Megígértem, Robnak, hogy pihenek, tehát, mikor hazaértem, még egyszer lezuhanyoztam, és bedőltem, az ágyba. Meglepő milyen gyorsan elaludtam.
Egyszer felkeltem, délben is, akkor lementem enni, mert a gyomrom már nagyon morgott, de mivel, még mindig eléggé fáradt voltam, visszafeküdtem aludni.
Az álmaim minden féle, hülyeséget, mutogattak. Először valami erdőben, voltam, és eszeveszettül, keresztem valamit, vagy valakit, nem tudom pontosan, utána, meg, egy medencében ültem, tök egyedül az egész fürdőben, de mivel kiderült, hogy záróra van, rohantam kifelé, de elestem, és akkor ébredtem fel.
- Kris! - Hűvös kéz simított végig az oldalamon. Hunyorogtam, mert a fény bántotta a szemem, de őt rögtön, felismertem persze.
- Robert. - motyogtam. - Hogy, kerülsz te ide?
- Kiengedtek. - most az arcomra tette a kezét, és még szélesebben mosolygott. - Látom betartottad, az ígéretedet. - Elnézett az ablak felé, így miután felkönyököltem, én is ezt tettem. A nap, márt lemenőben volt odakint.
- Végigaludtam az egész napot. - krákogtam, és felültem, ő pedig felállt mellőlem. - És be se látogattam hozzád, pedig akartam.
- Nem, nem jobb volt így hogy kialudtad magad. - kuncogott. - Nem mintha nem hiányoztál volna, de szerettem volna, ha kialszod magad...
- De ma este ígérd, meg hogy itt maradsz velem! - öleltem át.
- Hát persze, itt maradok. - suttogta. - Nem lenne lélekerőm átmenni.
- Oké. - sóhajtottam, és elengedtem. - Lejössz felem vacsorázni? Éhen halok!
- Persze, én is! - vigyorgott.
- Oké, mindjárt jövök, csak felöltözök. - Kicsit elvörösödtem, és úgy indultam el a szekrényem felé.
- Oké, én meg odakint várlak. - köhintett, és már a kilincsen volt a keze, mikor hirtelen eszembe jutott valami.
- Te, csak egy kérdés. - mutattam fel, a mutatóujjamat, hogy várjon. - Hogy jöttél be?
- Nyitva hagytad az ajtódat. - bökött az ajtó felé, a fejével. - Legközelebb ne felejtsd el bezárni, nehogy történjen valami...
- Uh, oké. - bólogattam. Biztos annyira fáradt voltam, hogy még az ajtót is elfelejtettem bezárni.
- Na, majd gyere. - mosolygott, és otthagyott. Gyorsan felvettem, egy farmert, meg egy inget, és átfésültem a hajamat. Miután zsebre tettem a mobilomat is, elindultam kifelé. De nem tudom minek siettem annyira, talán attól félem, hogy ha nem sietek Rob eltűnik. Aztán a kapkodásom eredménye az lett, hogy úgy estem át a küszöbön, még jó hogy Robert utánam kapott.
- Jaj, Kristen. - kuncogott, mialatt segített felegyenesedni. - Hová sietsz ennyire?
- Hozzád. - pirultam, el és megfogtam a kezét.
- Mit gondoltál eltűnök? - heherészett, mintha ő is gondolatolvasó lenne, mint az, akit alakít.
- Nem tudom.. - motyogtam, és elindultunk lefelé, a lépcsőn.
Az étteremben, ott találtuk Jacksont, egy aszalnál, egyedül, gondoltuk, odaülünk, hozzá. Csak akkor vettük észre, hogy egy tálca, ott van mellette.
- Ideülhetünk? - kérdeztem.
- Persze, nyugodtan. - vigyorgott, de látszott rajta hogy fáradt. - Csak Emmett ül itt, de ő is éppen egy szőke csaj után ment. - itt megforgatta a szemét, aztán rábámult Robra. - Ó hát téged kiengedtek, Jobban vagy, haver?
- Igen kösz! - vigyorgott hálásan Robert.
Leültünk vele szemben, a mi tálcáinkkal, és enni kezdtünk.
- Mitől vagy ilyen nyúzott? - kérdezte Rob, a szája elé téve a kezét, mert még rágott.
- Hát, tegnap éjjel, nem tudtam, aludni, ezért, lementem a közeli bárba, ott iszogattam, és eléggé, berúgtam. - morogta, az ennivalóját piszkálgatva a villájával, étvágytalanul. - Reggel jöttem, haza és az óta nem tudtam rendesen aludni...
- Juj, te szegény. - sajnálkoztam. - Igyál egy forró teát, biztos jobban leszel tőle...
