29. fejezet

Sziasztok! Örülök a komiknak .D Most sem szabok meg komihatárt, de írjatok azért :) :$ :)) Ja és örülök a 25 rendszeres olvasónak :D (L) és a véleményeknek iss :P
Na jó olvasást, remélem nem lett olyan rossz!

Az ötlet és telefon

(Kristen szemszöge)

- Kris. – Hallottam meg a világ legszebb hangját magam, mellett. – Hahó… gyere.

Pislogva nyitottam ki a szemet, és felnéztem Rob arcába, amin egy szelíd mosoly játszott.

- Hm? – mormogtam, a hajamba túrva. Akkor esett le, hogy hol vagyok. A konyha padlóján ültem felhúzott lábakkal, és elgémberedett tagokkal.

- Elaludtál, Szívem? – mintha nem tudná eldönteni, hogy kérdésnek, vagy kijelentésnek szánja-e ezt.

- Csak… elbóbiskoltam. – motyogtam, és igyekeztem felállni. Mindenem sajgott. – Jaj…

- Na gyere. – felkapott a karjába és elindult velem a nappaliba.

- Nehéz vagyok, tegyél le. – morogtam.

- Ugyan már. – Letett az ágyra a nappaliban. A tévében valami sorozat ment halkan. Felültem és Rob is mellém telepedett.

- Jobban érzed magad? – kérdezte a kezemet fogva.

- Egy fokkal, ja. – bólintottam lassan. -  Tényleg sajnálom.

- Semmi baj, Kris. – mosolygott. – Tudod, azt mondják, hogy amibe nem halunk bele az megerősít minket.

- Köszönöm. – hálásan megöleltem, jó szorosan. Készségesen visszaölelt.

- Mennyit alhattam? – kuncogtam fel, mikor szétváltunk.

- Öt percet-tízet talán. – nevetett. – Ide kiültem, hogy hagyjalak egy kicsit, aztán egy idő után gondoltam benézek és… láttam hogy alszol.

- És addig mit csináltál? – néztem rá. – Nézted aa… Vészhelyzetet? Ne már…

- Igazából, ezt néztem. – elvette az asztalról az újságot és nekem adta.

Elkerekedett a szemem.

- Utazási katalógus? – böktem ki nagy nehezen. – Megyünk valahová?

- Arra gondoltam, mit szólnál, ha elmennénk Spanyolországba?              - Olyan nagy vigyor terült szét az arcán, mint még sose.

Egy szó se jött ki a számon, csak pár perc múlva, akkor is csak egy:

- Tessék?

- Spanyolország! – ujjongott. – Mit szólsz?

- Nem, jutok szóhoz! – Az én arcomra is felkerült egy levakarhatatlan mosoly. – Jesszus! Spanyolország!

- Benne vagy? – firtatta lelkesen. – Mert akkor hétfőre rendelek repjegyet és mehetünk is. Foglalunk szállást és…

Az ajkaimmal hallgattattam el. Egy darabig csókoltuk még egymást aztán ezt suttogtam.

- Nagyon jól hangzik!

- Akkor?

- Akkor benne vagyok! – nevettem és újra túl elfoglaltak lettünk ahhoz, hogy egymáson kívül bármi mással is foglalkozzunk. Ő is és én is hevesebbé váltunk és a végén azt vettem észre, hogy Rob keze a pólóm alá csúszik, és felfedezőútra indul. Felsóhajtottam és én is kitapogattam az izmait az inge alatt. Ő is belenyögött a csókba aztán eldöntött az ágyon és mire feleszméltem a csókjaiból és a simogatásaiból már egyikünkön sem volt ruha. A szobát betöltötte az elfojtott nyögéseink hangja és már mindkettőnk igen csak zihált. Rob végül egy határozott lökéssel belém hatolt, és erre mindketten felnyögtünk. Először csak lassan mozgott bennem, de aztán egyre gyorsabb tempót kezdett diktálni, ami nekem is inkább ínyemre volt. Nem kellett sokáig várni, hogy majdnem egyszerre érjen el minket a gyönyör.

  Én csak ernyedten, pihegve feküdtem Robbal, aki idők közben mellém került és terített ránk egy plédet is az ágy támlájáról. Amíg lenyugodtunk, ő a bőrömet simogatta, mindenféle figurát rajzolva rájuk.

