- Nem akarok aludni. - motyogtam, mikor letett az ágyra és bemászott mellém. - Nem is vagyok álmos.

- Hiszi a piszi. - kuncogott kedvesen. - Látom, hogy majd elalszol.

- Akkor rossz a szemed. - morogtam, de alig bírtam újra kinyitni a szemem. Inkább szorosan hozzábújtam.

- Nem hinném. - simogatta meg a hajam és magához szorított. - Átérzem... én is álmosodok.

- De én veled akarok lenni, ébren. - panaszoltam neki, csukott szemmel.

- Ott lesz a holnap erre, és a többi nap. - súgta a fülembe. Beleborzongtam.

- Ígéred, hogy egy percre sem mész el innen? - mormogtam az ingjébe.

- Itt leszek végig. - puszilta meg a fejemet. - Hulla vagyok, úgyis.

Felemeltem a fejem, ő adott egy csókot és én azonnal álomba merültem.

 Reggel mikor felébredtem, elég rosszul éreztem magam. Zúgott a fejem és úgy éreztem, hogy gyenge vagyok, és forró. Mikor éjjel felébredtem pár percre, már észrevettem, hogy valami nincs rendben, de reméltem, hogy reggelre elmúlik. Úgy tűnik csak rosszabb lett. De azért jólesett, hogy Rob átölel.

- Jó reggelt. - köszönt nekem, kicsit furán nézve. Valami észrevett rajtam. - Jól vagy?

- kicsit furcsán érzem magam. - ingattam a fejem. - De minden oké...

Felálltam, hogy kimenjek, megmosakodni, de megingott a lábam és szépen a padlón kötöttem ki. Szinte alig hallottam a hangokat, úgy szédültem, mintha éppen egy ringlispiről szálltam volna le. A szívem a fülemben dobogott, a fejem lüktetett, és mindenem sajgott.

- Kristen! - szólongatott Rob. - Hallasz engem?

- Rob... - motyogtam alig hallhatóan. Hogy kerültem én az ágyba.

- Jaj, hála az égnek. - rogyott le az ágy szélére Rob. Úgy néztem halálosan megkönnyebbült. - Jobban vagy, Kris?

- A-a. - sóhajtottam. - Fáj a fejem, és... szerintem lázam is van.

- azonnal hozok egy lázmérőt. - pattant fel és kisietett a szobából. Éppen csakhogy helyezkedtem egy kicsit, már vissza is tért, és bekapcsolta a szerkezetet, majd a hónom alá dugta. Ezek után szépen betakargatott és beült mellém.

- Halálra ijesztettél. - tűrögette el a hajamat. -  Elájultál vagy mi történt, szívem?

- Asszem, összeestem. - ráncoltam a homlokom. - Szédültem, és egy percig azt se tudtam mi van. Sajnálom, hogy megrémítettelek.

- Semmi baj. - sóhajtotta. Szegény tényleg eléggé megijedhetett.

- Menj messzebb tőlem. - kértem és kicsit meglepődött. - Ez tuti vírus lesz, nem akarom, hogy elkapd tőlem.

- Erős az immunrendszerem. - közölte egyszerűen és feljebb húzta a takarót rajtam. - Nem fogom elkapni.

- Azért mégse kéne ilyen közel lenned. - tiltakoztam. - Ne érts, félre imádom, ha itt vagy velem, de nem akrom hogy te is beteg legyél és.. - ajkaival hallgattatott el. Egyszer csókoltam vissza aztán elhúzódtam.

- Ezt nem kellett volna. - motyogtam. De ő azért, adott egy utolsó csókot. - hallod? Ne csináld, megbetegszel.

- Css. - tette az ujját az ajkamra, - Ne izgasd magad emiatt. Ha beteg is leszek, minden bizonnyal túlélem.

Egy csipogás hallatszott. Kivettem a lázmérőt. 39,6. Na, szuper. Ez magas láz.

- Egy darabig azt hiszem, ágyban leszel. - jósolta meg Robert, és letette az éjjeliszekrényre a lázmérőt. - De nem baj, én itt leszek veled és szórakoztatlak.

- Hálás vagyok neked. - suttogtam, hálásan és hagyta, hogy hozzá bújjak. - Szeretlek...

Emily nyitott be az ajtón egy bögre teával, a kezével. A kezembe adta.

- Miután megittad az összeset jól takarózz be, csak a fejed legyen kint. - utasította barátnőm. - Izzadnod kell, hogy kimenjen belőled a láz, utána meg aludhatsz egyet. Ha így sem megy le, csak szólj Rob, és hozom a vizes borogatást.

- Rendben, Emily - bólintott szerelmem.

- De tényleg figyeld. - mutatott rám, aztán elmosolyodott. - Jobbulást. Nekem mennem kell forgatni, délutánra itthon vagyok.

- Köszi, Em! - mondtam rekedten, mire csak legyintett és kiment.

- Idd meg! - mutatott Rob a teára.

Bár forró volt, és égette a torkom, de egy huzamra megittam, aztán Rob gondosan betakart.

- Aludhatsz egy kicsit. - mondta megigazítva a párnámat. - Kényelmes?

- Még nem. - súgtam és jelentőségteljesen magam mellé intettem. Mosolyogva odadőlt mellém és szorosan átölelt.

- Aludj jól, Szívem. - súgta a fülembe. - Itt leszek veled.

- Köszönöm, Édes...

A fejfájás és a forróság ellenére, leragadtak a szemeim, és elaludtam. Össze-vissza álmodtam minden hülyeséget és mikor felébredtem az egyiktől, éreztem, hogy majd megsülök, és már készültem kitakarózni mikor Rob rám szólt:

- Nem, nem! - fogta le a kezemet. - Nem takarózhatsz ki.

- De marha melegem van! - mondta szenvedő arccal. Szánakozva nézett engem.

- Tudom, de ki kell bírnod, ha meg akarsz gyógyulni. - vigasztalt. - Lemegyek a következő bögre teádért, de ígérd, meg hogy addig nem takarózol ki!

- Csak, ha kapok egy puszit. - mosolyogtam bágyadtan.

Visszamosolygott, és adott a számra egy lágy csókot, majd kiment a szobából. Úgy éreztem meg gyulladok, és a szemem előtt egy jó adag jegyes limonádé állt. Aztán elhessegettem ezt a képet, és igyekeztem valami másra gondolni. Rob megérkezett, és szívószál segítségével, segített meginnom a forró innivalót, anélkül hogy bármimet ki kellett volna tennem a levegőre. Pedig én már a kisujjamnak is örültem volna, ha kitehetem.

  Rob letette a megüresedett bögrét a szekrényre, és megsimogatta az arcomat. Pár perc múlva megmérte a lázamat.