- Vagy egy kávét. - helyeselt Robert.
- Köszi, srácok, de inkább, most felmennék lefeküdni, ha nem gond. - ásította. -
- Persze hogy nem. - mondtuk fej rázva.
- Köszi. - mosolygott ránk Jackson. - Na, jóéjszakát!
- Neked is! - integettünk neki ő pedig visszavitte a tálcáját. Épp akkor vetődött le a helyére Kellan.
- Szevasztok... Roob, haver, hát itt vagy! - vigyorgott vidáman. - Meggyógyították a buksidat?
- Kapd be, Kellan. - fintorgott Rob. - Na és mi van a szőke cicával, megadta a számát egy, egyéjszakás kalandra.
Kel mosolya rögtön az arcára fagyott, és durcás kisgyerek módjára kapta fel a tálcáját.
- Fordulj föl! - fújt Robra, aztán már el is vonult.
- Jó kis barátok vagytok. - húztam el a számat, és bekaptam, egy krumplit.
- Ugyan, sec perc alatt megbékél. - simogatta meg a kezem Robert, amitől persze rögtön, bizseregni kezdett a bőröm, és mint mindig elvörösödtem. - Inkább beszéljünk, arról mit csináljunk holnap. Hiszen akkor vagyunk itt utoljára, csináljuk valamit...
- Mit szólnál... - morfondíroztam. - Hogyha elmennénk, egy könyvtárba.
- Na, tényleg, oké? - Rob adott egy puszit, azt arcomra, némán folytattuk az evést.
*
Őszintén szólva az éjszakám nem sokat ért, ha azt leszámítjuk, hogy Robert ott feküdt mellettem és átölelt.
Egész éjjel villámlott, és dörgött ráadásul elég hideg volt, a szobában is.
- Nagyon nem tudsz aludni, a vihartól, igaz? - kérdezte együtt érzően Robert, egy hajszálammal játszva.
- De te sem. - krákogtam és felé fordultam, hogy lássam őt. Bal kezén könyökölt a jobbal pedig, most hogy a hajamat, el kellett engednie, az arcomat cirógatta.
- Ez igaz. - mosolyodott el. - Elárulom neked, hogy viharban sosem tudok aludni. - úgy suttogott, mintha attól félne, hogy kihallgatnak, minket.
- Soha? - csodálkoztam.
- Nem, soha. - bólintott és még jobban betakart, mert egy borzongás futott végig rajtam. - Gyere, bújj ide! - húzott közel magához. De annyira hogy a fejem már a mellkasán volt. Az ő teste egész kellemesen meleg volt, nem úgy, mint az enyém.
- Te nem fázol? - kérdeztem jól magamra húzva a paplant.
- Csak egy nagyon kicsit. - mutatta is a két ujja között, hogy mennyire kicsit. - De észre se veszem.
- Jó neked. - sóhajtottam fel, de azért rá is húztam egy kis takarót.
- Mindjárt jövök. - Ki akart mászni mellőlem, de én nem hagytam, fogtam a pólóját és visszahúztam magam mellé.
- Ne, menj el, légyszi, - kértem. - Annyira jó hogy itt vagy!
- Csak egy plusz takarót akarok kivenni, a fiókból, Kris. - susogta, és szelíden lefejtette, az ujjaimat a pólójáról, majd gyorsan az alsó fiókhoz ment és kivette belőle, a másik takarót, is és azt is rám terítette. Annyira kedves velem, és ez nagyon jól esik.
- Köszönöm. - suttogtam, mikor bemászott mellém, és újra magához, ölelt.
- Nagyon szívesen. - Adott egy puszit a homlokomra. - De most már aludjál, itt leszek, mikor felébredsz jó?
- Ígéred? - kérdeztem már félálomban.
- Ígérem. - kuncogott, és akkor rántott magába az éjszaka sötétje, a békés álom.
*
Reggel nyolckor ébredtem fel. Robert addigra már fent volt. Gyorsan felöltöztem, és megfésülködtem, és utána mentünk le Robbal reggelizni.
Evés után a busz elvitt minket, még egyszer utoljára a balett erembe, hogy leforgassuk, ami lemaradt. Persze, mindenki nagyon örült Robertnek, és most már balesetmentesen, és tökéletesen le tudtunk forgatni a jelenetet, így Catherine kijelentette, hogy holnap délelőtt tízkor, kell elindulnunk, mert az út majdnem huszonnégy órás lesz, és még megállunk egy hotelnál, is aludni.
Aztán elindultunk vissza a hotelba, és miután Roberttel, lemostuk, azt a sok sminket, amit ránk kentek, kimentünk, az épület elé, fogtunk egy taxit, és elvitettük, magunkat a legközelebbi könyvesboltig. Ott kiszálltunk, és bementünk.