- Szeretlek, Rob. – vallottam neki szerelmet, mikor már lassítottam a légzésemen.

Fölkuncogott.

- Én is szeretlek, Kris. – súgta a fülembe, amitől megborzongtam, aztán egy újabb kuncogás kíséretében, kaptam egy csókot is. 

- Tényleg nagyon tetszik a Spanyolországos ötlet. – folytattam az ujjaival játszva. – de te tudsz spanyolul?

- A szüleim társalgási szinten beszélik, megtanították nekem. – bólogatott. – Na persze nem vagyok perfeckt belőle, de beszélni valahogy még tudok. Meg a középsuliba is végig ezt tanultam.

- Nekem csak a gimis dolgok maradtak meg, mint a jelentés meg a bemutatkozás. – nevettem fel. – Ja meg tudok kérni dolgokat.

- Ez is valami. – nevetett velem. – Ha nincs ellenedre akkor neki is állhatnánk, tervezgetni. – odanyúlt az újságért, ami idők közben leesett a földre és felvette. – Erre a hotelre gondoltam, de ha neked, nem tetszik, akkor választhatunk másikat is. Alicante-ban van, az egy kisebb város, és bejárhatnénk a környékét és azt mondják, hogy irtó szép partja van. Na persze, nyilván, így ősszel nem lehet fürdeni a vízben, de azért sétálgatni jól lehet.

- Szerintem ez nagyon szuper! – nyugtattam meg, de annyira aranyos volt mikor így tervezgetett. – A hotel is jól néz ki, és imádom a tengerpartot.

- Akkor jó. – rám kacsintott. – A repülő jegy nem is lenne drága, legalábbis Lizz azt mondta, mert ő sokazt utazik, gondoltam adhatna egy két jó tanácsot de… De van egy dolog amit szeretne.

- És mit? – vigyorogtam.

- Hogy ő és Vic velünk jöhessenek. – sóhajtotta. – Most már lehetetlen lenne nemet mondani nekik…

- Engem nem, zavar. – ráztam meg a fejemet. – Szeretném megismerni a tesóidat.

- Biztos nem gond?

- Rob, az apám alig fél órája tiport a porba téged, ezek után még a szüleidet is hozhatnád. – borzoltam össze a haját.

- Na, azt azért nem. – vágta rá gyorsan, amire én csak nevettem.

- Nyugi, a lányok, biztos kedvesek, és találkozni akarok velük. – mondtam mosolyogva.

- Oké. – bólintott rá. – De a szobát azért külön foglalom tőlük, ha nem gond. – tette hozzá röhögve.

Csibészesen elmosolyodtam.

- Ezt támogatom. – adtam neki egy puszit az arcára, aztán hagytam hadd folytassa, amit mondani akar.

- Szerintem imádni fogod Spanyolországot. – jósolta meg előre.

- Most ott sokkal melegebb van, mint itt, úgyhogy biztos. – helyeseltem.

Még egy kicsit beszélgettünk aztán mindketten felöltöztünk és Rob nekiállt lefoglalni az állást, én meg nekiálltam a spagettinek. Lehet, hogy hülyén hangzik, de elővettem a receptet is, mert igaz hogy most már tudok főzni, de azért még nem önállóan. Éppen a tésztát tettem fel a gázra főni, mikor eszembe jutott valami.

- Rob! – siettem be hozzá a nappaliba. Mikor meghallotta a nevét felnézett a laptopjáról s rám mosolygott.

- Mondjad!

- Figyelj… ha jól hallottam Emilynek kedden ér véget a forgatása, szerdán még lesz egy bulijuk, de aztán szabad lesz és arra gondoltam, hogy…

- Hogy ő is jöhetne velünk? – kérdezett rá egy még nagyobb vigyorral az ajkán.

Helyeslően bólogattam.

- Igen… ha nem gond.

- Dehogy gond. – nevetett. – Mert én is gondoltam valamire.

- Halljuk! – kíváncsiskodtam.

- Hogy mindenki hozhatná a barátját. – mondta. – Már akinek van, mert nehogy én legyek már az egyetlen fiú. 

- Ez érthető. – ezen nekem is nevetnek kellett. Fél hogy a nők hálójába kerül, mi?

- Nem tudom hogy Emily hogy áll a fiúkkal, de azt tudok, hogy Lizzynek van egy nagy barátja. – folytatta.