- Harmincnyolc kereken. - mondta, miután megnézte a szerkezetet. - Azért lement.

- De milyen keveset már, én meg mennyit szenvedek!

- Szegénykém. - biggyesztette le a száját szerelmem. - Nemsokára jobban leszel jó. Én most bemegyek lezuhanyozni, és ha kitakarózol, nem tudom, mit csinálok veled.

- Nem fogok. - ígértem meg neki, kaptam egy puszit és itt hagyott az unalom kellős közepén. Azt hiszem be is aludtam unatkozás és sülés közben.

 Mire felébredtem Éltem újra mellettem volt, sőt Emily is a szobában volt, és arról beszélgettek, hogy mennyi a lázam. Gondolom, miközben aludtam meg lett mérve, mert Rob már harminchét ötöt mondott barátnőmnek. Pislogva kinyitotta a szememet, és akkor éreztem meg a hideg borogatást a bokámon, és a homlokomon. Kirázott a hideg.

- Hogy érzed magad? - kérdezte Em.

- Jobban. - feleltem kissé rekedten a hallgatástól.

- Nemsokára kutya bajod se lesz. - legyintett a barátnőm. - Csinálok forró levest, ami garantáltan segít, és egyébként se ettél ma még semmit, nem?

Lassan megráztam a fejemet.

 - Mindjárt jövök vissza. - azzal felállt és lement a konyhába.

Robert közel hajolt és orrát végighúzta az arcomon, majd kaptam egy puszit is rá.

- Szinte ég az arcod. - húzta el a száját. - De szép piros.

Csak morogtam.

- Nem lenne egyszerűbb, egy lázcsillapítóval megoldani az egészet?- kérdeztem csendesen.

- Nem. - felelte türelmesen és megértően. - De hamarosan jobban leszel. Már csak pár nap, jó?

- Remélem igazad lesz. - mosolyodtam el. - Talán egy kicsit elhagytam magam. Talpra kéne állnom... átvitt értelemben.

- Ilyenkor mindenkivel ez van. - vigaszalt. - És egyébként is, sikerült lecsökkenteni a lázadat szóval, le is veszem, a vizes borogatást aztán jövök és aludhatunk egy nagyot.

- Mennyi az idő? - kérdeztem miközben a vizes rongyokat vette le a bokámról.

- Este hét óra. - felelte gondolkodás nélkül. Mostanában nézhette meg ő is az órát. - sokat aludtál. De ez érthető. - a homlokomról és levette a hideg anyagot, és helyette adott oda egy puszit. - egy perc és jövök is.

Kedvesen mosolyogva indult el a fürdőszoba felé hogy eltegye a rongyokat, én pedig örültem hogy ilyen szerencsés vagyok, hogy egy ilyen srác van mellettem aki szeret és ápol. Mikor bebújt mellém és átölelt, alig kellet két perc és máris elaludtam.

Újra itt :D:)):$

Nem is tudom mit mondjak!... :/ Ezer éve nem hallottatok rólam, tudom, tudom! :$Annyira sajnálom, de akkor még egy rendszeres olvasóm sem volt és azt hittem nincs értelme, de láttam, hogy sokat írtatok, és egy nagyon jól esik :D (L) *-* Ezért arra gondoltam hogy egy héten belül hozok nektek új fejezetet, és utána a többit még :D Újra itt leszek! remélem örültök és komiba írjátok le légyszi, hogy kikre számíthatok komizás terén :D Köszönöm előre is és remélem sokan lesztek! 

Tehát következő feji várható időpontja: 2011. április 26. 

Üdv.: Reginaa

22. fejezet

Tudom hogy ígértem még szeptemberre, de nem volt időm rá, ajnos. De most itt van és remélem nem lett olyan rossz, mint amilyen rövid! :) Na jó olvasást és írjatok komikat!! :)

Adam

Teljes megkönnyebbülésben, mentünk, ki a stúdióteremből, mikor végeztünk az interjúval. Nem kérdeztek semmi nem publikus dolgot, csak, a filmről, mit gondolunk, a színészekről, a karakterekről, ki mennyire hasonlít az általa megalakított személyhez satöbbi.

Robbal éppen a ebédlő felé, sétáltunk, már nem mintha enni akartunk, volna, csak, megbeszéltük, a többiekkel hogy ott találkozunk. Közben vettünk, ki az ajtó előtt álló automatából, két kólát, és úgy mentünk, tovább.

- Ma pakolni fogunk ám. - figyelmeztettem Robot. - A cuccaid még mindig a bőröndben vannak.

- Tudom. - vigyorgott. - csak mindig halogatom.

- Ez a baj, ha hamarabb túlesel rajta, utána már tök jó érzés. - magyaráztam. - Én legalábbis így vagyok.

- Mindenki ezt mondja, de akkor se úgy csinálom. - nevetett.

- Mint egy rossz kisgyerek. - nevettem vele, és mikor ránéztem újra, csak akkor esett le valami. - Tee! Tegnap egyszer se mentél ki cigizni és ma sem... Te jó ég! - egy hatalmas mosoly terült szét az arcomon és felpattantam a székről. - Te leszoktál.

Ő és felállt és elkapott mikor a nyakába ugrottam és meg is pörgetett.

- Bizony ám! - mondta csillogó szemmel, és egy szerelmes csókot adott. - Csak miattad!

- Ez megtisztelő. - mosolyogtam, és tovább csókoltam. Aztán mikor abbahagytuk, leültem vissza a helyemre és ő is.

- Büszke vagyok ám rád! - kacsintottam rá.

- Magadra is legyél büszke. - mutatott rám. - te segítettél, ezt ne felejtsd el!

- Akkor kettőnkre vagyok büszke. - vontam vállat boldogan. - Na, egy pillanat elnézek, a többiekhez, meg közben szerintem beugrok a mosdóba!

- Oké, itt várok. - mosolygott, én meg otthagytam az ebédlőben. Mosolyogva mentem végig, a folyosókon.

Hihetetlen hogy leszokott, azt hittem nem fog menni neki bevallom. De mit is gondoltam! Hiszen Robert Pattinsonnak, mi nem megy, most őszintén?

- Kristen! Szia!

Azt hittem ott helyben szív infarktust kapok. Akkorát ugrottam, mint egy nyúl, de aztán láttam, hogy Adam az... Várjunk csak. Adam? Hogy a fenébe kerül ide?

- Adam! - fújtam ki a levegőt. - megijesztettél!

- Bocs! - szabadkozott.

- Mit keresel itt? - kérdeztem.

- Gondoltam meglátogatom a barátomat, aki, nagyjából, öt hónapja, azt ígérte, hogy barátok leszünk, és az óta nem is hívott fel. - tette csípőre a kezét.

