2. ~ 2. fejezet

Sziasztok! :)) Ahogy ígértem, meghoztam a fejezetet!! :D Most megyek edzésre, de gondoltam rátok és feltettem indulás előtt ;) Egy kicsit rövid lett szerintem, de majd megmondjátok milyen lett :P Szeretnék 10 komit kapni, ha nem gond bár tudom, hogy most mindenkinek ezer dolga van, de azért... :) :$ Na jó olvasást!! :) Köszönöm az előző komikat! :P <3

Sztárok és Csillagok

(Kristen szemszöge)

  Rob kimondta Edward utolsó mondatát, arra a napra és végre felhangzott az aznapi utolsó „És ennyi!” kiáltás is. Megint kissé fáradt voltam a nap végére, de ez nyilván azért van, mert reggel óta nem is ittam kávét, pedig naponta vagy hárman megszoktam inni, pláne ebből a kávéból, amit itt adnak…

- Úgy érzem, egyre jobban tudok illeszkedni Bellához, azóta mióta a múltkor gyakoroltunk. – jegyeztem meg, megállva az automatánál, hogy vegyek magamnak egy kávét végre. Még ez is erősseb a büfés kávénál.

- Igen, én is úgy érzem. – helyeselt mosolyogva, és ő is bedobálta a pénzt, miután az enyémet megkaptam.

- Holnap még be kell jönni, forgatni ugye? – kérdeztem rá.

- Öö… szombat… igen délre. – gondolkozott el.

- Pedig már jó lenne pihenni egy kicsit. – sóhajtottam fel. Semmi bajom nem volt  a forgatásokkal, de jó lett volna egy egész napot Robbal tölteni kettesben.

- De legalább sokáig alhatunk. – Húzott magához, menet közben. – És különben is jövő hétvégén úgyis L.A.-ben leszünk.

- Akkor jövő hétvége? – néztem rá mosolyogva.

- Igen, máskor úgyse lesz szünetünk ilyen többnapos. – vont vállat. – És a szüleid várnak minket.

- Oké, akkor még ma felhívom őket. – határoztam, de aztán amit láttam arra késztetett, hogy megtorpanjak, és visszaugorjak pár lépést, hogy eltűnhessünk a falnál. Ashley és Jackson a folyosó végén csókolóztak, és elég taplóság lett volna megszakítani őket.

- Mi az, Kris? – értetlenkedett Rob. Olyan gyorsan tuszkoltam vissza a falhoz, hogy nem is látott semmit.

- Psszt! – tettem az ujjamat a szám elé, majd kimutattam a fal mögül. Rob ki is nézett a sarkon, elkerekedett szemekkel.

- Ők…- hebegte. – Ők… összejöttek?

- Úgy néz ki. – vigyorogtam. – Ne nézz már így ne mond, hogy te túlságosan meglepődtél!

- Miért te nem? – pislogott.

- Figyelj Jack, már hetek óta flörtölget Ash-el és mikor bement hozzá a korházba láttad az arcát? – soroltam az árulkodó jeleket. – Teljesen egymásba vannak habarodva.

- Az látszik. – lesett ki újra Rob, majd csibészesen elmosolyodott, és lehajolt, hogy egy olyan szenvedélyes csókot adjon, amitől, szabályosan olvadoztam.

- Én meg beléd vagyok szerelmes. – kuncogtam, aztán egy utolsó rövid csók után kilestem, Ashék már sehol nem voltak. – Mehetünk!

Együtt kimentünk a stúdióból, ahol aláírtunk néhány felénk tartott cetlit, aztán gyorsan leszaladtunk a mélygarázsba, és bevágtuk magunkat a kocsiba.

Most én vezettem hazáig, miközben tovább taglaltuk Jack és Ash kapcsolatát. Hihetetlen, hogy Robertet tényleg ennyire meglepte, számomra elég egyértelműen voltak a jelek.

- Gondolod, hogy Jack megtalálta az igazit? – néztem rá, épp egy pirosnál állva, várakozva, hogy mehessünk tovább.

- Lehet, igen, miért?

- Volt egy régebbi szomorú ügye, akkor mesélte el, mikor össze voltunk veszve. – nagyot nyeltem az emlék hatására keletkezett gombóc lenyelése érdekében. – Azóta nem talált magának senkit, és talán most Ashley… talán ő lesz az a lány, aki jobb lesz a múltbéli szerelménél.

- Ezt könnyen el tudom képzelni. – vonta meg a vállát. – Ash humoros szép, és illik Jacksonhoz, a film miatt is.

- Jah… - játékosan összehúztam a szemem és a durcást tettetem. – Szóval humoros és szép is?

- Tudod, hogy értettem. – mosolyodott el természetesen. – Átlagosan szép külseje van, és mindig jól adja elő a vicceket.