- Hát Em éppen vasárnap randizik, az egyik színésztársával Jesse-vel. – feleltem. – itthon tartják, mert tudod nem akar más helyen találkozni vele, és megkért minket, hogy maradjunk itthon.

- Persze. – bólogatott Rob. - Hátha segíteni kell, igaz?

Bólintottam.

- Óké akkor csütörtökön megyünk. – vigyorgott. – Addigra mindenki be tud szervezni valakit.

- Szuper! – ujjongtam és kiszökdeltem a szobából.

Nagyon felvillanyzott ez az egész. Mi barátok utazgatunk és senki miatt nem kell izgulni, a forgatás, és minden más várhat. Alig várom!

 Míg főztem végig dudorásztam és énekelgettem a kedvenc számomat. Rob a vége felé besegített a főzésben. Közben bekapcsoltuk a konyhában lévő rádiót, amit amúgy mindig Emily hallgat és együtt énekeltük az ismert számokat. Be kell ismernem, nagyon jó hangja volt, az enyémhez képest meg pláne.

- Egyszer ugye majd énekelsz nekem valamit? – néztem rá kiskutya szemekkel, mikor éppen vége lett egy számnak. 

- Hát persze, sőt képzeld. – a szeme felcsillant. - A hangmérnök felkért, hogy majd ha zenét raknak a filmhez ugorjak be a stúdióba és énekeljek egy számot a film végére.

- Ne már! – a hangom egy oktávval feljebb ugrott. – Komolyan?

- Komolyan. – bólogatott hevesen. – Fura, mert eddig csak magamnak írogattam számokat. Nem hittem volna, hogy éppen engem.

- Pedig logikus. – 32 fogas vigyorral ajándékoztam meg. – Te vagy a főszereplő srác, sokkal jobb, úgy ha te énekelsz egy számot.

- Akkor te mért nem énekelsz? – mutatott rám.

Elvörösödtem.

- Mert irtó rossz hangom van. – foglaltam össze. – Ahogy itt veled énekelgettem… az még oké, de amúgy… pff.

- Te hülye vagy. – csóválta a fejét. – Nincs az enyémnél rosszabb hangod. Átlagos hangod van, nem olyan rossz. Olyan amilyen nekem ilyen, egyszerű.

- Kétlem.  – forgattam a szemem.

- Túlságosan rossz szemmel nézed magad. – A féloldalas csábítós mosolyával nézett rám. – Szerintem ugyanúgy énekelhetnél, ahogyan én. Ha együtt énekelnénk az számot, tök jó lenne és sokkal…

- Rob…

- Csak azt mondom, hogy Edward és Bella együtt dalol, az olyan filmbeillő, és romantikus. – húzott magához. – Nem?

- Biztosan… - gyanakodva néztem rá. – Ha szólni mersz a hangmérnöknek halott vagy, Robert Pattinson.

- Megfordult a fejemben, de nyugi, ha nem akarod, nem szólok. – vont vállat beletörődve. – Nem tudom, miért nem akarod.

- Mert én nem tudok, énekelni, és itt zárjuk le a témát. – legyintettem rá, a kezébe nyomtam két tányért, meg a villákat. – Teríts inkább.

- Terítek. – vigyorgott és már oda is ment az asztalhoz. Mikor nem látta megforgattam a szemem, aztán kivittem a kaját az asztalra.

 Mindketten jó ízűen elfogyasztottuk közös főztünket, aztán együtt elmosogattunk. Utána még leültünk nézni az útiterveinket, izgatottan beszélgettünk az időről, amit ott fogunk eltölteni.

 A csevegésünket, egy telefoncsörgés szakította meg.

- Apa. – Mondta meglepetten aztán felvettem. – Szia, apa. Hogy hol vagy?... - az arcáról lefagyott a mosoly és ijedtség vette át a helyét. – Mi történt? – szünet állt be. Csak kétségbeesetten nézett rám. – De jól van? – kérdezte hadarva. – Oké… oké. Melyikben vagytok? Öö… fog-foglalok egy jegyet. Még egy délutáni járatra és ott leszek ígérem! Rendben, hello!

- Rob, mi történt? – kérdeztem rögtön, miközben a kezébe vette a laptopját.