- Ó. - elvörösödtem és a szám elé kaptam a kezemet. - Annyira sajnálom, Adam, tényleg! Ne haragudj, de utaztunk, és Emilyvel is gubancok voltak, meg a színészet, nem értem rá bocsi.

- Most már mindegy. - legyintett durcásan. - Túléltem valahogy. Csak mindennap azt vártam, hogy hívsz, de hát...

- Figyelj, akarsz találkozni, valamelyik nap? - vetettem fel. - kiengesztelés gyanánt, hm? Most már vége a forgatásnak ráérek!

- Én nem akarom, hogy szánalomból, legyél velem! - mondta a lábával is dobbantva hozzá.

- Mi az, hogy szánalomból, barátok vagyunk! - néztem a szemébe. - Sajnálom, hogy elhanyagoltalak, tényleg! Többet nem fordul elő, ígérem.

- Ja persze, azt is megígérted, hogy barátok, maradunk. - most már felemelte a hangját. - És betartottad? Nem!

- Nem, igazad van, de hányszor kérjek, még bocsánatot tőled? - én is felemeltem a hangomat.

- A bocsánatkérésessel nem megyek semmire. - forgatta a szemeit, majd közelebb hajolt. - Engesztelj ki.

- Felvetettem, hogy találkozzunk, valahol, igyunk meg egy kávét, vagy mit tudom én. - mondtam, ismét a tervemet. - De úgy tűnik, hogy nem...

Félbeszakítottam, mondatomat, mert a száját az enyémre tapasztotta. Mikor észbe kaptam, ellöktem és szörnyülködve néztem rá.

- Mit művelsz? - követeltem, ordítva.

- Szeretnék, járni veled, Kris. - vallotta be. - Szeretlek. Ne érted?

- De értem, de én nem tudok veled járni! - mondtam szépen tagoltan. - és ha még egyszer hozzámérsz, nem tudom, mit csinálok!

- Miért nem tudnánk járni? - kérdezte kétségbeesetten. - Hiszen szeretlek.

- De én nem értsd meg - adtam a tudatára, mire elhűlten meredt rám.

- Értem... mondta nagyon lassan.

- Sajnálom. - mondtam. - Ha akarod, azt a találkát hívj fel. És ezt eddig is megtehetted volna... De most el kell mennem! Szia, Adam!

Azzal, otthagytam és bementem a női mosdóba. Hihetetlen hogy nem tud leszállni, rólam. Meg vagyok én állva ezekkel!

- Mi volt az, odakint, ha megkérdezhetem? - Ashley, ott ált az ajtó mellett és kicsit furcsán nézett rám.

- Egy barátom járni szerette velem, de én nem szeretem. - feleltem. - És nehezen akarta felfogni. de azt hiszem, most már érti és elfogadja.

- Ahha. - Ashley, lassan bólintott. - Hát szerintem jól döntöttél. Robbal jobban jársz.

- Tudom, Ash. - mosolyogtam. - Köszi.

- Nincs mit! - mosolygott.

- Végeztetek is? - érdeklődtem.

- Én meg Jay igen, Jay, elment az ebédlőbe. - válaszolta. - A többiek még, odabent vannak, de szerintem nemsokára végeznek ők is.

- Okés.

- Van ám egy jó ötletem! - mondta izgatottan. - Majd ha mindenki ott lesz, elmondom!

- Rendben, sietek! - vigyorogtam.

- Oksi! - azzal már ki is ment, én pedig elfoglaltam egy vécéfülkét, és a gondolataimba mélyedtem. Na most ez már tényleg sok. És még Rob nem halotta a story-t.

21. fejezet

Na ezzel is kész lettem! :) Bocsi hogy kicsit sokára, de suli van és tanulni kell... :/ na jó olvasást! :)(L)

Arielle


(Kristen szemszöge)


Ki akartam nyitni a szemem, de vak sötét volt, csak, néhány, kis világosabb volt látszott itt-ott, de az nem volt elég, hogy belássam az egész szobát.

Kellett pár perc mire tudatosult bennem, hogy a kórházi szobában, a kórházi ágyon fekszek, és a fejem egy kicsit fáj, aztán, bevillantak, a tegnapi napi emlékei, és a gyomrom öklömnyire zsugorodott, a torkomban pedig egy lenyelhetetlen gombóc nőtt.

- Kristen. - szólított, meg, a világ legszebb hangja valahonnan a sötétből, és mikor felkapcsolta a lámpát, láttam csak, meg, az arcát.

- Rob. - suttogtam, és próbáltam feljebb ülni. - Hát itt vagy?

- Persze megígértem, hogy itt maradok. - fogta meg a kezemet.

- Hülye voltam, hogy ezt kértem. - motyogtam. - Haza kellene menned, hogy, kipihend magad. Gondolom semmit nem aludtál itt.

- e aludtam egy órát. - mutatta fel egy ujját.

- Az aztán marha sok. - fintorogtam. - menj csak haza!

- Kristen, és visszaadtam a lakásomat a főbérlőnek, nem tudnék, oda visszamenni. - mondta.

- Akkor mész hozzánk, egyértelmű. - vágtam rá.

- Emily, repesni fog az örömtől. - kuncogott.

Emily! Mi van vele? Hol van most? Jól van?

- Mi van Em- mel? - kérdeztem.

- Nagyion jól van, hazaküldtem aludni, de ő, is itt volt, egy órán este. - felelte Rob. - Nem győzött magát marcangolni, amiért, őmiatta kerültél bajba.

- Ez hülyeség, nem ő miatta. - csóváltam a fejem.

- Ezt mondtam neki, én is, de túlságosan is beleélte magát. - húzta el a száját. - Ebben nagyon, hasonlít rád.

- Kösz. - vágtam egy grimaszt. - Tényleg, menj el, hozzánk, a nadrágom zsebében van a kulacsom.

- Úgy tűnik, nem érted. - sóhajtott fel mosolyogva. - Én, nem akarlak otthagyni. Soha többet nem hagylak egyedül érted? Többet nem történhet meg veled!

- Nem történt meg, csak, majdnem. - hajtottam le a fejem. - És ez nagyon kedves tőled, de nem kérhetem tőled, hogy őrködj.

- Nem is te kéred, én akarom. - mutatott magára. - Úgyhogy lezártuk, a témát...

Elmosolyodtam és közelhajoltam hozzá.

- Szeretlek, Rob. - suttogtam és megcsókoltam.

- Én is, téged, Kris. - mondta egy pillanatra elszakadva az ajkaimtól, de aztán, újra, visszatérve rá. Nem tudom meddig ültünk, még így ott, aztán visszahanyatlottam a párnára.