Az Alkonyatot rögtön a kezünkbe vettük, és csak úgy mentünk nézelődni.
- Ez nem lehet rossz, nézd! - mutatott fel Robert egy könyvet, ami meglehetősen vastag volt, még az Alkonyatnál is vastagabb.
- Én elmegyek arra nézelődni. - intettem a másik irányba és miután válaszolt egy "jó persze"-t elmentem a másik polchoz. Megláttam, egy vékony könyvet, aminek Mindörökké volt a címe. Jól hangzott, és legalább nem olyan nagyon vastag. Épp a tartalmát kezdtem nézni, mikor meghallottam Rob hangját.
- Hát te meg jhogy kerülsz ide?
- A szüleimet látogatom, errefelé laknak. - felelte egy affektálós hang a polc túloldaláról, és bennem rögtön fellángolt a féltékenység: ismerik egymást.
- Á nem mondod. - Robertet úgy hallottam, nem érdekli a csaj, de lehet, hogy csak megjátssza, mert tudja, hogy itt vagyok, a közelben.
- Hiányzol Rob. - cincogta a csaj aztán nagy, gyanús csent lett a másik oldalon, és mivel, nagyon rossz előérzetem támadt átlestem, és a jóslatom beigazolódott. A csaj, Robot átkarolva csókolta, mint az őrült, és úgy tűnt, Rob sem ellenkezik különösebben. Úgy éretem betelt az a bizonyos pohár.
Fogtam a könyveket és rohantam a pénztárhoz, miközben, már a sírás kerülgetett. Miután kifizettem, a könyvekkel, elindultam öles létekkel, kifelé, a bejárati ajtón, nem törődve vele, hogy Robert utánam kiált.
Szerencsére pont állt az út mellett egy taxi, bevágóztam a hátsó ülésre és a sírástól remegő hangon elhadartam a hotel címét, és a férfi még épp időben indított mielőtt, Rob, akárcsak, a taxi közelébe érhetett volna. Egész úton próbáltam, visszatartani a könnyeimet, nem akartam, hogy a taxis kérdezősködni kezdjen, hogy mi történt, az a halálom.
Kifizettem, az utat, amikor a kocsi leparkolt a hotel előtt, megköszöntem, a fuvart és besiettem, az ajtón.
Mivel nem néztem, magam elé, jól beleütköztem valakibe úgy nagyjából a lépcső közepén. Mikor felnéztem, Jackson arcával, találtam szembe magam. Homloka ráncokba szaladt, ahogy összehúzta a szemöldökét, és zöldes szemiben, némi, aggódást véltem felismerni.
- Kristen, minden oké? - kérdezte, kicsit megrángatva a vállaimnál fogva.
- Igen, persze. - mondtam, de ahogy megszólaltam, a sírás olyan erővel tört rám, mint még talán soha. Átöleltem Jacksont, de persze csak barátilag. Jacksonra, én mindig is úgy tekintettem, mit barátomra.
- Jól vagy, gyere. - átkarolta a vállamat és felkísért a lépcsőn. Az ajtóm elé érve kinyújtotta a kezét a kulcsért, és én a tenyerébe pottyantottam, azt. Kizárta az ajtót, és mikor bementünk, becsukta maga mögött.
Én lerogytam az ágy mellé, a hátamat a keretnek vetve. Térdeimet felhúztam, és a karjaimba temettem, az arcomat, amikkel átkaroltam a lábamat.
Éreztem, hogy Jack leül mellém, és egy darabig némán ültünk, csak az én zokogásom hallatszott, amit én felettébb, irritálónak találtam. Hogy érezheti most szegény magát.
- Ha megnyugodtál, elmeséled, mi történt? - kérdezte halkan, mikor a zokogásom, csitulni kezdett.
Felemeltem a fejem és hátravetve, beleszippantottam a levegőbe.
- Érezted már, úgy hogy amiről azt hitted tökéletes, egy pillanat alatt darabokra tud törni? - szipogtam tovább, és közben kihúztam két zsebkendőt, a dobozból, amit Jay felém nyújtott és elmotyogtam egy "kösz"-t.
- hát igen, volt már ilyen. - mondta még mindig csendesen.
- Olyan, mint egy ablak. - folytattam, letörten. - Amikor beszerelik, az ablakos azt mondja, hogy tökéletes kétszer olyan vastag, mint a többi, és nagyon biztonságos. Elhiszed, mert egy csomó pénzt kiadtál érte, de aztán egyszer csak, valaki, mondjuk, egy hülye kisgyerek, kővel, megdobja az ablakodat, és az apró darabokra törik. És akkor azt mondod: Nesze neked tökéletes ablak... Aztán hívsz egy megbízhatóbb olcsó ablakost, hogy szereljen be, egy újabb ablakot de... az már nem ugyanaz, mint a régi volt.
