31. fejezet 1/2

Sziasztok! Meghoztam a 31. fejezet 1. felét. :) Meg akartam írni egybe az egészet, de nem sikerült, mert nemsokára megyek el itthonról, és szerda- csütörtök, se leszek itthon, mert ismerőseinknél leszünk, úgyhogy ezért ketté osztottam a fejezetet. :)) Remélem nem lett olyan rossz... :/ :) *-* Írjatok komikat pénteken jövök!!

Dolgok…

(Kristen szemszöge)

  Átvizsgáltam a bőröndöm tartalmát. A szennyes ruhákat, amiből nem volt túl sok a fürdőbe vittem a kosárba, és pakoltam be még pár cuccot, mivel most majdnem egy hatat – pontosabban öt napot – Londonban leszek.

   Napjában sokat beszélek Robbal. Már sokkal nyugodtabb és boldogabb is, hogy már jobban van az édesanyja ezt a hangulatából ki lehet következtetni. Mindig részletes beszámolót szokott taretani az napjáról, hogy miket csinált hová ment. Örültem neki hogy már ő is és a mamája is jobban érzi magát, viszont már nagyon kezdett hiányozni. Hála istennek holnap este már együtt lehetünk.

- Na, ehhez mit szólsz? – piruettezett be a szobába Emily egy flitteres csillogós ruhában meg egy fekete magas sarkú szandálban. A bulira készülődött, amin az egész stáb részt vesz. Egész nap lelkesen készülődött, ez már például a harmadik ruha, amit megmutat nekem.

- Szerintem szuperül áll. – vigyorogtam rá. – Ebbe menj!

- Unod már igaz? – húzta el egy kicsit a száját és leült az ágyamra.

- Neem, dehogy! – próbáltam meggyőző lenni, miközben a ruháimat hajtogattam. – Csak sokfelé jár az agyam, bocsi… Tényleg marha jól néz ki ez a ruci.

- Igen? – nézte meg magát az egész alakos tükrömben. – Rendben akkor már csak a hajam van vissza… - elindult kifelé, csak az ajtóban fordult még vissza. – miért nem mész már most Londonba.

- Met nekem is és Robnak is szükségünk van rá hogy kicsit elrendezzük az ügyeinket. – feleltem. nemj volt akkora hazugság. – Neki ott az anyja, akit ápolnia kell, és ott kell lennie vele, meg a családja akikben a lelket kell tartania. Nem akartam ott lábatlankodni, és mivel szükséged van rám hát haz

jöttem.

- De éntőlem nyugodtan mehetsz. – csóválta a fejét.

Csak a szememet forgattam.

- Szerdán megyek és kész!

- Jól van de kiksérlek a reptérre! – kiáltott még vissza a folyosóról az utolsó szó jogán.

Elnevettem magam, majd folytattam a rakodást. Amikor végre a bőröndöm útra készen állt az ágyam végében átmentem barátnőmhöz a szomszéd szobába. Nem mintha akármiben is a segítségére lehetnék, de unatkoztam, társaságra volt szükségem. Utána úgyis egész délután egyedül leszek…

- Na ezzel is megvagyok. – tette el a sminkes cuccait, meg a hajsütőjét

- Jó lett! – mutattam fel a hüvelykujjamat, a hajára célozva, amit szépen begöndörített.

- Köszi. – vont vállat és belerakodott a kicsi fekete retiküljébe.

- Jesse jön érted? – kérdeztem kíváncsian, mire el is pirult.

- Igen ő. – motyogta. – Azt hiszem, nagyon belé vagyok esve Kristen.

- Én is azt hiszem. – jegyeztem meg kuncogva. – És szerintem ő is beléd.

Erre csak egy szerény mosoly volt a választ aztán még egyszer utoljára megnézte magát a tükörben.

- Ötre ígérte magát. – nézett az éjjeliszekrényén álló ébresztőórára, ami 16:55-öt mutatott. – Lejössz?

Bólogatva álltam fel az ágyról és követtem le a földszintre. Csodáltam, hogy milyen könnyen és gond nélkül tud járni abban a szandálban. Én már tuti ötször eltaknyoltam volna.