- Jó éjt! - mosolygott rám, Rob, és már el is aludtam.



*



- Jó reggelt álomszuszék! - vigyorgott rám, egy ismerős arc, mikor éppen hogy kinyitottam a szemem.

- Emily! - motyogtam álmosan, de azért felöltem, hogy magamhoz ölelhessem. - Szia!!

- De rég láttalak! - rázta a fejét hitetlenkedve. - De jól vagy? Semmi bajod?

- esküszöm, jól vagyok! - mosolyogtam bíztatóan. - Minden oké! Te is jól vagy?

- Persze! - bólogatott. - nem lett volna szabad hazamenned, az az állt, ott volt! El se hiszem, hogy helyettem, majdnem téged...

- Én mondtam, hogy ez lesz. - lépett be az ajtón Rob, mindent tudó arccal, és egy müzli szelettel a kezében.

- Szia Rob! - mosolyogtam rá, ő meg csak intett és leült a székére.

- Láttam ám a kiskutyát, nagyon édes! - lelkesült fel, Em.

- Tényleg, most hol van? - kaptam a szaván.

- Mivel, ide nem lehetett behozni - mondta bosszúsan, Emily. - Ariell-re bíztam, remélem nem gond!

- Dehogy is, a lényeg hogy jó helyen van!

- Abban biztos lehetsz. - nevetett Emily. - Jobban szereti, a kutyákat, mint én. Odavolt, a kis Holly-ért. Robert mondta, hogy így hívják.

Itt csak rávigyorogtam Robra aztán visszafordultam Emily felé.

- És hogy álltok a filmmel? - érdeklődtem.

- Még, hátra van egy pár rész. - ingatta a fejét, Emily. - de jól haladunk, és szerintem marha jó film lesz, már nem azért.

- Ebben biztos vagyok. - kacsintottam rá. - Robbal, majd mi is megnézzük!

- Én is a tiéteket! - heherészett. - Biztos szuper lett, ahogy titeket ismerlek.

- Nem tudom, majd te megmondod. - veregettem vállon. - Tényleg ma lesz az interjú! Ötkor! Ugye nem fogok lemaradni róla??

- Nem fogsz, az orvos, azt mondta, már ebéd után hazamehetsz! - nyugtatott meg Rob.

- Hála istennek! - fújtam ki a levegőm.

- De én a helyedben, nem enném, meg a menüt. Amilyeneket itt láttam... - csóválta a fejét. - Ezeknél, még a puffasztott rizs is jobb.

- Na, ez igaz, olyan volt, mint a moslék. Nem tudom, hogy kik főznek, itt, de hogy tuti nem kóstolták, még meg amit csináltak, az fix. - kontrázott, Emily. - Amúgy milyen interjúról van szó?

- A színészekkel, csinálnak, egy interjút, plusz a forgatási videókkal, összevágják, és megy rá az második lemezre. - magyarázta Rob. - Egy perc és jövök. - azzal felállt és kiment.

- Rob, nagyon kedves srác. - jegyezte meg, Emily. - összeilletek tényleg.

- Na váó, mi lett a "fővámpír srác", megszólítással? - ugrattam.

- Tegnap, és ma délelőtt hozzá kellett szoknom, hogy Robertnek szólítsam. - vont vállat. - Tényleg, ha kiszabadulsz innen, bemutatlak Arielle-nek!

- Szuper lesz! - bólintottam rá.

- Szerintem szeretni fogod, normális csajszi, attól függetlenül, hogy két évvel, idősebb nálunk. - mondta.

Még elbeszélgettünk, egy darabig aztán Behozták, az "ebédemet" ami mellesleg, tényleg úgy nézett ki, mint, valami bébi táp. Én persze udvariasan elutasítottam, arra hivatkozva, hogy diétázom, de azért még tukmálták, egy darabig. Miután, belátták, hogy én egy falatot nem eszek belőle, kivitték, a tálcát, az orvos még utoljára megvizsgált, aztán, kijelentette, hogy most már, jól van a fejem, is, levette a kötést, írt fel fájdalomcsillapítót, ha fájna, aztán, elengedett minket.

Gyorsan átvettem a ruhámat, az orvosi pizsamáról, aztán, összeszedtem a holmimat, és, távoztunk, az épületből. Végre, hazamehetek, teljes nyugalomban, és már csak, az interjún, kell, izgulnom, de az már semmi ahhoz képest, amit átéltem, az elmúlt napokban.

Rob, megint, kikölcsönzött, egy fekete Fordot, azzal fuvarozott el, minket, egy négyemeletes házhoz, és Emily felcsengetett. Bejelentette a lánynak, hogy mi vagyunk, azok, aztán felmentünk, harmadikra. Addigra az első ajtó már tárva nyitva állt, a küszöbön egy barna rövid hajú, vékony lánnyal, aki kedvesen mosolygott ránk.

- Sziasztok! - mosolygott továbbra is. - Gyertek be!

Bementünk, a kis lakásba, azon belül is a nappaliba.

- Arielle Kebbel vagyok. - nyújtott nekem kezet, én pedig megráztam.

- Kristen Stewart. - mutatkoztam be én is.

- Sokat hallottam már rólad. - itt barátnőm felé pillantott.

- Én is rólad. - kuncogtam, aztán leültünk, a kanapéra.

- Kértek, inni esetleg valamit? - kérdezte.

- Én egy vizet elfogadnék, köszi. - mosolyogtam.

- Én nem kérek semmit. - hárított Rob.

- Én egy kólát. - vigyorgott Emily, és követte a konyhába, Arielle-t.

- Kedves csajnak tűnik. - mondtam halkan.

- Ühüm. - ez olyan Robertes válasz volt.

- Szóval, hozzánk költözöl? - kérdeztem, óvatosan.

Rob, rám nézett, egy halvány mosollyal.

- Komolyan belegyeznétek, hogy odamenjek lakni? - hitetlenkedett.

- Hát persze! - simogattam meg az arcát. - Szerintem Emilynek, sem lenne ellenére, nekem meg aztán végképp nem.

- Azt gondoltam. - adott egy puszit, aztán bejöttek a lányok. letették az italokat, aztán, ők is leltem mellénk.

Sokat beszélgettünk, a színészéletről, és még sok minden másról, aztán, mi elindultunk a stúdióba az interjúra, Emily, pedig közölte, hogy mire hazaérünk, otthon lesz.

Végül szerencsére minden rendbe jött...

