8. fejezet

Itt a 8. fejezet is! Rövid lett, de azért remélem, nem lett olyan rosssz! :) Irány olvasni!!

Kórházi látogatás az út előtt 

(Kristen szemszöge)

- Emily! - sikítottam és odarohantam a barátnőmhöz. Megnéztem, hogy lélegzik-e még, aztán pofozgatni kezdtem. - Emily kelj fel!!

- El kell vinnünk a kórházba! - határozott Robert, azzal felkapta a karjába Emilyit és elindult vele lefelé a lépcsőn. Ha Em most tudná, hogy a fővámpírunk, akit olyan helyesnek talált tartja a karjaiban. Utánuk siettem.

  Robert betette a kocsija hátsó ülésére, a barátnőmet én meg becsúsztam mellé. Robert beült a volánhoz, és elindult. Útközbe percenként, ellenőriztem, a légzését, és közben néha kibámultam az ablakon, nem mintha tudnám, merre van a kórház. Remélem, hogy Robert azért tudja.

 - Kristen. - suttogta elhalóan, Emily és lén odakaptam a fejem.

- Itt vagyok, jól vagy? - fogtam meg gyorsan a kezét. Egy apró sóhaj hagyta el a száját, és már megint eszméletlen volt.

- Robert siess! - nyöszörögtem.

- Már itt is vagyunk. - Robert épp csak hogy leállt a kórház parkolójában, már ki is kapcsolta az övét, és kipattant a kocsiból. Én is kiszálltam, és segítettem kiszedni, Em-et az ülésről. Robert a karjában vitte be én meg csak az ajtót nyitottam előttük.

  Mikor Rob kezében meglátták, Emily ernyedt testét, nem kérdeztek semmit, csak a recepciós hívott egy doktort. Mikor az orvosok megérkeztek, ráfektették, barátnőmet egy hordágyra és eltolták a sürgősségire.

 Egy darabig csak a kezemet tördelve álltam a folyosó előtt amerre elvitték aztán Robert felajánlotta a székeket, én meg észbe kaptam és leültünk. Eléggé frusztráló volt, hogy a pultnál álló nő végig úgy bámult minket mintha olyan dejavu érzése lenne. Biztos az egyik filmből...

  Gyorsan felhívtam, Emily testvéreit, mert csak nekik volt meg a számuk. Azt mondták, mindjárt itt lesznek. Utána elettem a telefonomat és percenként néztem, a folyosó felé, de akárhány orvos kijött onnan, egyik sem idejött.

 - Nyugodj meg. - tette a kezemre az övét Robert. Ahol a bőre az enyémhez ért ott bizsergett a bőröm.  - Biztos, hogy minden rendben van!

- Nem tudom. - mondtam remegő hangon. Ritkán sírtam, de amikor néha előfordult, akkor viszont nagyon épp ezért idekezdtem most visszatartani. - Azt se tudom, mi baja lehet, hiszen mindig is egészséges volt. Még csak megfázni sem fázott meg soha, mert örökké itta azt az Actimel löttyöt, ami állítólag védelmet biztosít a betegségek ellen, de...

- Kristen, nyugi, biztos nem súlyos. - nyugtatgatott. - Talán csak megbotlott és beverte a fejét.

- Ezt te magad se hiszed el, ugye? - néztem a kékeszöld szemekbe.

- Kristen! - hallottam meg Matt hangját. Odafordultam és felálltam.

- Matt, jaj de jó! - barátiasan átölelt aztán Roberttel bemutatkoztak.

- Hol van Emily? - kérdezte rögtön Matt.

- Még a sürgősségin van. - mutattam a folyosó felé, ahonnan, már rég nem jött ki egy nyamvadt orvos se.

- Mond el még egyszer mi történt! - kérte, Matt miközben visszaültünk a székekre.

- Emily elájult, és Roberttel behoztuk a kórházba. - ismételtem el, azt, amit a telefonban is mondtam. - Nem tudom mi történt, mire megfordultunk a koppanásra, már ájult volt.

- Elnézést önök hozták be Miss. browning-t? - lépett oda hozzánk egy orvos. Végre.

Felpattantam.

- Igen mi. - bólintottam. - Mi van vele?

- Semmi komoly, csak enyhéz cukorbeteg, és mikor felállt valószínűleg leesett a vércukra, és összeesett. - magyarázta a férfi, mire én elsuttogtam egy "Oh, hál' istennek"-et. - Felírjuk neki a gyógyszereket, ettől fogva diabetikus dolgokat ehet csak, és cukrot sem fogyaszthat. Kap egy inzulint is ha már súlyosabb lenne az állapota. Egyelőre gyógyszerekkel tartjuk szinten.

- Rendben. - bólogattunk.

- Egyszerre egy ember belátogathat hozzá, már felébredt. - közölte a férfi.

- Menj csak be Matt, te először, te vagy az öccse. - mondtam neki.

- Köszi. - Matt megeresztett egy halvány mosolyt felém, aztán követte az orvost. Megkönnyebbülve rogytam le a székre, Rob pedig mellém ült.

- Látod semmi komoly. - paskolta meg a kezem Robert.

- Azért egy cukorbetegség se semmi. - néztem rá. - Szegény Emily, nem tudom, hogy fogja kibírni csoki nélkül.

- Szegény. - kuncogott Robert.

- Köszi, hogy itt vagy. - fogtam meg a kezét, és egy gyors hálacsókot adtam neki.

- Nincs mit, Kris. - mosolyodott el. - Bármikor.

A faliórára néztem.  Már elmúlt tíz óra. Szerencse hogy holnap csak délben indulunk, mert így rendesen ki tudom magam aludni. De elég rossz lesz egyedül lennem abban a nagy házban, Em nélkül. Talán megkérhetném Robertet hogy... Na, nem Kristen ezt gyorsan felejts el! - szóltam rá magamra.

- jól vagy? - kérdezte Rob.

- Igen jól, csak kicsit álmos vagyok. - motyogtam. - De semmi gáz, holnap délig majd kialszom magam.

Rob erre csak rábólintott aztán elnézett más felé.

- Mehetsz Kristen. - szólt Matt.

- Oké. - felálltam. - jól van?

- Igen csak fáradt. - felelte Matt.

- Akkor nem időzök sokáig. - bólintottam, és már elindultam volna a folyosó felé, mikor Matt megszólalt:

- Én megyek, is! Sziasztok! - Azzal már el is indult kifelé.

- Egy perc és jövök Robert. - néztem rá.

- Megvárlak. - biztosított én pedig besiettem Emilyhez.

 Barátnőm egy fehér ágyban feküdt, a párnái annyira fel voltak tornyozva, hogy már valósággal nem is feküdt, hanem ült. Az arca fal fehér és sápadt volt, a haja össze - vissza, állt és laposakat pislogott már.

Köszöntem neki, és leültem az ágya mellett álló műanyagszékre és megfogtam a kezét.

- Hogy vagy? - kérdeztem tőle.

- Úgy érzem magam, mint aki berúgott, de egyébként semmi bajom. - mondta gyenge hangon. - Ha leszámítjuk, a cukorbetegséget is.

- Ugyan már a cukorbetegség nem a világ vége! - próbáltam mosolyogni.

- De csoki nélkül a világ vége lesz! - panaszkodott.

- Azt gondoltam. - kuncogtam. - Tudtad, hogy a fővámpír hozott be ide a karjában. - suttogtam, mintha attól félnék, hogy kihallgatnak.

- Nem mondod komolyan!? - hüledezett, és hirtelen jött egy kis szín az arcába ahol elpirult.

- De-de! - nevettem. - Tudtam, hogy így fogsz reagálni.

- Megvolt az első csók? - kérdezte.

- A második is. - mosolyogtam rá. - Na, hagylak, pihenni, holnap indulás előtt még benézek.

- Annyira nem így terveztem, azt hittem, majd Popkornt zabálunk a tévé előtt, és röhögünk, a béna detektíves sorozatokon. - szomorkodott. - Ehelyett itt kell gunnyadnom, ebben hülye kórházban, hol itt az igazság??

- Sajnálom. - óvatosan átöleltem. - Holnap találkozunk. Aludj jól!

- Igyekszem. - biggyesztette le a száját.

Felálltam és mielőtt még kimentem volna az ajtón, intettem egy utolsót neki.  Robert már állt mikor kimentem.

- Hogy van? - kérdezte, mikor a kezét z enyémmel egybekulcsolta.

- Hát egész jól. - mondtam, alig tudván összehozni, egy értelmes mondatot bőrünk érintkezése miatt. - Holnap indulás előtt még benézek hozzá, elköszönök tőle.

- Oké. - bólintott Robert és kimentünk. Ő a volánhoz ült én meg az anyósülésre. Az út felét némán ültük végig, aztán szólaltam csak meg:

- Én, köszönöm szépen, az a randit. Nagyon jól éreztem magam tényleg.

- Nagyon szívesen. - mosolygott rám, a legszebb mosolyával. - És én is jól éreztem magam veled.  

- Akkor jó. - mosolyogtam vissza. - A befejezés lehetett volna, jobb is, de...

- Ez igaz. - bólintott most már csak halványan mosolyogva. - Sajnálom Emilyt. Majd ha holnap mész be hozzá, add át neki hogy Jobbulást!

- Átadom. - biztosítottam. - Én azért várom már a holnapot. mennyit utazunk a busszal.

- Három-négy órát... - saccolta meg Robert. - Biztos jó lesz.

Egy tíz perc múlva megállt a házunk előtt.

- Hát köszönök mindent. - mondtam hálásan. - Jó éjt! - odahajoltam hozzá egy csókért aztán kiszálltam.

Másnap reggel, nagyon rosszul keltem fel. Éjjel nem sokat aludtam nagy részben aggódtam Em-ért. Ha pedig elaludtam hülye álmok nem hagytak pihenni, úgyhogy úgyis reggel hétkor keltem fel végleg.

  Megcsináltam magamnak a reggelit, közben bekapcsoltam a tévét is hogy szóljon valami, aztán reggeli után lezuhanyoztam, hajat mostam, aztán felöltöztem és próbáltam valami elviselhető frizurát csinálni magamnak, de nem nagyon sikerült. Ilyenkor mindig olyan nagy lesz a hajam, ha megmosom...

  Gyorsan kihúztam a szememet is és ellenőriztem, jhogy minden a táskámban van-e. Úgy volt, hogy Emily visz el a stúdióig, de így taxiznom kellett... De utálom már.

  Beraktam a taxiba a cuccomat, elmentem a kórházig, beadtam ott a pultnál a táskámat, hogy vigyázzanak rá, ameddig benézek, Emilyhez, aztán besiettem a szobába. Emily már fent volt, egy magazint olvasott.

- Szia! - köszöntöttem és átöleltem, majd leültem mellé a székre. - Hogy vagy?

- Jól! - vont vállat. - Este már hazamehetek. És képzeld, a doki, aki mellesleg tök helyes kijelentette, hogy, mindennap ehetek valami édeset, mert annyi kell, csak mértékkel...

- Na, hát ez tök jó hír! - paskoltam meg a karját. - Jaj, jut eszembe Rob jobbulást kíván.

- Mond meg neki hogy kösz. - mosolyodott elé.

Ekkor újra nyílott az ajtó, és Matt lépett be rajta, meg Nick lépett be rajta. Nagyon hasonlítottak egymásra pedig 3 év volt köztük a korkülönbség.

- Sziasztok! - köszöntek mi pedig viszonoztuk.

- Na, jól vagy hugi? - kérdezte Nick. - Tegnap nem tudtam bejönni bocsi, bocsi.

- Ugyan már, semmi baj. - legyintett Em. - Nem haldoklottam, csak egyszerű eszméletvesztés volt.

- Az mindegy. - rángatta a vállát, Nick. - És veled mi újság Kris, régen láttalak.

- Semmi, éppen forgatunk, ma megyünk Portland-be. - meséltem. - És veled mi újság?

- Megvagyok. - vont vállat.

- Ugye, minden este felhívsz majd? - kérdezte reménykedve, Emily tőlem.

- Hát persze hogy felhívlak! - bólogattam. - Jaj meg majd holnap, vissza kéne vinni a kocsimat, a kölcs9önzőbe.

- Oké, majd visszaviszem! - felelte.

- Azt hiszem, lassan megyek is. - álltam fel. - Hívnom kell egy taxit is. Szia, Emily. - Átöleltem és egy puszit nyomtam az arcára. - Jó legyél, és tartsd be az édességhatárt!

- Oké. - kuncogott. - Te pedig jól szerepelj! ó tényleg és így Ariellével se tudsz majd talizni.

- Sajnálom, add át majd neki az üdvözletemet. - mondtam. - És sok szerencsét a filmhez!

- Kösz, nektek is! - vigyorgott. - De nehogy taxit hívj, Nick vagy Matt szívesen elvisz!

- Dehogy is nem kell! - ráztam a fejem. - Miattam ne menjetek pluszba.

- Ugyan már! - legyintett Matt. - Nicket is én hoztam, még egy ember nem oszt nem szoroz, na gyere!

- Na, jó, kösz. - egyeztem bele. - Tényleg jól jönne a fuvar! Akkor, szia, Emily, majd beszélünk.

- Szia! Hívj, ha megérkeztetek!

- Oké.

Kimentünk az ajtón. Fájó szívvel hagytam itt a barátnőmet, tudván, hogy a kórházban van, és hogy én meg több kiló méterre innen telepszek le. Nem lenne szabad itt hagynom. Át kéne segítenem a betegsége nehézségein, de egyedül hagyom, és ez nem igazságos.

  Elkértem a bőröndömet és kimentünk egy sötétkék, Opelhez. Beszálltunk, és elindultunk. Útközben kitettük, a laskásánál Nicket, aztán én mutattam az utat a stúdióig. Pár perc múlva ott voltunk és én megköszönve a fuvar, kiszálltam, és elmentem a hátsóudvarra, ahol a busz várt, és Robert. majd meglátjuk, mit hoz a jövő...