- Hülyén érzem magam, hogy egyedül hagylak. – vallotta be a körmét fixírozva. Kicsit meglepődtem.

- De hát miért?

- Mert te otthagytad Robertet Londonban csak, hogy haza gyere hozzám, hogy segíts és támogass, én meg most elmegyek bulizni és itt hagylak.  – ezt mind egy szuszra hadarta el. – Le kellett volna mondanom…

- ne viccelj, dehogy is! – tiltakoztam. – Ez egy olyan buli, amin szinte kötelező megjelenned. Ha nem mennél el, az olyan mintha nem menne el a pap a templomi esküvőre.  A főszereplő vagy! Én elleszek, itthon tévézek beszélek Robbal, nasizok.

- Gyere el velem. – ajánlotta, amire ha lehet még jobban ledöbbentem.

- Jaj, ments isten! – ráztam a fejemet. – ez a ti bulitok és különben sem rajongok én annyira ezekért a partikért úgyhogy, csak kínszenvedés lenne. Menj, csak nyugodtan megleszek!

- Vacsorázunk, táncolok egy kicsit és azonnal jövök. – ígérte, de én csak a szememet forgattam.

Odakint felhangzott a dudaszó, és láttam, hogy Emily szeme felcsillan.

- Csak érezd jól magad. – öleltem át és lökdöstem az ajtó felé. – És addig maradsz, ameddig akarsz. Én miattam ne siess!

- De Kristen…

- Szia! – köszöntem és nem hagytam, hogy befejezze a mondatot, mert becsuktam a bejárati ajtót.

(Robert szemszöge)

  Bedobtam a kólának megfelelő árat az automatába és vártam, hogy kiadja az innivalót. Valami azt súgta, hogy nem túl egészséges hogy napok óta automatákból és a mekiből kajálunk. A hotelben, pedig normális kaját adnának, de ebédidőben nem vagyok ott, reggelire csak egy kávét iszom, este pedig mindig lekésem a vacsorát. Jó kis étrend ez…

   Kivettem a kólámat és fel is bontottam, hogy felhajtsam a felét.

- Rob, hát itt vagy! – Lizzy karon ragadott és elkezdett ráncigálni keresztül a folyosón. – anya megint felébredt!

- De jó. – vidultam fel és már magamtól követem nővéremet a kórterem felé.

Anya már szerencsére tegnap kikerült az intenzívről most egy emelettel lejjebb került.  Ami jó dolog hogy most már van szobatársa is. A fiatal harmincas pasi, aki vele van, koponyatöréssel került kórházba, egy hétig kómában volt, nemrég ébredt fel, de függetlenül ettől eléggé kedves és humoros pasi. Így legalább anyunak akkor is van társasága, ha mi épp nem vagyunk  bent nála.

- Szia anya! – integettem, mikor beléptünk az ajtón. Vic és apa már ott ücsörögtem mellette. – Colin. – biccentettem a szobatársára.

- szia, fiam. – mosolygott boldogan anyu és miután adtam neki egy puszit a homlokára leültem az ágya szélére.

- Hogy vagy? – kérdeztem azonnal.

- Sokkal jobban, mint egy órája. – viccelődött. – Holnap már sétálhatok is a folyosókon, az infúziómmal együtt persze… - itt kissé elfintorodott.

- De legalább kicsit megmozgathatod magad. – vigyorogtam rá.

- Cseppet sem tetszik, hogy folyton itt vagytok ezen a szörnyű helyen. - csóválta meg a fejét édesanyám. – Rob, hiszen terveztétek, Kristennel meg a nővéreiddel, hogy üdülni mentek nem? Már ott kéne lennetek.

- Beszéltünk erről, anya vasárnap megyünk. – előzött meg a válasszal Vic.

- miattam elhalasztottátok? – hüledezett anya. – Istenem, gyerekek, de miért?

- Mert szükséged van ránk. – vágta rá kertelés nélkül Lizzy. – Kell, aki tartja benned a lelket.

- Ez egy vicc.