20. fejezet

Na elérkeztünk, egy igen drámai részhez, de azért nemélem tetszik, nektek és komiztok! :) Jó olvasást kínok hozzá (L)

A váratlan vendég




Megpördültem a tengelyem körül és ijedtem bámultam egyenesen az ismerős férfi képébe. David, ott állt a bejárati ajtó mellett, hátát a falnak vetve, és gonoszul vigyorogva. Zöld szemei, amiket alapjáraton, szépnek találtam volna, eszelősen csillogtak.

- David! - fújtattam dühösen, orrlyukaim kitágultak, a számat jól össze kellett szorítanom, hogy nehogy, csúnyát mondjak.

- Személyesen. - vigyorgott és ellökte magát a faltól, majd, megfogta a kulcsomat, amit felakasztottam, a kis fogantyúra az ajtó mellett, és rázárta az ajtót, majd zsebre vágta a kulcsot. A gyomrom összezsugorodott. Nincs kiút...

- Hogy jöttél be? - követeltem, cseppet sem nyugodtan.

- Emily, kulcsát használtam. - közölte olyan természetességgel, mintha csak az időt kérdeztem volna meg tőle. - Elhagyta. Sosem volt összeszedett.

- Zsarolod őt te szemét! - kiabáltam rá. - Majdnem megerőszakoltad, tudod, hogy ez nem így megy??

Erre csak eszelősen felnevetett, majd közeledni kezdett hozzám, amitől, én automatikusan hátráltam tőle.

- Félsz? - kérdezte.

Nem feleltem, csak, felkaptam, az első tárgyat, ami a kezem ügyébe került, - ami egy távkapcsoló volt - és hozzá akartam vágni, de jók voltak a reflexei, és ahelyett hogy a fejét találta volna el, elkapta a távirányítót, és mire észbe kaptam a homlokomnak csattant, és én nekiestem, a falnak. Éreztem, hogy nagyon beütöttem a hátamat, nem beszélve a fejemről. Kellett pár pillanat mire, eszembe jutott, hogy fel kéne állnom, de addigra, már idejött és a kapucnimnál fogva "felsegített" a földről.

- Hol van Emily? - követelte, és a mosolynak most már hűlt helye volt, az arcán.

- Nem képzeled, hogy elárulom! - morogtam.

- De épen ezt akarom. - vágta rá dühösen.

- Márpedig nem mondom meg! - pofon csaptam és rohanni kezdtem, de kigáncsolt, és a kemény padlón kötöttem ki ismét, és most már mindenem fájt.

- Sebaj... - egy eszelős vigyor jelent meg ismét az arcán, és gyomorszájon rúgott, amitől, felüvöltöttem fájdalmamban. - Te is jó leszel...

Nem! Nem teheti ezt.

- Rob! - kiáltottam, amilyen hangosan csak tudtam. - Rob... - letépett a pulcsim alá vett ingemből egy darabot és bekötötte a számat, aztán, hátamra fordított és nekiállt leszedni rólam, a ruhámat, és hiába rugdalóztam nem ment, fájtak a lábaim. A kezemet, fél kézzel, összefogta, de könnyen kirántottam a markából, és levettem a számtól, az anyagot.

- Roob!!! - sikítottam, mikor éreztem, hogy a nadrág teljesen lekerül rólam. Hallottam a kopogtatást, az ajtón kívül. - segíts!! Roob!!! - a könnyek elárasztották, az arcomat, mikor David, a fehér neműm, széléhez ér.





*



Nem értem miért zárta be az ajtót, hiszen tudta, hogy jövök. Újra és újra lenyomtam a kilincset, hátha kinyitódik, de semmi. Hát ez remek, talán fel kéne, hívnom, hátha nem hallja a kopogást. Már éppen tárcsáztam volna a számát, mikor meghallottam bentről a sikítást, így olyan erővel, vertem az ajtót, mintha azt várnám, hogy sikerül betörnöm. Aztán odarohantam a legközelebbi, ajtóhoz, a telefonomat is elejtettem útközben. Aztán fogtam egy követ, és bedobtam az üveget. Nagy kínszenvedéssel, bemáztam az ablakon, és azt hiszem a kezemet is megvágtam, de nem érdekelt.

Az adrenalin, irányított. Kristen a nevemet sikította, a srác, akit nem ismerek, fölötte, térdel és nem titok mire készül! Vettem egy mély levegőt, és miközben, a világ összes csúnya szavát, elkiabáltam arra a szemétládára, odarohantam és akkorát rúgtam, belé, hogy a szemközti fal tövében kötött ki, ájultan, legalábbis, félájultan.

- Kristen! - rohantam oda hozzá, és, még mindig a dühtől remegve, húztam feljebb a hideg kőről őt.

- Rob. - úgy sírt, mint még soha. A könnyei záporoztak, és egész testét rázta a zokogás. - Rob...

- Semmi baj, css... - próbáltam nyugtatni, de én is legalább annyira feldúlt voltam, mint ő. - Vége van hallod, minden rendben van.

- Olyan jó, hogy itt vagy! - hüppögte, és már én, is majdnem engedtem magamnak egy két könnycseppet, de csak majdnem! - Köszönöm!

- Jaj, édesem, ez természetes! - ringattam, kezeim között. - Öltözz fel én meg hívom a rendőrséget... Csak szeretném elkérni a mobilodat, mert az enyémet nem találom.

- A nadrágom zsebében van. - szipogta, én pedig közelebb húztam a ruháit, és kivettem a készüléket, majd elindultam a sráchoz hogy még egy utolsót belerúgtak, aztán, háttal Krisnek, hívtam a rendőrséget. Ők, azt mondták, nemsokára itt lesznek, én meg kicsit megkönnyebbülve, mentem vissza az immár, felöltözött szerelmemhez.

- Jobban vagy? - kérdeztem tőle és leültem mellé a kanapéra, megfogva a kezét.

- Majdnem megtette, Rob, majdnem! - zokogta és hozzám bújt.

- Tudom, úgy sajnálom! - mondtam elgyötörten. - Hidd el, ha tudom, hogy mi van, nem kezdek, elkopogni, és, meg dörömbölni hanem...

- Ne merd még most is magadat hibáztatni! - Próbált szigorú lenni, kevés sikerrel. - Te nem tehetsz semmiről, sőt! Te voltál, a hősöm! Az én hősöm. ha te nem jössz... - sírásba fulladt a mondat vége.

- Jól van, css, nyugodj meg. - elkezdtem dörzsölgetni, a hátát. - mindjárt itt a rendőrség, most már nem lesz semmi baj!

- Tudoom...

Épp hogy ezt kimondta a szirénázó kocsik, megálltak, a ház előtt és pár perc múlva, a rendőrök, és egy doktor is kopogtatott az ajtón, és én kinyitottam az ajtót, bár Kristen nem igazán akart elengedni. A rendőrök, részletes beszámolót, kértek az itt történtekről, miközben, elszállították, a félig, eszméletlen, srácot, és beültették, a mentőbe Kristent, hogy elláthassák, a sebeit, persze csak, miután, én, megígértem neki, hogy bemegyek hozzá.