- Anyának infarktusa volt. – mondta rémültem. – Azt mondják hogy már kihozták a sürgősségiről, de még nem tudnak semmit, és egy londoni kórházban vannak.

- akkor oda kell mennünk! – jelentettem ki, mire rám nézett.

- Neked nem kell jönnöd, Kris maradj csak itthon. – rázta meg a fejét hevesen.

- rob… - megfogtam a kezét. – Eztnem hagyom hogy egyedül csináld végig!

- De Kristen…

- Szükséged van valakire aki nwem hagyja hogy szétess. – mondtam ellentmondást nem tűrve. – Veled megyek és kész, szóval két repjegyet foglalj! Addig én bepakolok. – felálltam és elindultam.

- Héj Kris! – intett az ujjával, mire odamentem, hozzá. Egy szenvedélyes csókot kaptam, aztán ezt suttogta: - Köszönöm!

- Szívesen. – simogattam meg arcomon lévő kezét aztán felsiettem az emeletre rakodni.

 Olyan rossz volt így látni Robertet. Az örökké határozott erős férfi, aki mindig is tudta mit akar, és ha mégis kicsit bizonytalan volt, próbálta azt mutatni, hogy minden oké, hogy legalább a környezete ne aggódjon. De most csak ült ott, és kétségbeesetten nézett engem, azért kiáltottak a kékes szemek, hogy segítsek, hogy tegyek valamit, és hogy szüksége van rám. Olyan kicsinek és tehetetlennek tűnt, ahogy ott ücsörgött. Tudtam, hogy repülőre kell szállnom vele, és bíztatnom kell, vigasztalnom, hogy minden rendben lesz. Magamról tudom, hogy ilyenkor ez segít egy kicsit, segít, hogy van melletted valaki.

Gyorsan beszórtam két sporttáskába a cuccainkat pár ruhát, meg a szükséges dolgokat, és az egyik nagyobb táskámba, az útra szükséges dolgokat, aztán vártam, nagy nehezen lecipeltem őket a földszintre. Rob éppen a lenti fürdőbe zuhanyozott. Most nagyon sajnáltam őt. Biztos megpróbálja lenyugtatni magát egy kicsit.

  Én addig újra felrohantam, felöltöztem valami elfogadhatóbb ruhába. mire leértem, már telefonon beszélt valakivel.

- Ki volt az? – kérdezte mikor letette.

- Victoria. – sóhajtotta és a hajába túrva rogyott le a fotelba. –Ő is most ért oda a kórházba. Nagyon rosszul vannak, Lizzy is arrafelé tart.

- Mi mikor indulunk? – kérdeztem leülve a karfára majd átkaroltam a vállát.

- Fél óra múlva indul egy gép. – felelte gondterheltem, aztán átölelte a derekamat. – Pár perc és indulhatunk, csak… egy kicsit összeszedem magam.

- Rob biztos minden rendben lesz! – dörzsölgettem a vállát. – Tudom, most azt gondolod hogy mi mást mondhatnék én most itt neked, de ha már kihozták a sürgősségiről akkor csak nem történt semmi.

- Remélem. – csóválta a fejét. – csak nem akarom őt elveszíteni. – a hangja megremegett az utolsó szónál.

- ne is mondj ilyet! – korholtam le. – Még csak gondolni se gondolj rá.

- Még egyszer köszönöm, hogy eljössz… - hálálkodott, felállva.

- Igazán nincs mit! – Én is felálltam vele és elindultunk kifelé.

Felvettük a holminkat és beszálltunk a kocsimba. Úgy gondoltuk, hogy mire hívnánk egy taxit az is idő, és otthagyhatjuk az autót a reptéren. Én vezettem, mivel úgy ítéltem meg Rob talán nincs olyan állapotban, hogy kormányhoz kéne engedni, de nem hibáztatom. Én már rég bőgve estem volna össze.

 Tíz perc alatt a repülőtéren voltunk. A terminálban rengetegen voltak rajtunk kívül, és majdnem mindenki a mi gépünkre szállt fel. Hála istennek a gép időben indult.

- Rob jól vagy? – kérdeztem, mikor már felszálltunk. Nem tudom, hogy rosszul szokott-e lenni a repülőn, de most fal fehér volt és csak egy pontot fixírozott az előtte lévő széken.

- Jaj… persze. – kapta rám a tekintetét és pislogott párat gyors egymásutánban. Elbambult biztos.

- Csak azt hittem rosszul vagy. – magyaráztam megpaskolva a karfán pihenő kezét.

- Áh, nem. – rázta a fejét.

Éppen akkor ment el mellettünk egy harmincas nő zsúrkocsival.

- Adhatok valamit? – kérdezte barátságosan mosolyogva aztán felismerve minket felcsillantak a szemei.

- Kérem… - könyörgőn néztem rá, hogy most nehogy elkiáltsa magát, hogy kik vagyunk. Elég volt, hogy így is többen megbámultak.

- Elnézést. – szabadkozott és elpirult.

- Kétközepes krumplit kérünk, ketchuppal és két közepes kólával. – diktáltam, neki, és míg ő előszedte a kaját én pénzt kerestem, aztán cseréltünk és Rob elé tettem az ő tálcáját, a lenyitható tartókára.

- Kéne, hogy éhes legyek, de nem vagyok. – morogta.

- Tudom, de enned kell valamit. – fogtam meg a kezét, amire kicsit elmosolyodott. – Csak egy kicsit egyél belőle.    

- Jól van. – étvágytalanul fogta a majdnem legkisebb krumplit és bele se mártva a szószba, csak bekapta. – De majd engedd, hogy kifizessem.

- Ne viccelj már! – legyintettem rá. – Te vetted meg nekem a repjegyet, én meg fizetem még a taxit, meg a szállást és így pont egálban leszünk.

- Kristen, te jössz el velem, és még te fizess! – tiltakozott.

- Nem te kértél, meg hogy jöjjek, és ezen nem vitatkozom. – Ezzel lezártnak tekintettem a témát, ő meg csak sóhajtott és evett még a krumplijából. Tök idegesített, hogy a mellettünk ülő kiscsaj úgy nézett ránk, mint aki még nem látott fehér embert.

  Csöndben elfogyasztottuk a kaját, és még Rob is csak egy keveset hagyott. Néha beszélgettünk egy kicsit, csakhogy eltereljem a gondolatait, de aztán nagyon laposakat kezdett pislogni, és mire visszaértem a mosdóból – amire nem mellesleg vonakodva mentem ki, utálva a repülős WC-t – már aludt. Kicsit megnyugodott szegény, és a ráncok is kisimultak az arcán. Igen az alvás az mindig békés. Én is akartam aludni, de nem tudtam. Az egész utat ébred töltöttem, és hiába csuktam le én a szemem egy fél órára, akkor is itt voltam, hallottam a stewardess jövés-menését a kopogós cipőjében, a beszélgetéseket innen-onnan, és néha a hangosbemondót is.

  Mikor közölték, hogy landolunk, nehéz szívvel felébresztettem Robertet, hogy kapcsolja be az övét. Itt már este kilenc volt és szürkület. Az ég amúgy is borús volt, és mintha néha éreztem volna egy két esőcseppet is, a szél meg hűvösen fújt. Rob egyre türelmetlenebb volt mikor a csomagokat vártuk. nem mondott semmit, de láttam rajta.

  Odakint fogtunk egy taxit. A sofőrnek fel se tűnt, hogy kik vagyunk szerintem unta is a fél világot és álmos is volt, legalábbis fáradt. Mindketten hátra ültünk be és míg el nem értük a kórházat Rob végig a kezemet fogta.

 

(Rob szemszöge)

Úgy éreztem, hogy a gyomrom a torkomba ugrott, mikor megálltunk a nagy kórház előtt. Az ablakai itt ott világítottak, és a parkolóban sem voltak sokan.

 Csak akkor engedtem el Kris kezét, mikor kiszálltunk a taxiból. Nagyon jólesett hogy el akart kísérni, és itt van velem. Míg ő fizetett – ami nem volt ínyemre – addig én kirakodtam a cuccokat, és azonnal besiettünk az épületbe.

 Egy idős nő ücsörgött a pultban mikor és csak akkor nézett fel az iratokból mikor odavetődtem hozzá.

- Jó estét! – szinte úgy kiáltottam. – Clare Pattinsonhoz jöttem. A fia vagyok.

- Egy pillanat. – végigmutatta az ujját egy papíron. – Kihozták a sürgősségiről, a harmadikon van.

