30. fejezet

Sziasztook! :D Ahogy ígértem itt a fejezet!! :)) Nagxon köszönöm a komikat, az előző fejihez, remélem ehhez is írtok majd :$ :) Jó olvasást! ;)

Felügyelet és fejlemények

(Rob szemszöge)

Mindannyian a váróban ültünk. Kristen már javában laposakat pislogott mellettem, Lizzy már el is bóbiskolt, apa pedig a tenyerébe temetve az arcát ült ott. Anya legjobb barátnője Lara a táskájában matatott, de kizártnak tartottam, hogy tényleg keres valamit, Bob, anyu bátyja pedig csak nézett ki a fejéből a sógora jobb oldaláról. Vic éppen mosdóban volt. 

  Már oda se néztem mikor megláttam a fehér köpenyt erre jönni. Már egy párszor belefutottam, hogy kis híján felugrottam egy orvos közeledtére aztán kiderült, hogy nem hozzánk jött. Most is többen ültek itt rajtunk kívül… De most kivételesen megállt mellettünk, Vic-kel együtt.

- Önök Clare Pattinson hozzátartozói? – kérdezte a negyven felé járó Doki. Mind a heten felálltunk, ahogy megszólított minket.

- Igen. – bólintott apa, a hangja kicsit rekedtes volt a sok hallgatástól.

- Nagyon jól sikerült a műtét. – Ezzel a mondattal máris egy hatalmas kő esett le a szívemről, és nem csak nekem. – Még fáradt, és vélhetően sok időre esz szüksége hogy kipihenje magát. Egy-két hétre itt tartjuk, aztán hazamehet, de felírok neki gyógyszereket, amiket ezután szednie kell a szívére.

- Rendben. – sóhajtotta apa. – És be lehet menni hozzá.

- Még eléggé gyenge, de a férje bemehet hozzá. – mosolygott az illetőre a doktor, mire apa hevesen bólogatott és követte az orvost a folyosón.

  A lábaim úgy döntöttek, hogy felmondják a szolgálatot, úgyhogy lerogytam a székre. Kris pedig egy hatalmas mosollyal az arcán ölelt meg. Ez nagyon jólesett, készségesen öleltem vissza.

- Látod, jól van! – suttogta közben és pedig hatalmasat sóhajtottam.

- Hála istennek!

- Jaj Rob! – vette át Kris helyét Vic. – Olyan jó hogy semmi komoly baja nincs!

- Igen. – kuncogtam, és igyekeztek a közben idehajoló Lizzy-t is átölelni egyszerre. Kristen csak nevetett a hátérben.

- Szerintem nyugodtan elmehettek a hotelbe a cuccaitokkal. – vélekedett Bob pár perccel később. – Mi itt leszünk, nyugodtan aludjatok, csak holnap reggel majd bejöttök.

- Igen le kéne pakolni. – bólogattam helyeslőn és kézen fogva Kedvesemet felálltunk a székekről. – Akkor majd találkozunk. – adtam egy-egy puszit a nővéreimnek, aztán elköszöntem a többiektől és elindultunk a táskáinkkal.

- Na, most már megnyugodhatsz. – dörzsölgette meg a karomat Kris a liftben.

- Jobban vagyok. – hümmögtem, és felemeltem az állát hogy egy pillanatra összeilleszthessem az ajkainkat, aztán kinyílott a lift ajtaja a földszinten és folytattuk az utunkat kifelé.

  Hívtunk egy taxit, amit így éjfélkor nem volt könnyű. 3 taxi társaság hallani sem akart rólunk, a negyediktől volt hajlandó valaki – nagy morgások közepette – kijönni értünk. Basszus, hihetetlen, nem ez a munkájuk?

  Az út a hotelig alig tíz perc volt, de ez alatt a viszonylag rövid idő alatt is képes volt Szerelmem majdnem elaludni a vállamra hajtva a fejét. Nehéz szívvel igyekeztem ébren tartani, nehogy elaludjon, mert most még arra se lett volna erőm, hogy bevigyem.