Amikor elmentek a rendőrök, hívtam egy taxit, és bevitettem magam, a kórházba, Kristenhez. Mostanában, többet leszek vele, még annál is amennyit eddig voltam vele. egy pillanatra sem szabad egyedül hagynom, ki tudja, mi minden történik, majd még vele. És én ezt nem engedhetem meg. Szeretem, és, meg kell védenem őt mindentől, és mindenkitől.



- Rob, de jó! - mosolygott rám Kristen, mikor beléptem a szoba ajtaján. Egy ágyban feküdt feje alatt feltornyozva a párnák, és a feje be volt kötve, de úgy tűnt, jól van hála istennek.

- Minden oké? - kérdeztem leülve az ágy szélére és megfogva a kezét.

- Igen, csak, néhány felszíni sérülésem van. - halványan elmosolyodott, de a sírás nyomai még igen csak látszottak.

- Hála az égnek. bólogattam.

- Úristen, mi van a kezeddel? - kérdezte tenyérrel felfelé fordítva a bal kezemet. - mit csináltál?

- Csak megvágta az üveg semmiség. - legyintettem.

- Elég mélynek tűnik, hívok, egy nővért. - suttogta ijedten.

- dehogy nem kell, te magaddal törődj. - paskoltam meg a kezét.

- Akkor legalább mosd le, hogy, lásd, milyen súlyos. - húzta el a száját.

- Jól van, akkor, egy perc és itt vagyok... - adtam meg magam.

- Mi történt a kezével, fiatalúr? - kérdezte az idős ápolónő.

- Csak megvágtam, semmi komoly. - ismételtem meg, a nyomoromat.

- Azért hozok egy kötszert, addig, mossa le. - mondta a doktornő, és egy sóhajtással, otthagytam a szobát.



Mire visszaértem, a nő, már ott várt, lefertőtlenítette a sebet és bekötözte a tenyeremet. Jól nézett ki így mondatom.

- Köszönöm. - mondtam azért hálásan.

- Szívesen, fiam. - paskolta meg a vállamat, a nővér. - Ne nagyon érje víz, ha lehet, rendben?

- Rendben. - bólintottam.

- Te pedig kapsz egy altatót, drágám, és alszol egy nagyot. - mosolygott Kristenre utánam, mire szerelmem ijedten nézett rám.

- Itt maradok, ne aggódj. - mosolyogtam és idehúzta m magamnak egy műanyagszéket a sarokból. - Ameddig csak akarod!

- Jó. - sóhajtott fel, Kris, aztán a a doktornő belenyomott, egy injekciót, és nemsokára lecsukódtak, szép szemi, a ráncok eltűntek a homlokáról, és úgy tűnt békésen alszik.

18. fejezet

Na itt van ez is! Már izgi rész jön úgyhogy ;) Jó olvasást!! Ja és bocs hogy ilyen rövid, de suli van! :@:/

Újra New Yorkban




Na, hát, ha a tegnapi forgatásra azt mondtam, hogy, rosszra sikeredett, akkor a mai napira nincsenek szavak. Az agyam egyik fele fel sem fogta, mit csinálok, csak, Emily-n járt az eszem. Az agyam másik fele pedig, robot-pilótára kapcsolt, és automatikusan, dolgozott, azt csinálta amit Catherine mondott.

De visszafelé a campingbe, valahogy ez nem tudott izgatni. Csak az, hogy a barátnőmmel minden rendben legyen. Vagy kétszer hívtam, mielőtt elindultunk, volna, a campingből, a busszal. Én a cuccaimat, már tegnap, összepakoltam, a bőröndbe, ma már csak, ki kellett cincálnom a buszhoz. Rob persze nyugtatott, hogy semmi baj, de én már se láttam se hallottam.

Mikor végre, elindultunk innen a busszal, kicsit megkönnyebbültem, de nem teljesen.

- Mennyi idő kábé, míg New Yorkba érünk?- kérdeztem, türelmetlenül, Robertet.

- Úgy három-négy óra. - szorította meg a kezem. - Nyugi, biztos minden okés, lesz.

- nem tudom. - ráztam a fejem. - Fel kéne hívnom Em-et!

- Kris, úgy öt perce hívtad! - suttogta a fülembe Rob. - nyugodj meg, jó, semmi baja, higgy nekem.

- Szeretnék hinni, de az agyam már... nem működik. - csóváltam a fejem.

- Szerintem, most már kiveheted a kosarából, Holly-t! - vélekedett Rob.

- Igazad van. - engedtem meg, és kiemeltem kutyusomat a kiskosárból, az ölembe, megsimogatva a fejét.

- Aranyos. - mosolygott rám Ashley, hátrafordulva. - Kár hogy vége a forgatásnak, nem?

- Kár. - bólogattam, próbálva mosolyogni. - De az Újholdon újra találkozunk.

- Igen! - ujjongott Ash.

- Meg persze a szünetben is összefuthatunk, néha. - folytattam.

- Hát persze! - helyeselt Ashley, aztán vigyorogva visszafordult.

- Remélem igazad lesz, és Emilyvel, nem lesz baj. - fújtam ki a levegőt, aztán kinéztem, az ablakon, de már rám nehezedett az álmosság, és laposakat kezdtem pislogni tőle.

- Semmit nem alszol éjszaka, ugye? - tippelt végigsimítva a hajamon.

- Hát... - húztam el a szám és lassan ránéztem. - Nem sokat.

- gondoltam. - mosolyodott el féloldalasan. - Na, gyere, aludj. - Húzta a vejemet a vállára. - Add a telefonodat, majd felveszem, ha hívnak, és mindenről tájékoztatlak. És Hollyra is vigyázok, okés?

- Vigyázok én, mikor? - Észre se vettem, hogy Ash ott áll Rob mellett.

- Most, míg Kris alszik. - mondta mosolyogva Rob.

- Oksi, csak elmegyek mosdóba. - vigyorgott Ashley hófehér fogaival, és már itt se volt.

- Na, látod, minden okés, csak aludj egy kicsit. - Rob adott egy puszit a fejemre, aztán mikor feljebb emeltem a fejem a számra is kaptam, egy csókot, aztán, már nem is érzékeltem a külvilágot...



*

Mikor felébredtem, már majdnem ott voltunk New Yorkban. a gyomrom egyre kisebbre zsugorodott össze, a torkomban pedig, egyre nagyobb lett a gombóc, és úgy éreztem ez utóbbitól, le se tudnék, nyelni, most egy korty vizet se, de ha valami csoda folytán, sikerülne valamit letuszkolni, a torkomon az előbbitől, nyilván el is távolodna onnan a számon át.