- Köszönjük. – Elsiettünk a liftig, és beugrottunk. Semmi humorom nem volt a sporttáskákkal megmászni 3 emeletet pláne hogy sietnünk is kell.

  Egy örökkévalóságig tartott mire felértünk. – mintha az emeletet számláló számok is csak lassan vonszolták volna magukat.

- Nyugi Rob. – mormolta Kris, megszorítva a kezemet. – Nincs semmi baj!

Kicsit megnyugtatott a hangja, de mikor az ajtó kinyílt a szívem újra vad vágtába kezdett. Az egész folyosón egyetlen szőke hajú nővér mászkált, odarohantam hozzá.,

- Elnézést, Clare… - már akartam mondani a nevét, mikor Valaki a nyakamba ugrott.

- Rob, jaj, de jó hogy megjöttél. – Lizzy kis híján kiszorította belőlem a szuszt. – Ez olyan szörnyű!

- Tudom Lizzy, nyugi. – veregettem meg a hátát, aztán nagy nehezen leszállt rólam. – Ő itt Kristen.

- Ó a híres Kristen. – Testvérem szemei vörösek voltak és könny áztatta az arcát, zilált is volt, de azért elmosolyodott. – Lizzy Pattinson vagyok, örülök!

- Én is. – Kristen megrázta Lizzy felé nyújtott kezét.

Lizzy odavezetett minket a fotelekhez, ahol ott ült apa meg Vic is. mindenkinek bemutattam Kristent aztán leültünk közéjük.

- Tudtok már valamit? – kérdeztem gyorsan.

- A koszorúérrel volt baj. – felelte apa. – Eléggé súlyos, úgyhogy műtét kell neki, nemrég tolták át a műtőbe.

- Ez iszonyú. – borzongtam meg és a lányoknak is újabb könnycseppek jelentek meg a szemükben. – biztos minden rendben lesz.

 - Voltunk bent nála, elég gyenge volt. – motyogta Vic.

- Kristen, nagyon kedves tőled hogy te is eljöttél. – apám megeresztett Szerelmem felé egy halovány mosolyt, aki el is pirult.

- Ez természetes. – Kristen barátságosan elmosolyodott.

- Nem bírok itt ülni. – sóhajtottam fel és felálltam. – kér valaki valamit? Hozzak kávét, teát… valami kaját?

- Mi kérünk egy kávét. – mutatott magukra Lizzy.

- Kris? – fordultam felé.

- Én egy teát kérek. – felelte, és meglepődtem. Kristen nem kávét kér, hanem teát.

Bólintottam és az automata felé vettem az irányt. Pár perc múlva Kristen is ideért.

- Nem lesz, baj meglátod. – kezét a karomra simította és adott egy puszit az arcomra, de én felé fordítottam a fejem így az ajkunk összeért és hosszú ideig csak így álltunk ott.

- Jó hogy itt vagy velem. – suttogtam hálásan és bedobtam a pénzt az első kávéra.

- Bármikor… - Ez a szó, olyan bíztatóan, olyan őszintén hangzott, hogy hirtelen meg akartam ölelni, de aztán kész lett a kávé, és elfoglalttá vált a kezem.

Kristen segített visszavinni az italokat a váróterembe, aztán hulla csöndbe ültünk ott. Apa közben felhívta még anya testvérét, és a legjobb barátnőjét, hogyha akarnak be tudjanak jönni.

- Egyébként jól utaztatok? – próbált valami témát keresni Vic.

- Egész jól… - hümmögtem, és felálltam, hogy fel alá kezdjek el sétálni. – Mikor vitték be a műtőbe?

- Már egy fél órája. – saccolta meg Lizzy, apára nézve, aki telefonálás közben bólintott.

- És meddig tarthat egy ilyen műtét? – kérdeztem.

- Fogalmam sincs, Rob. – sóhajtotta Lizzy és elővett egy zsebkendőt hogy orrot fújjon. – Ülj le, rossz nézni, hogy itt járkálsz.  - tette még hozzá közben.

- Elmegyek mosdóba. – határoztam inkább, nem mintha kellett volna WC-re mennem, de mindegy. Elindultam a kiírásnak megfelelő irányba, és mikor végre megtaláltam becsaptam magam mögött a fülke ajtaját és akkor kezdtek el kifolyni a könnyeim, amiket eddig visszatartottam.