- Nyugodj meg anya. – dörzsöltem meg a kezét. – Most csak az a fontos hogy jobban legyél. Különben se tudnánk úgy rendesen nyaralni, hogy aggódunk érted.

 Erre már nem volt válasza csak hümmögni tudott.

- Mit mondtál Rob, mikor jön be Kristen? – fordult hozzám apa.

- holnap este. – már előre vártam a percet, mikor végre újra átölelhetem. – Addig is üdvözletét küldi.

- És Dave hazament már, Lizzy? – érdeklődött anya.

- Igen dolga volt, el akart köszönni, de a nővérek nem engedték be, míg aludtál. – magyarázta Lizzy. Ez nem egészen így volt. Dave csak azért jött ide, hogy mutassa, mennyire törődik, Lizzy-vel, és a családdal, aztán egy óra múlva, telefont kapott és csak annyit kért, hogy adjuk át az üdvözletét anyunak. Nem volt amúgy se színpatikus nekem az a srác.

- Elnézést. – lépett be egy nővér. – Most hagyják egy kicsit magára őt. Később újra bejöhetnek hozzá, de most pihennie kell.

- Rendben…

Felálltunk anya mellől elbúcsúztunk tőle és libasorban kimentünk a teremből. Apa a mosdó felé vette az irányt, mi pedig visszaültünk a váróba és unatkoztunk tovább. Lizzy a magával hozott könyvét olvasgatta, Vic a telefonján bütykölt valamit, csak én ültem itt a sportújságot bámulva. Még jó hogy Kristen holnap már itt lesz. Hiányzik…

  A telefonom rezegni kezdett. Csak gondolnom kellett, és máris itt van.

- Szia, Szívem! – vettem fel a telefont mosolyogva.

- Szia, Rob! – köszönt vissza, és nagyon boldog voltam, hogy hallhatom a hangját. – Mi újság ott?

- Semmi új. – sóhajtottam. – Most jöttünk ki anyától, hagynunk kell pihenni. Úgyhogy megint jön az unalom…

- Majd én, szórakoztatlak. – kuncogott fel. – Habár az újságban most semmi jó vicc nem volt…

-  Elég ha csak beszélgetünk. – nyugtattam meg. – Emily elment?

- Igen, már egy fél órája. – felelte. – Eléggé izgatott volt. Sőt felmerült az okos fejében hogy magával visz, de erősen tiltakoztam…

- Miért akart magával vinni? – csodálkoztam. – Hiszen most jött össze a színésztársával, nem?

- De csak lelkiismeret-furdalása van, hogy itt hagy, mikor hozzá jöttem haza. – magyarázta el a helyzetet. – Pedig csak túlkombinálja, elvagyok én itt. Főleg most hogy beszélgetünk…

Bármit megadtam volna érte, hogy most láthassam, az arcát amint elönti a pír.

- Addig beszélhetünk, ameddig akarod. – biztosítottam róla. – Még szerintem bőven egy óra múlva mehetünk be újra anyához.

- És hogy van? – Kedves tőle hogy így aggódik érte.

- Nagyon jól. – mosolyogtam. – Minden rendben.

Még vagy másfél órát beszélgettünk egyhuzamban, és érdekes módon utána sokkal jobb kedvem lett. Még abba is belementem, hogy Vic és Lizzy elrángassanak magukkal a kórházi kajádába. Ők eddig mindig ott ettek, de nekem valahogy nem fűlött hozzá a fogam eddig.

- Remélem Kristen szeret vásárolni. – vigyorgott Lizzy sokat sejtően, miután leültünk egy asztalhoz. – Azt tervezzük, hogy csinálunk vele egy vásárlásterápiát.

- Hát nem nagyon rajong érte, de biztos elmegy veletek. – jegyeztem meg. – Nem is rossz ez a kórházi kaja…

- Mi megmondtuk, te ragaszkodtál annyira a Mc’ Donalds-os cuccokhoz. – forgatta a szemét Vic.

Erre csak megrándítottam a vállamat és ittam az ásványvizemből. Attól függetlenül, hogy jól főznek, kezdem egy kicsit unni a kórházat…

(Kristen szemszöge)

 Az étkezőasztalnál ültem, a sült krumplimat majszolva. Már fél tizenegy volt, de Emily még sehol nem volt. Őszintén szólva meglepődtem, de örültem is hogy jól érzi magát, nem bántam, hogy későn jön meg. Na persze nem mondom, hogy nem volt bennem a félsz, hogy történik vele valami, de azt hiszem bíztam Jesse-ben.

  Fogtam a tányéromat, és bementem vissza a nappaliba a filmhez, amit az előbb néztem. Úgy terveztem, hogyha vége lesz felmegyek, lefürdök, aztán úgy fekszem le. Persze belekalkuláltam azt a röpke fél órát, amit akkor fogunk csevegésre szánni, ha Emily megjön addigra.

    Egy pillanatra megfordult a fejemben hogy felhívom Robot, a reklám alatt, de aztán csalódottan jutott eszembe, hogy ott már sokkal később van, mint itt, s nyilván már alszik. Erre a gondolatra a szívem kihagyott egy ütemet. Amikor alszik olyan békésen kisimulnak a fonásai és az egyenletes légzése mindig megnyugtat. Jó lenne ha most is itt ülhetne velem és együtt bóbiskolhatnánk el az ágyon…

  Kinyitottam a szemem, hogy kikapcsoljam a tévét, ugyanis én most éppen elbóbiskoltam. Ásítozva vittem ki a tányéromat a konyhába, aztán felmentem és beálltam a zuhany alá. Körülbelül fél órát vett igénybe hogy rászánjam magam, hogy befejezzem. Felkaptam a köntösömet, gyorsan megmostam a fogam, és már éppen indultam le hogy ellenőrizzem be van-e zárva az ajtó, mikor ajtócsapódást hallottam, amit hangos beszélgetés követett. Megjöttek…

- Sziasztok! – mentem eléjük a hallba, ahol nem mindennapi látvány fogadott. Emily Jesse-re támaszkodva igyekezett megállni a lábán, miközben egy kajla vigyorral az arcán nézett rám.

- Kristen! – kiáltotta, de a nyelve alig forgott. Részeg volt… - DE rég láttalak istenem!

Azzal elengedve Jesset rám borult, és ha barátja nem kapja el a karját, hogy némileg megtartsa, tutira összeesek alatta.

- Mi történt? – kérdeztem.

-A csajok rávették, hogy igyon. – felelte Jesse. Láttam rajta hogy ő is ivott, de nem volt vészes.

- Azt mondták, rúgjunk ki a hámból, hát kirúgtunk! – nevetett eszelősen Em. – És rohadt jól éreztük magunkat!

- jól van, most viszont felmegyünk aludni. – segélykérően néztem Jesse-re aki felkapta a karjába barátnőjét és elindultunk felfelé. Bevezettem Emily szobájába. Jesse letette az ágyra, de Em addigra már félálomban volt és csak érthetetlenül motyogott. nagy kínszenvedések árán leszedtük róla a szandálját aztán úgy, ahogy volt befektettük az ágyba.

- Jól van. – oltottam le a villanyt és ráhajtottam a szobaajtót. – Jó volt a buli? – érdeklődtem a srác felé fordulva.

- Eléggé. – vont vállat, miközben elindultunk lefelé. – Mindenki jól érezte magát.

- Ennek örülök. – mosolyodtam el. – kérsz valamit, inni vagy enni?

- Nem köszi, hulla vagyok, úgyhogy hazamegyek. – rázta meg a fejét és belebújt a cipőjébe. – Megmondanád, Emilynek hogy hívjon fel ha felébredt?

- Persze. – bólintottam, és kikísértem az autójáig. – Figyelj Jesse, én nagyon örülök hogy Em, megtalált magának.

- Én is. – mosolygott vissza rám boldogan.

- Hálás vagyok, hogy megérted a helyzetét, elfogadod és támogatod. – sóhajtottam. – Erre van most szüksége…

- Ez természetes. – az utcalámpa fényénél láttam, hogy elpirul. – Hát akkor, jó éjt!

- Szia! – intettem, és visszavonultam a házba, hogy végre én is az igazak álmát alhassam, mert már igen csak álmos voltam.