Ahogy a busz megállt, szinte katapultáltam, onnan, majdnem elfelejtettem Holly-t is. A bőröndömet eszeveszettül, cibáltam magam után és csak pár méter után - mikor már tudatosult bennem, hogy tulajdonképpen gőzöm nincs, merre megyek - tűnt fel hol vagyok. A rég nem látott stúdió hátsó udvarában. Hihetetlen, mintha évek teltek volna el az óta mióta utoljára jártam, itt és nem csak hetek. Erre el kellett mosolyodnom. Hiányzott ez a hely....

- Na, gyere, hívunk egy taxit. - karolt át Rob, és elindultunk, a többiekkel az utca felé. Míg mi a taxira vártunk. Catherine közölte, hogy holnap délután ötre menjünk, be az interjú , miatt. nekem most ez a legkisebb gondom, de ha félretesszük, az Em-problémát, kifejezetten vártam. És nem csak azért, mert interjút adunk, hanem mert remélhetőleg addigra túl leszünk ezen az egészen.

Mikor megérkezett beültünk a taxiba, és megmondtam, a címet, majd felhívtam Emily-t, de nem vette fel, amiért már kezdtem még jobban aggódni.

- Lehet, hogy alszik. - vetette fel Rob, amire csak nyeltem egy nagyot, és bólogattam.

A taxis lefékezett az Emilyivel közös házunk ellőtt, és én miután fizettem, - és ennek Rob nem örült annyira - kipattantam a kocsiból, és elindultam a ház felé, de akkora slunggal, hogy háromszor is megbotlottam, mire eszembe jutott a csomag, úgyhogy visszasiettem, és kicsit a bőrönd által korlátozott mozgással, újra a tornác felé vettem az irányt. Kopogtam, de mivel senki sem nyitott ajtót, előhalászta a zsebemből a kulcscsomómat, és remegő kézzel, megkerestem a kulcsot, de közben Rob telefonja megcsörrent.

- Szia, anyu. - vette fel. - Nem, nem, mondjad csak. - Rob, felém nézett és, eltátogta, hogy idekint, marad, úgyis elszív egy cigit, én pedig rábólintottam, és miután végre sikeresen kizártam az ajtót beráncigáltam a bőröndöket, a hallba, és elkiáltottam magam, hogy: Emily!

És csak ekkor jöttem rá, hogy nyilván nincs itthon, hanem Arielle-nél, van, úgyhogy lepakoltam az ülőgarnitúra mellé, s körülnéztem, a jól ismert házban. Ez is hiányzott akárcsak a lakótársam.

De aztán majdnem összeestem az ijedtségtől, mikor valaki a nevem szólított. Nem rob volt, és végképp nem Emily...

17. fejezet

Na ehhez is elérkeztünk! :D (L) Boldog névnapot nagymamámnak!! :) (L) És jó olvasást nektek!! (Y) Ja és lehet hogy más nem írt volna erre egy külön fejezetet, de mivel, én nagyon szeretem, a kutyusukat, én írtam (L) :)

Új barát






Az egész másnapi forgatás nem sikerült valami jól. Ha Robbal forgattam volna jobban ment volna, de az hogy aggódtam Em-ért, és közben, próbáltam, mindent tökéletesen csinálni, nem sokat segített a javulásomban. Mindent vagy háromszor fel kellett venni, mire, sikerült, úgy ahogy Catherine mondta. Nagyon hülyén éreztem magam, nem mondom.

Mikor reggel beszéltem Emily- vel, még semmi baj nem volt. Arielle-nél töltötte az éjszakát, és mikor hívtam, éppen a forgatásra készülődtek. Hallottam a hangján hogy fél, és fáradt is, tehát neki se lesz jobb forgatási napja, mint az egyéb, ezt már akkor tudtam.

Most hogy a buszban ültünk, a Campingbe tartva, újra tárcsáztam, őt. Szerencsére még mindig minden rendben volt, éppen Arielle-vel vacsoráztak, mikor beszéltünk. Ezért gyorsan el is köszöntem tőle.

Ami a legbosszantóbb, az egészben, hogy, még egy napot itt kell lennem, több mint ötórányira, Emilytől, aki most bajban van. És hiába nyugtatgat Rob is, hogy ne izguljak, mert, ahogy őt ismeri, biztos, nem esik baja, főleg, ha egy nála idősebb barátnőjével van, de én ezzel nem nyugodtam bele.

Úgy gondoltam, hogy mivel az egész napi kávé, nem segített, a lenyugvásban, talán, sétálnom, kéne egyet a városban. Talán, a kirakatok és az emberek lenyugtatnak, majd, bár erre olyan kicsi az esély, mint arra hogy piros hó fog esni valaha is, de legalább nem csak, a lakókocsimban ülök, és hallgatom Rob, bizonygatását.

Így hát, mikor a busz, beállt a camping parkolójába, és gyorsan átöltöztem, és elköszönve Roberttől, hívtam egy taxit. Megmondtam, hogy egy üzletsoron tegyen ki, ami lehetőleg, nincs túl messze, a campinghez, és miután kifizettem, az utat, elindultam, a járdán. Közben, próbáltam, annyira, a kirakatokra, koncentrálni, amennyire csak lehet, de természetesen, pont az ellenkezőjét sikerült elérnem. Úgy bámultam, a kirakatokat, hogy, fel sem fogtam, mit látok, ott, csak is a barátnőmön járt az eszem. De annyira hogy észre se vettem, hogy kiértem egy butiksorból, és már egy murvás dűlőúton tartok lefelé, ahol oldalt, régebbi, de takaros házak, álltak. Összeráncoltam, a homlokom, és körülnéztem, hogy hol lehetek, épp mikor valami hozzáért a bokámhoz. Szörnyen megijedtem, ezért, reflex-ből, két lépést odébb ugrottam, de aztán láttam, hogy csak egy kis kölyökkutya. Megkönnyebbülten elmosolyodtam, és odamentem hozzá. Karomba vette a pici, kölyköt. Feltételezem, attól, a háztól, szökhetett ki, ami előtt éppen álltam, mert a többi kiskölyök, az udvaron volt.

- Szia! - gügyögtem, neki, és megvakartam a hasát. - Kiszöktünk?

- Helló! - egy fiatal lány lépett, ki, a ház ajtaján, egy hatalmas mosollyal az arcán.

- Helló! - mosolyogtam vissza. - Kiszökött, a kiskutya.

- Á, mindig ezt csinálja. - legyintett és kinyitotta előttem a kaput, hogy bemehessek. - Melanie vagyok!

Letettem a kiskutyát, hogy megrázhassam a kinyújtott kezét, de a kutyus nem ment vissza a testvéreihez, letelepedett a lábamhoz.

- Nagyon, kedvel téged. - jegyezte meg, még mindig vigyorogva.

- Igen, úgy néz ki. - kuncogtam, és felvettem újra a kutyát, megvakargattam a füle mögött.

- Nem akarsz bejönni? - mutatott a hát felé. - úgyis egyedül vagyok most.

- Most, nem hinném. - csóváltam a fejem. - Még van egy kis dolgom. - letettem a kiskutyás fűbe, és elindultam kifelé. De a kutya, nem tágított, még a kapun, túl, is követett.

- Ne gyere utánam. - nevettem és megsimogattam a fejét. - te itt laksz.

- Nagyon ragaszkodik hozzád. - állapította meg, és felemelte, őt, hogy a kezembe adja. - mi lenne, ha megtartanád?

- Tessék? - döbbentem le. - Hogy én?

- Igen, persze! - bólogatott. - Úgyis el akartuk, ajándékozni őket.

- Ó hát ez, csodás lenne. - makogtam. Próbáltam valami értelmeset kinyögni, de nem jött össze. - Köszönöm.

- Nagyon szívesen. - megsimogatta a kutya fejét. - Szeret téged.

- Igen, azt hiszem. - helyeseltem. - Kislány, ugye?

- Igen.

- És van már neve,.

Melanie megrázta a fejét, hogy nincs.

- Akkor Holly leszel. - néztem, a kiskutya, barna szemébe.

- Az tök jó! - felmutatta a hüvelykujját.

- Na de most már tényleg megyek. - mondtam. - Még be kell vásárolnom. figyelj, meg tudnád mondani, merre van egy üzletsor. Arról jöttem, de nem hinném, hogy visszatalálnék.

- Balra, indulj el, és menj egyenesen. - intett az említett irányba. - Ott fogsz kilyukadni.

- Köszönöm! - hálálkodtam.

- Hát akkor, minden jót! - intett. - Szia!

- Szia! - intettem vissza aztán elindultam a mondott irányba. Biztos lesz, ott egy állatos bolt vagy valami. Nem tévedtem. Gyorsan bevásároltam neki. Vettem tálat, játékokat, meg ennivalót, aztán hívtam egy taxit, ami visszavitt a campinghez.

Mikor odaértünk megköszöntem a fuvart fizettem, és odasiettem, az én lakókocsimhoz. Furcsálltam, hogy nem tudom elfordítani, a kulcsot a zárban. Nem zártam be? Lenyomtam a kilincset és amint benyitottam, megcsapta az orromat, a finom palacsinta illat. Robert pedig ott állt, a konyhapultnál, és sütötte.

- Szia! - köszöntem meglepetten.

- szia! - vigyorgott rám. - Na mi van a zacskóban?... És a kosárban?

Épp mikor válaszolna akartam, Holly kidugta a fejét a kosarából, nyilván, megérezte az illatokat.

- Egy kutya? - kerekedtek, ki a szemi. - Azt hittem sétálni vagy?

- Úgy volt, de aztán egy ház, udvarából, kifutott, és annyira ragaszkodott hozzám, hogy a csaj nekem adta. - vigyorogtam, és próbáltam, olyan boci szemekkel nézni amennyire csak lehet.

- Nem kell így nézned rám. - jött oda hozzám, félretéve, a serpenyőt. - Nem vagyok az apád, nem kell engedélyt kérned, hogy megtarthasd.

- Tudom, de szeretném, ha jóban lennétek. - mutattam fel a kosarat.

- Van neve is? - érdeklődött, miközben megsimogatta Holly fejét.

- Holly. - vágtam rá.

- Ne tele leszek csajokkal. - rötyögött.

- Majd áthívott, Jacksont, vagy Kellant, ha úgy érzed körbevettünk. - mondta kacéran, és ujjaimmal, fellépkedtem, a mellkasától, a válláig, aztán a nyakán is, és már a szánk, egy hajszálnyira volt egymástól, mikor elvigyorodtam. - Vár a palacsinta. - azzal gonoszan otthagytam, a konyhában, ő pedig csak puffogva visszament a pulthoz.

Adtam a kutyának, enni, és csak akkor jutott eszembe Emily, nagyjából, egy órája először. Hirtelen óriási gombóc nőtt a torkomban, a gondolatra hogy akármi történhetett vele, és a kezem ökölbe szorult. A telefonom után kaptam, és tárcsáztam Emily számát. Nagy megkönnyebbülésemre három csengés után felvette.

- Szia Kris, rég hívtál. - kuncogott, de a hangja még mindig nem a régi.

- Igaz. - hagytam rá. - Minden oké?

- Igen, Ariellével, éppen filmezünk. - közölte. - Ha hazajössz, majd bemutatlak neki, szerintem imádni fogjátok egymást.

- Okés. - próbáltam egyszerű hangot megütni, de ha neki se sikerült... - Mindenképpen. Én pedig kaptam egy kutyát.

- Komolyan? - lelkesült fel. - Lány?

- Aha, Holly a neve. - vigyorogtam.

- Jaj, majd meg kell mutatnod nekem! - ujjongott. - Milyen fajta.

- Öö... - most jöttem rá, hogy gőzöm nincs, mi a fajtája. - Azt nem tudom, olyan göndör a szőre, és lógó a füle. Még kis kölyök.

- Az szerintem spániel lesz. - nevetett. - Azok aranyosak. És honnan kaptad?

Elmeséltem az utcára kiszaladt kiskutya történetét, ma már másodszorra, aztán még beszélgettünk egy darabig, majd letettük. Rob, épp akkor szólt be, hogy mehetek, enni.

- Annyira aranyos, hogy csináltál, palacsintát. - bókoltam neki, ő meg csak halványan elmosolyodott, de még játszotta a durcást.

- Na, nem tetszett a kis viccem? - nézem rá szép szemekkel.

- Nagyon nem. - morogta. - Ez nagyon csúnya volt tőled.

Csak nevettem, aztán, odamentem hozzá a székéhez, és, az arcát, magam felé, fordítottam, hogy megcsókolhassam. Ahogy az ajkunk találkozott, azonnal, átkarolta a derekamat, és közelebb húzott magához. aztán nagy nehezen elengedett, hogy visszamehessek a helyemre.

- Na, kiengeszteltelek? - kacsintottam rá.

- Igen azt hiszem. - kacsintott vissza én pedig gyorsan befaltam a palacsintámat.



Aznap este viszonylag korán aludtam el.