- Ahha… - fontam össze a karomat. – Így állunk!

- Jaj, Édes… - a fülemhez hajolt és úgy suttogott bele. – Tudod, hogy te vagy nekem a minden és imádlak. Sosem járnék helyetted olyannal mint Ashley, sőt senkivel. Csak veled akarom leélni az életemet…. Ráadásul zöld a lámpa!

 Pislogtam párat, aztán felfogva, az utolsó mondatát gyorsan gázt adtam, de hallottam a kuncogását.

- Gonosz vagy. – róttam meg viccelődve, mire csak még inkább nevetett.

- Te pedig az Életem. – felelte nemes egyszerűséggel, majd egy utolsó puszit nyomott az arcomra, mielőtt befordultunk volna az utcánkba.

(Ashley szemszöge)

Jackson mellettem lépdelt, miközben kifelé mentünk a stúdióból. Majdnem utolsóként jöttünk ki a hatalmas teremből, csak Robék maradtak még bent hogy váltsanak pár szót a producerrel.

  A szívem úgy vert mint az őrült, és leküzdhetetlen vágy fogott el, hogy megfogjam a kezét, vagy a karjába kapaszkodjak vagy egyszerűen csak hozzáérjek a dzsekijéhez. A lényeg hogy megérinthessem, és bár mostani időben eléggé összemelegedtünk, de egy mégis csak furcsa lenne. Csak egy hete tűnt fel, hogy mindig azt várom, hogy együtt forgassunk, és ha ez éppen nem így van akkor szomorú vagyok, ráadásul azt is észrevettem, hogy visszakívánom, azt a napot, mikor kórházban voltam, csak, hogy újra ott üljön az ágyam mellett, minden percben megkérdezve, hogy jól vagyok – e és hogy az egész éjjelt végigbeszélgessük.

- Figyelj, Ashley, - fordult hirtelen szembe velem, az ajtótól pár méterre. Úgy tűnt kissé izgatott. - , mit szólnál, ha hétvégén, mivel úgyis szünetet kapunk… eltöltenénk együtt egy-két napot.

- Oh. – Az lehet, hogy még az előbbinél, is gyorsabban dörömböl a szívem? – Ez… jól hangzik, Jackson, komolyan! Szívesen megyek!

- Igen? Ez szuper! – Úgy néztem kissé megkönnyebbült. Nem tudom miért, hiszen ki ne menne el ezzel a helyes pasival bárhová? – Akkor szombat délelőtt elmegyek érted!

- Okés, benne vagyok! – bólogattam, aztán csönd uralkodott körülöttünk, majd én, úgy értem én, odahajoltam hozzá, és egy apró puha csókot nyomtam az ajkaira, úgy hogy fel sem fogtam. Juj…

- Te jó isten, bocsánat! – szabadkoztam azonnal. – Fogalmam sincs miért csináltam, ma valami tényleg nem stimmel velem, ez is mutatja, hogy ma még nem ittam meg a kávémat ráadásul…

- Csak maradj csöndben, jó? – kérte, majd közel hajolt és egy igazi csókot adott amitől, a vér száguldozni kezdett az ereimben, s a kezeim önállóan karolták körbe a  nyakát, miközben az ő a kezei a pulcsimba kapaszkodva húztak közelebb magfához. Hihetetlenül jó csók volt, szinte már az sem érdekelt, hogy nem kapok levegőt, de ő neki nyilván több esze volt. De nem húzódott sokkal messzebb, nekitámasztotta a homlokát az enyémnek aztán elvigyorodott. Ettől nekem is mosolyognom kellett.

- Akkor még áll a hétvége? – kérdezte, mintha ettől a csóktól meggondolnám magam.

- Hát persze! – bólogattam hevesen. – Alig várom!

- Én is! – Egy még szélesebb mosolyt küldött felém, amivel sikerült egy kissé megint elkápráztatnia. – Na, gyere, hazaviszlek.

- Azt megköszönném! – bólintottam. Talán Nikki nem veszi zokon, ha most nem ő fuvarozhat. Csak szólnom kell neki, hogy ne várjon rám… Vagy mégsem kell. – gondoltam, ugyanis Nikki éppen a kocsijánál várakozott, mikor lementünk a mélygarázsba. Épen telefonált, de felém, küldött egy sugárzó mosolyt, és bólintott jelezve, hogy menjek csak Jack-kel, majd újra a hívóra figyelt.

- Nem lesz gond belőle, ha nem Nikikivel mész? – kérdezte Jackson, beülve a kocsiba.

- Nem lesz. – nyugtattam meg. – Nikki szerintem repes az örömtől hidd el.

- Ez kedves tőle. – vigyorgott és mikor becsuktam az ajtót, indított, hogy kisorolhasson a parkolóból.

- Nagyon jó barátnőm. – bólintottam rá. – Köszi, hogy hazaviszel.

- Én ennek csak örülök! – Egy szívdöglesztő mosolyt küldött felém, amitől elpirultam. Hihetetlen mennyire odavagyok érte. Talán ő lesz az igazi?

(Robert szemszöge)

 

Kristen már nyugodt lélegzettel feküdt a mellkasomon. Az eltelt időben, éppen a szerelmünket bizonygattuk egymásnak, tetteinkkel, és érzelmeinkkel. Hihetetlen mennyire szeretem őt, minden porcikájával, minden kis hibájával, mindenével. Legszívesebben örökké itt feküdnék vele, hogy érezhessem hogy mellettem van, hogy érezhessem a tusfürdője vaníliás illatát, és a puha bőrét. De mind ezek mellett, azt is éreztem, hogy nem alszik el, már fél órája. Akárcsak én…

- Te sem tudsz aludni? – kérdeztem suttogva, miközben akaratlanul is végigsimítottam sima bőrén.

- Nem igazán. – jött az az édes válasz a sötétségből. – De azt hittem te már alszol…

- Nem beszélek álmomban. – kuncogtam, aztán hirtelen eszembe jutott valami. – Gyere! – Felálltam, és előkerestem a fiókomból, egy farmert, meg egy hosszú ujjú pólót. De szerelmem csak értetlenül nézett rám, miközben próbálta magára fogni a hófehér takarót.

- Hová? – ráncolta a homlokát. – Mit csinálsz?

- Csak öltözz, Szívem! – sürgettem, és én már a szekrényben turkáltam a melegebb pulóverem után.

- Hová megyünk? – A hangja most már kíváncsi lett, és kimászott az ágyból, hogy ő is elkezdjen öltözködni.

- Majd meglátod. – kacsintottam rá, bár nem hittem, hogy látja  a majdnem teljes sötétségben. – Melegen öltözz. – tettem hozzá, majd felhúztam a zoknimat. – Hol tároljátok a plédeket?

- Plédeket? – kérdezett vissza. – Rob, mondj már valamit!

- Nem, nem! – ráztam a fejem, igyekezve, nem azzal törődni, hogy még csak egy melltartó, meg egy nadrág volt rajta.

- A folyosón van a szekrényben. – felelte kissé bosszúsan és belebújt a pólójába, mire odamentem hozzá és egy csókot váltottam vele.

- Meglepetés, de tetszeni fog! – bizonygattam, és kisiettem a plédekért. – Siess!

- Jövök már jövök! – nevetett és követetett lefelé az emeletről.

Egészen ki az udvarra. Nyilván azt hitte a kocsiba szállunk be, el is indult a kocsi felé, de kézen fogtam és elhúztam a hátsó kert felé. Ezen a részen csak fű volt, se fa se bokor csak pázsit. Kiterítettem a nagyobb plédet és magammal húztam Kris-t, hogy leüljünk. Azt hiszem kezdte felfogni, hogy mit akarok. Ledőltem a plédre, ő pedig mellém, szorosan hozzám bújva, majd magunkra húztam a takarót.

  - Ez gyönyörű! – ámult el, a csillagokat bámulva, így én is nagy nehezen elfordítottam a tekintetemet róla, hogy az égre nézzek. Tényleg nagyon szép látvány volt a sok, fénylő csodás pont az égen, amik különböző mintákat ábrázoltak. Az ég teljesen tiszta volt, semmi nem takarta a látványt, és a hold pedig bevilágította az udvart.

- Ugye hogy az? – sóhajtottam fel.

- Hogy jutott ez eszedbe? – kérdezte kuncogva.

- Nem tudom, csak nem tudtunk aludni így…

- Ez nagyon kellemes. – Ha lehet még közelebb bújt hozzám. – Látod a Göncölszekeret?

- Igen, ott van. – mutattam fel az égre.

- Oh, tényleg! Látsz még csillagképeket?

- Hm… egyenlőre nem. – ráztam a fejem. – De a hold nagyon szép.

- Az! – bólogatott. – Így hogy csak félhold, talán még szebb is mintha teljes lenne.

- Igen, de nálad nem szebb! – Adtam egy puszit a hajába.

- Nagyon jó, hogy kitaláltad ezt! – suttogta, és felemelte a fejét, hogy adjon egy édes csókot. – Ugye kint maradhatunk?

- Ameddig csak akarod. – Most én csókoltam meg őt, de ez egy kicsit elhúzódott. Még sokáig nézegettük a csillagokat, de aztán én elaludtam és szerintem Kristen is.

Húgomnak, Tamarának és anyukámnak annak az estének az emlékére, mikor éjjel egy pléden fekve néztük a csillagokat, augusztus 22-én! :)) Meg kéne ismételnünk!! (L)