  A recepciós nő egész kedves volt a hotelben, - már csak azért is mert azt sem tudta kik vagyunk – és elfogadta, hogy később érkeztünk.  Kiadta a szobánk kulcsát, és jó éjszakát kívánt. Lehet, hogy most itta meg a kávé adagját, már csak azért is gondoltam ezt, mert másképp kizárt, hogy éjfél után ilyen friss tudjon lenni.

  - Beszéltél Emilyvel ugye? – kérdeztem Kedvesemtől, mikor beértünk a szobába, ami meglehetősen otthonos volt mellesleg.

- Igen. – ásította Kristen. – Jobbulást kíván anyukádnak, elfelejtettem mondani.

- Kösz, átadom neki. – motyogtam álmosan és ledobtam az ágy végébe a holmimat, vele együtt.

- Kicsit aggódik, hogy mi lesz, ha holnap nem leszek ott velük, de… jól van. – folytatta és levette a kabátját, meg a cipőjét.

- Haza kéne menned hozzá. – mondtam csöndesen kilépve a tornacsukámból.

- Neem… - rázta a fejét. – Itt maradok veled…

- Kris… - leültem mellé és megfogtam a kezét. – Nagyon hálás vagyok, köszönöm neked hogy itt vagy és segítesz nekem, de anya jól van, és igen szükségem van rád de… Emilynek még jobban. Szeretne bízni valakiben, és szüksége van a barátnőjére.

- De nem akarlak itt hagyni. – vallotta be elpirulva.

Ezen elmosolyodtam, és a két kezem közé vettem gyönyörű arcát.

- Én sem akarom, hogy elmenj, de muszáj. – suttogtam. – Emilynek kell a barátnője, oké?

Megcsókoltam, és egy darabig becézgettük még egymást, de aztán mikor fogyóban volt a levegőnk, csak a homlokomat támasztottam az övének.

- Akkor most lezuhanyozunk, alszunk, pár órát beállítjuk az ébresztő, korán reggel bemegyünk, anyukádhoz, aztán én felszállok egy gépre és hazarepülök.

- Kristen… - sóhajtottam fel.

- Ebbe nem szólhatsz bele. – mutatta fel a mutatóujját és kézen fogva engem felállt. – Kérlek, legyen így!

- Jól van. – forgattam meg a szememet, mosolyogva, tűrve hogy a fürdőszobába húzzon a kezemnél fogva.

(Kristen szemszöge)

  Kiléptünk a liftből és Robbal átszeltük a folyosót. A váróban ott ült Bob, és Rob apja. Odamentünk hozzájuk.

- Jó reggelt! – köszöntünk neki, mire motyogva visszaköszöntek. Mindkettőjük álmosnak és fáradtnak tűnt, és nem mellesleg gondterheltnek.

- A lányok? – kérdezte Rob.

- Hazaküldtem őket is aludni, nem sokkal utánatok. – mondta Richard. – Nemsokára ők is beesnek valószínűleg.

- És Lara?

- Éppen ő van bent nála… már jön is. - intett a folyosó felé Rob apja, ahol a szülőkkel egyidős nő tipegett felénk a csizmájában.

- Szervusztok! – mosolygott ránk. – Most bemehettek hozzá, 13-as szoba. Már sokkal jobban néz ki!

- Bemegyünk. – vágta rá Robert, és elindultunk a sok ajtó között, végül megállva a 13-as számú előtt. Szívem, halkan kopogtatott az ajtón, aztán enyhén remegő kézzel lenyomta a kilincset.

  A mamája, ott feküdt az szoba egyetlen ágyában, egy infúziós tűvel a karjában, a magas feltornyozott párnák tetején. Enyhéz ráncos ara fáradtságot és kialvatlanságot tükrözött.

- Anyu. – ült le az ágya mellé a műanyagszékre Rob. – istenem, jól vagy?

- Már sokkal jobban. – Clare bágyadtan elmosolyodott aztán rám kúszott a tekintete, amitől már zavarba jöttem. – A híres Kristen Steward?

- Igen ő az! – cirógatta meg a kezemet Rob, miközben ráhúzott a térdére hogy leülhessek. – Kristen, ő itt az Édesanyám.

- Nagyon örülök. – mosolyogtam rá. – És örülök, hogy jobban van.

- köszönöm. – sóhajtotta. – Nagyon kedves tőled hogy itt vagy, nem sok mindenki tenné meg ezt. Hálás vagyok.

- Igazán nincs mit, szívesen jöttem. – éreztem, hogy felforrósodik az arcom.

- Volt, aki egyben tart. – puszilta meg az arcomat Rob. – Annyira örülök, hogy minden rendben veled! – fogta meg a mamája kezét.

- Persze, hogy minden rendben. – kuncogott fel Clare. – Nem fog ki rajtam egy szívroham, Szívem!

- Ezt örömmel hallom. – nevetett Rob. – Hozzak neked valamit esetleg?

- Most semmit köszönöm. – Az édesanya óvatosan megcsóválta a fejét. – Apád mondta, hogy Lizzyék behozzák egy-két könyvemet, szóval azon kívül másra nincs szükségem.

- Jól van. – fújta ki a levegőt Szívem. – Aggódtam érted.

- Ez hízelgő. – Clare csak mosolygott. – Bár most bárhol máshol szívesebben lennék.

- Ezt elhiszem. – Rob csak megértően méregette az anyját. – Sajnálom, hogy itt kell lenned mégis.

- Ilyen az élet. – dünnyögte Clare. – Azt hiszem… pihentetem egy kicsit a szemem. – azzal már le is csukódott a szemhéja.

- Elaludt? – kérdeztem suttogva Robtól.

- Azt hiszem. – bólintott és szorosan átölelt. – Mindent köszönök, de most menned kell. Kilenckor indul a géped.

- Igazad van. – sóhajtottam bánatosan és lekászálódtam a lábáról, majd hagytam felállni. – Kikísérsz?

- Persze. – vágta rá, és összekulcsolta az ujjainkat. Még egyszer utoljára odahajolt a mamájához hogy csókot nyomjon az arcára aztán együtt kimentünk a kivilágított fehér kopár folyosóra.

*

(Emily szemszöge)

 Elpakoltam az összes sminkes cuccomat a kistáskámba, és kifújva az eddig benntartott levegőt, és összetekertem a hajgöndörítőt is és izgatottan  fel alá kezdtem járkálni.

- Hol vagy Kris? – morogtam magam elé, és megkevergettem a szószt, a gázon. Már öt perce itt kéne lennie, és Jesse fél órán belül megérkezik.

  Még mindig úgy érzem, hogy le kellett volna mondanom ezt a randit, hiszen Kristenre Robnak van nagyobb szüksége, de barátnőm erről hallani sem akart. A kilences géppel jött haza, és még nem hívott, hogy leszállt volna. Remélem nem történt baj.

  Már épp a telefonom keresésére indultam, mikor meghallottam a jól ismert csörgését, a nappali felől. Besiettem, és odanyúltam érte az asztalra. Kristen hív…

- Szia Kris! – köszönten megkönnyebbülve.

- Szia, bocsi, hogy nem hívtalak, de óriási felfordulás volt a reptéren. – magyarázta bocsánatkérően. – A taxiban ülök, pár perc és otthon vagyok!

- Okés. – bólintottam, aztán elköszöntünk egymástól és letettük. Könnyebb szívvel szökdeltem vissza a konyhába hogy lekapcsolja a sütőt, és kivegyem a csirkét.

  Gőzöm nincs, hogy jó ötlet-e randizni Jesse-vel. Persze ismerem, és nagyon jóban vagyunk, de Davidnél is azt, hogy ismerem és vagyunk egymással, hogy jól megvagyunk, aztán mi lett belőle. Nem csak hogy magamat veszélybe sodortam, de a környezetemet is. MI lesz ha Jesse-nél is nagyobb lesz a bizalom, mint az ész és végül megint baj lesz belőle?

  És ez mindvégig így lesz? Valahányszor csak össze akarok jönni egy fiúval? ( Ha egyáltalán tetszeni fog-e valaki annyira, mint Jesse.) Mindig félni fogok, hogy történik valami? És akkor a szeretkezésig még el se jutottunk…

  Odakint kattant a zár, és nyílott az ajtó.

- Hahó! – jött Kristen hangja és én meg kirohantam hozzá.

- Szia! – vigyorogtam és kivettem a kezéből a többkilós táskát. – Milyen volt az út?

- Klassz… - vont vállat. – Rossz hogy ott kellett hagynom Robertet.

- Elhiszem. – vigasztalásul megöleltem, aztán bementünk a nappaliba. – De jól van a mamája nem?

- Még elég gyenge, szegény, de már jobban van. – bólintott egy mosollyal.

Bíztatóan visszamosolyogtam rá.

- Gondolom akkor így nem lesz a szerdai útból semmi. – vontam le a következtetést. – Már nem mintha így számítana.

- Hát erről még nem beszéltünk. – dünnyögte. – De majd ha kicsit jobban megnyugszik, és jobban tud gondolkodni, majd biztos megbeszéljük.

- Persze világos. – bólogattam megértően. – Amúgy minden, oké? Jól vagy? Mert lemondhatom Jesse-t ha…

- Ne viccelj semmi bajom! – tiltakozott gyorsan. – Csak hiányzik Rob, és aggódom érte meg az anyjáért, de minden rendben.

- Akkor jó. – hümmögtem. Ahhoz képest eléggé sápadt volt, és a szemei is karikásak voltak. Rossz volt ránézni. – Mennyit aludtál?

- Hat-hét órát. – saccolta meg égnek emelve a szemét gondolkodás közben. – Ennyire látszik?

- Nem vészes, nyugi. – veregettem vállon. – Még negyed óra és itt lesz.

- Nagyon jól nézel ki! – nézett végig rajtam vigyorogva. – Oda lesz érted, higgy nekem! És nem lesz semmi baj, ígérem!

- Köszi, Kris. – Szinte meghatódtam a szavaitól, újra meg kellett ölelnem.

- Na, felmegyek, villámgyorsan lezuhanyozok, átveszem a ruhámat, és jövök le. – közölte velem a programját. – Tizenöt perc bőven elég lesz hozzá.

- Csak nyugodtan. – kacsintottam rá, és visszavonultam a konyhába. Kitálaltam az étkezőasztalra, csak az volt a kár hogy gyertyám nem volt… De talán nem is baj. Elvégre Jesse se egy olyan romantikus típus. A szívem már a torkomban dobogott mire Kris lejött.

- Kristen, én megőrülök. – járkáltam fel alá a hallban.

- Nyugi, bármelyik percben jöhet. – próbált nyugtatni. – A szobában leszek.

Azzal már fel is szaladt, éppen mikor csengettek. Már kaptam a kilincs után, de előbb elszámoltam ötig, nehogy azt higgye, hogy itt ácsorgok az ajtó előtt.

- Szia! – integettem az ajtóból, amit majdnem kitéptem a helyéről, ahogy kinyitottam.

- Helló! – úgy vigyorgott, mint a tejbe tök.

- Gyere be!  - invitáltam, ő pedig kinyitotta a kaput és idesietett.

- Na, mi újság? – kérdezte, miközben bementünk a házba. 

- Semmi új. – vontam vállat és a lépcső felé pislantottam ahol Kris leskelődött lefelé. – Jesse, ő itt a barátnőm és lakótársam Kristen. – intettem az említettnek hogy fáradjon le. Ő vigyorogva teljesítette a kérésemet.

- Helló, örülök! – ráztak kezet, vigyorogva.

- Nyugi nem fogok zavarni. – nevetett Kris. – Rengeteg dolgom van még odafent a szobámban, óriási a kupi, szóval… Csak köszöntem. Jó mulatást!

Elmenve mellettem vállon veregetett aztán már suhant is fel az emeletre.

- Remélem, szereted a csirkét. – mondtam, miközben bevezettem az étkezőbe.

- Semmi ellenvetésem., ha már nem él. – viccelődöt. – Az élők mindig megtalálnak, és csipkednek…

Ezen evetnem kellett. Elképzeltem, ahogy Jesse menekül a tyúkok elől a baromfiudvarban.

- Megsütöttem. – biztosítottam. – Remélem finom is lett.

- Biztos az lett. – mosolygott rám, leülve az asztalhoz. – Az illata jó.

Pironkodva tettem ki az asztal közepére a csirkét.

- Szedjél magadnak. – tettem hozzá, és míg ő a csirkével bajlódott hoztam valamit inni.

- Bor? Kirúgunk a hámból? – kérdezte mikor visszatértem, kiöntve az italt a poharába.

Csak kuncogtam rajta és én is szedtem a tányéromra.

- Milyen érzés, hogy hétfőn végzünk? – húztam fel a szemöldökömet.

- Igazából, én elég keveset játszottan benne ahhoz, hogy érezzek valamit. – savanyúan elmosolyodott.

- Sajnos… - csúszott ki a számon. A mostani mosolya őszinte volt.

- Ja… - dünnyögte. – De azért furcsa. 

- Nekem is. – bólintottam, és öntöttem egy kis szószt a kajámra. – De biztos jó lesz az a buli.

- Alig várom. – kacsintott rám, amitől a szívem úgy elkezdett verni, hogy attól féltem ő is meghallja.  – Nagyon ízlik! – bökött a húsra, még a falaton nyámmogva. – Nem is tudtam, hogy tudsz főzni.

Istenem megdicsérte a főztömet!!

- Hát igazából csak majdnem. – vigyorogtam. – De hála istennek léteznek receptkönyvek.

Felszabadultan kacagott fel.

- Hát ha léteznek ha nem, attól én még nem tudnék főzni.  – jegyezte meg vállat vonva. – Engem nem a konyhába találtak ki. Minden esetre nem lenne rossz, ha tudnék magamnak csinálni ezt-azt, de…

- Ha akarod majd adok órákat. – ajánlottam hírtelen felindulásból. Függetlenül ettől egész lelkesen reagált rá.

- Szuper lenne! – bólogatott hevesen. – kevesebbet fogok költeni gyors éttermekben.

- És nyílván egészségesebb lesz az életmódod is. – fűztem hozzá.

- Ez meg a másik. – mutatott rám.

Csend. Mind a ketten falatoztunk. Tudtam, hogy valamikor szóba kell hoznom, hogy miért itthon kellett találkoznunk, és már épp rá akartam térni, de aztán ő törte meg a csendet:

- Van már film, amiben ezután játszani fogsz? – érdeklődött.

- Egyelőre még nincs, de remélem majd lesz. – válaszolta nagy mosollyal. – Egy-két hónapot jó lenne pihenni, de aztán jöhet a film. És neked?

- Valószínűleg lesz. – bólintott rá. – Merlin titkok könyve,  úgy néz ki hogy engem kértek fel.

- Ez nagyon klassz, gratulálok!

- Köszönöm! – Kissé zavarba jött. Legalább nem csak én szoktam miatta.

- Főszerep? – firtattam. Most már addig húzom ezt a témát, amíg lehet. Bevallom megfutamodtam.

- Majdnem. – rángatta a vállát.  –A két főszereplő James Callis és Laura Harris.

- Értem… - Én a részemről végeztem az ebéddel, úgyhogy egymás mellé tettem a késemet és a villámat, majd felhajtottam a bort. Igen finom íze volt, pedig nem rajongok a borokért.

  Ő is bekapta az utolsó falatot, majd követte a példámat.

- Finom volt. – bókolt, mire megint rák vörös lettem.

- Egészségedre! – csak ennyit tudtam kinyögni, aztán felálltam, hogy összeszedjem a tányérjainkat.

- Hagyd, csak kiviszem.  – fogta meg a sajátját és követett a mosogatóhoz.

- Figyelj… - kezdtem, szembe fordulva vele. -  Szerintem tudnod kell, hogy miért itthon akartam találkozni veled…

- Hallgatlak. – biccentett, a szeméből csak kíváncsiságot olvastam ki.

- Pár hónapja, összejöttem egy sráccal. – kezdtem tétován. – Minden egész jól alakult, aztán egyik este úgy nézett ki hogy szeretkezni fogunk, de aztán, kértem hogy inkább mégse, de… - a torkomat marni kezdte a sírás, és a könnyek utat törtek maguknak. – de ő meg…

- Emily… - suttogta elhűlve és megfogta a két kezemet. – Megtette?

Csak rázni tudtam a fejemet. Hirtelen ölelt magához, ami nagyon jól esett. Hagyta, hogy kisírjam magam, eláztassam a pólóját miközben a szívem kihagyott egy-két ütemet az érintésétől. Kisvártatva meg is tudtam szólalni:

- Nem tette meg. – csak halk hanggal tudtam beszélni. - Nagy nehezen megszabadultam tőle, de… de aztán nem hagyott békén. Kristen nem volt itthon máshol forgatott szóval Arielle-hez mentem, ott nem talált, meg, de aztán, Kris hazajött, és őt meg itthon találta. Megütötte, és ha Robert, a barátja nem lép közbe akkor… akkor bántotta volna. – újra pityeregni kezdtem.

- jól van, ne sírj. – dörzsölgette a hátamat. – Semmi baj…

- Tudom, hogy neked ehhez semmi közöd, és ismerlek, annyira hogy tudjam, nem vagy olyan fiú, de hirtelen félni kezdtem, és azért hívtalak meg ide. – magyarázkodtam gyorsan. – Nem azért mert nem bízom benned, csak alapból, nem megyek, sehová Kris nélkül és…

- Figyelj Em! – szólt közbe szelíden, és kissé eltolt magától, hogy a szembe nézhessen. – Megértelek, oké? Nem kell magyarázkodnod. Szerintem természetes, hogy még kicsit… bizonytalan vagy.

-  Komolyan? – Annyira megkönnyebbültem, hogy elmosolyodtam. 

- Hát persze. – kuncogott, és újra magához szorított egy pillanatra. – Semmi baj.

- Köszönöm. – Visszaleltem, aztán gyorsan letöröltem a könnyeimet. – Hát nem terveztem konkrét programot, de filmezhetünk, beszélgethetünk… - húztam magammal a nappaliba.

- Beszélgessünk. – döntött mosolyogva, miközben leültünk a kanapéra. Fürkésző tekintettel mért végig. – Nagyon szép vagy!

- Köszi… - motyogtam a ruhámat piszkálva. – De ezt kétlem. Most már talán a sminkem is elfolyott…

- Várj egy picit… - megfogta az államat hogy felemelhesse egy kicsit a fejemet. A bőröm bizsergett ahol érintkezett az övével. hüvelykujjaival, letörölte a nedvességet a szemem alól, és újra elvigyorodott.

- Így ni. – dünnyögte.  e

- Kösz… - Szinte hangtalanul ejtettem ki ezt a szót.

- Ha…ha most megcsókolnálak az… - nem hagytam, hogy befejezze. A nyakára fontam a kezemet, és én csókoltam meg őt. Abban a pillanatba már nem csak az arcom bizsergett, hanem minden porcikám egytől egyig.           

(Kristen szemszöge)

A gyomrom újra korgott. Tudtam én, hogy hoznom kellett volna fel kaját, mielőtt Jesse ideér, de zuhanyozás után kiment a fejemből. Most meg már nem akartam lecaplatni, csak kellemetlenül éreznék magukat, főleg Jesse.   Asszem kibírom még pár óráig. Egyáltalán meddig marad a srác.

 Ezt a frappáns gondolatmenetet a telefonom rezgése szakította félbe. Rob hívott.

- Szia! – köszöntem neki. Legalább ő eltereli a gondolataimat egy kicsit.

- Helló. – viszonozta mosolygós hangon. – Mi a helyzet?

- Semmi különös. – vontam vállat, ami persze fölösleges volt.

- Rendben hazaértél? – kérdezte.

- Persze. – feleltem vigyorogva. – Ott is minden oké?

- Igen, éppen a mekinél vagyok, valami laktató kaját viszek apáéknak. – közölte velem. – De óriási nagy sor áll itt az autós büfénél, tényleg parkolnom kellett volna és bemenni. – Csorgott a nyálam a sajtburger gondolatára.

- Legalább van időnk beszélgetni. – kuncogtam fel.

- Igazad van. – nevetett ő is. – Szóval Emily randizik?

- Igen… párszor lehallgatóztam, és nevetést hallottam meg csevegést, szerintem klasszul elvannak. – vélekedtem. – Csak éhen halok.

- Nem ettél?

- A gépen utoljára. – sóhajtottam. – elfelejtettem felhozni valamit mielőtt jön Jesse.

- Küldjek neked egy burgert? – ajánlotta fel nevetgélve.

- Kösz, jó lenne. – bólogattam ezt is hiába.

- Jaj, a Spanyolországi útról akartam veled beszélni. – jutott hirtelen eszébe.

- Gondolkodtam már rajta és, mit szólnál, ha áttolnánk jövő vasárnapra? – vettem fel. – Addig anyukád mellett lehetsz, én is visszarepülök, holnap vagy holnapután, és szombaton hazajövünk, és nyakunkba vesszük Spanyolországot!

- Biztos?

- Igen ezer százalék. – vágtam rá gyorsan. – Azon a pár napon már nem múlik, és most az a fő, hogy édesanyád meggyógyuljon.

- Annyira hálás vagyok neked, mondtam már? – sóhajtott fel Rob.

- Kábé úgy ezerszer. – viccelődtem.

- Akkor mos ezeregyedszerre is mondom. – hallottam a hangján hogy újra elmosolyodik. – köszönök mindent. Emily ki fog nyírni igaz?

- Áh, nem. – ráztam a fejem kacagva. – Ő is mondta, hogy mehetünk később is.

- Akkor jó. – nyugtázta.

- Hiányzol… - ismertem be. – Halálra unom magam nélküled. Keddre rendelek repjegyet magamnak.

- De csak ha akarsz, akkor gyere vissza, nem muszáj. – kezdte megint, és még jó hogy nem látta, ahogy megforgatom a szemem.

- Rob, megyek és kész! – zártam le a dolgot. – Úgyis kész a poggyász.

- Vicces… - mormogta. – Na, figyel, Szívem mindjárt sorra kerülök szóval, mennem kell.       

- Jól van akkor majd beszélünk. – búcsúztam.

- Igen hívlak. – ígérte. – Vadássz magadnak valami kaját, nem akarom, hogy éhen halj.

- Kerítek valamit. – bólintottam. – Na, szia!

- Szia!

Visszadobtam a telefonomat az ágyra. Úgy döntöttem, hogy megfogadom Rob tanácsát ugyanis a gyomrom megint jelzett, hogy kéne ennem valamit, szóval halkan elindultam lefelé. Nem hallottam semmit. Elaludtak volna?

  Hangtalanul siettem le a lépcsőn. Beláttam a konyhába nem ott voltak. Így legalább könnyebben csórhatok muníciót…

  Mikor elhaladtam a nappali mellet akkor vettem észre őket amint a nappaliban ücsörögnek, és egymást csókolják. Elmosolyodtam, s gyorsan megpakolva a tányéromat visszavonultam a szobámba. Em boldognak tűnik, és Jesse egészen kedves és jó fej srác. Remélem, sokáig együtt m