- Nos, igen, de még mindig nem világos, miért vagy így letörve. - csóválta a fejét Jackson, és most néztem rá először, mióta beléptünk ide. - Gondolom, nem az ablakkal akadt problémád.
- Robbal, bementünk, a könyvesboltba. - mondtam, miután kifújtam az orromat. Felálltam és fel-alá járkáltam az éjjeli szekrény és az ágy vége között. - Beszélgettünk, és könyveket nézegettünk, de őt nagyon lekötötte egy könyv, én meg addig átmentem a másik sorba, hogy megnézzek más könyveket is. Alig vagyok ott öt perce, már egy lány mondja neki, hogy: Hiányzol Rob! Aztán mikor átnéztem, a sorukba, ott smárolták egymást.
- Érthető, hogy így érzed magad. - bólogatott Jackson együtt érzően.
- De nem értem. - ültem le az ágyra. - Jackson, nem értem, miért, csinálja ezt velem! Azt hittem szeret... De milyen hülye vagyok! Te biztos halálosan unsz, úgyhogy be is fejezem.
- Kristen a barátod vagyok. - ült fel mellém az ágyra. - Bármikor szívesen meghallgatlak. És mondok valami neked, amit eddig senkinek sem mondtam el.
Kicsin kíváncsian néztem rá.
- Cipzár a számon! - motyogtam, bólogatva.
- Szóval - kezdett bele. - ez három éve történt. Egyik nap, a parkban sétálgattam, mert emlékszem, nagyon fájt a fejem, és a par, ugye csendes nyugodt, friss a levegő. Leültem egy szökőkút mellé, és egy lány, név szerint, Caroline, is éppen leült oda. Tök egyedül volt, csak csendesen nézelődött, úgyhogy gondoltam, beszélgetést kezdeményezek vele. Tök jól eldumálgattunk, és a végén, meghívtam vacsorára. Minden jól alakult, együtt voltunk, három hónapig, aztán egyik nap megláttam, őt egy másik sráccal, csókolózni, abban a parkban egy padon. Odamentem, hogy azért ne csak úgy elhúzzak, de Caroline, csak nevetett, mikor magamból kikelve kérdezősködtem tőle meg a kis pasijától, aztán csak annyit mondott, hogy: Mégis mit vártál Jackson! Húzz el, aztán felejtsük el egymást. - miközben idézte a hangját is drámaiabbá változtatta. - Nem próbálkoztam tovább, de azért, még jól orrba gyűrtem, a fickót. - itt elvigyorodott egy kicsit, meg én is,.- Azóta cigizek, mikor megcsalt, egy barátom könnyen rávett erre is, meg az ivásra is.
- Sajnálom Jackson. - mondtam suttogva.
- Na de nekem kilyukad a gyomrom. - állt fel. - Jössz vacsizni?
- Nem köszi, most nincs nagyon étvágyam. - ráztam a fejem és én is felálltam. - De neked jó étvágyat!
- Kösz, Kristen! - mosolygott és már a kilincsen volt a keze, mikor újra megszólaltam.
- Jackson, te sokkal jobb lányt érdemelsz, mint ő volt, higgy nekem. - mondtam komolyan. - Te egy normális, kedves fiú vagy és, nem való hozzád, egy ilyen csaj. Nincs értelme, még mindig bánkódnod miatta. És innod sem, meg bagóznod sem. Majd segítek leszokni.
- Köszönöm! - nézett rám hálásan, és tudtam, hogy nem a felajánlott segítséget köszöni meg. - Tudod, én ismerem, Robert barátomat. Tudom, hogy nagyon szeret téged, mert mikor elkezdtetek járni, megváltozott, és állandóan csak arról beszélt mennyire szeret téged. Még a kórházban, is ezt mondta. Én nem hinném, hogy egy 24 óra alatt változott meg az érzése. Gondold át Kristen.
Pislogtam és a cipőmet fixíroztam.
- Én nem mondom, hogy könyörögj, neki, de ne ítélkezz felette olyan könnyen. - fejezte be. - Előre is jó éjt!
- Neked is Jack. - motyogtam, és csak az ajtócsukódást hallottam. Tök egyedül maradtam a szobában, a városban, az egész világban, az én saját világomban. Egyedül az érzéseimmel, amik, most úgy marják, a lelkemet, mintha sósavat öntöttem volna le a torkomon. Az a mérhetetlen csalódás még igen csak ott volt, a torkomban és mindenhol a testemben, és úgy éreztem, még egy darabig ott lesz...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése