37. fejezet - I. rész utolsó fejezete :))

Sziasztok emberek! :D Elérkeztünk az első rész, utolsó fejezetéhez, remélem sikerül elnyernem vele a tetszéseteket. :)) :$ Ha hibát találtok elnézést, de most fejeztem, be és fel akartam nektek rakni mindenképpen :D (L) Szóval jó olvasást!! :D (Y) *-*

Fejlemények

(Kristen szemszöge)

Robert összefonta az ujjainkat, miközben kifelé lépkedtünk Kelly and Regis stúdió óriási üvegajtaján. Az ajtó előtt két megtermett fekete ruhába öltözött őr várt minket a sok rajongóval és a sajtó munkatársaival együtt. Asz előbbiek papírokat nyújtogattak felénk sikítozva, hogy aláírjuk, és fotóztak, a sajtó pedig hülye kérdésekkel bombázott minket, és ugyancsak fényképeztek. Aláírtunk egy-két papírt, engedtünk, pár képet, viszont a kérdéseket hanyagoltuk.

- Ez őrület! – nyögött fel Rob, miután bevágódtunk a kisebb, de annál puccosabb limuzin hátuljába.

- Gondoltad volna, hogy ekkora siker lesz? – túrtam a hajamba, és én is felsóhajtottam.

- Nem, soha! – csóválta a fejét. – El se akarom képzelni, mi lesz a többi rész után. Főleg az utolsó után.

- Ne is mond! – csóváltam a fejem, miközben a sofőr indított.

Pár perc múlva elnevette magát, és ezt nem értettem. Kérdőre is vontam:

- Mi ilyen vicces?

- Csak az, hogy már most mekkora ügyet csinálunk abból, hogy üldöznek a rajongók, és fotóznak a riporterek. Ez még nem olyan nagydolog és eléggé az elején vagyunk. – magyarázta. – Nem tudom te hogy vagy vele, de egyelőre, még jobban imponál, mint idegesít, téged nem?

Elvigyorodtam.

- De mondhatjuk. – kuncogta, mire adott egy puszit az arcomra.

- És egy múlva meg kezdődik az Újhold! – emelte égnek a szemét, talán épp most képzelte el a forgatásokat. – Furcsa, hogy nem leszek benne folyton.

- Sokkal inkább használnám a rossz jelzőt, mint a furcsát. – fintorodtam el. – Miért így kellett Stephenie-nek így megírnia?

- Ha legközelebb találkozunk, vele vond kérdőre. – heherészett összeborzolva a hajamat. – Viszont Taylor meg nagyobb szerepet kaphat most.

- Örül is neki. – jegyeztem meg. – Viszont már hetek óta edzőterembe jár, hogy kocka hasa legyen.

- Igen. – nevetett. – De azt mondta ekkora szerepért, bármit megtesz, persze az észszerűség határán belül…

Vele nevettem.

A sofőr hamarosan kirakott minket a házunk előtt, és mi kihasználva az alkalmat, hogy sehol egy paparazzi, vagy rajongó, berohantunk a négy fal közé. Emily nem volt itthon, Jesse-nél töltötte a hétvégét. Én a részemről örültem, hogy Emily egyre jobban bízik színésztársában, és hogy megtalálta a párját, lehet hogy örökre… Akárcsak én? Lehet hogy Robert az igazi? Remélem! Nagyon szeretem őt!

  Mivel már éhen haltunk, gyorsan bementem a konyhába, és kivettem a fagyasztóból a pizzát amit már csak sütni kellett. Robert addig felszaladt a laptopjáért, majd ideült az asztalhoz vele.

- Kris… - szólt mikor, éppen bedobtam a sütőbe, a pizzát.

- Mondjad! – fordultam felé. Boldog mosoly terült szét az arcán. – MI történt?

- Visszaírtak attól a filmstúdiótól, amitől pár hete hívtak! – mesélte boldogan. – Jövő héten el kell mennem aláírni, a szerződést és az után még lesz egy megbeszélés, a forgatás pedig csak pár hónap múlva kezdődne, addigra a többi színészt is kiválasztják és mindent elrendeznek.

- De hát ez nagyszerű! – örvendeztem. – Gratulálok, Szívem!

- Köszi! – vigyorgott rám. – És itt forgatjuk a nagy részét New York-ban!

-  Szuper! – odamentem hozzá, hogy átöleljem. – Nagyon örülök neki.

- Én is! – az ölébe húzott egy csókra, de ahogy belemerültünk volna, a telefonom csörgése szakította félbe. Morgolódva vettem ki a zsebemből, és néztem rá a kijelzőre. Apa hív… Nagyot nyeltem és felvettem.

- Apa… - nem tudtam, hogy köszönjek neki. Elvégre, nem dobhatok oda csak egy „Szia!”- t mikor nem beszélünk egymással. Viszont ezt a szót kimondva Rob arcán egy hatalmas vigyor terült szét.

- Kristen… én… - nagyot sóhajtott és újra belekezdett. Nyilván ezernyi mondanivalója volt és sajnálta, hogy egymás után kell közölnie őket velem. De a következő kérdésére cseppet sem számítottam. – Hogy érzed magad? Jól vagy?

- Öö… hát igen eléggé jól vagyok. – hebegtem. – És… és te? Te jól vagy?

Hű ez aztán klassz beszélgetésnek ígérkezik.

- Fogjuk rá. – megköszörülte a torkát.  – Figyelj én… nem tudom, mit mondjak. Egyszerűen pocsékul érzem magam már hetek óta, pontosan azóta mióta ellátogattunk hozzátok.

 Szünetet tartott. Mondani akartam valamit, helyeselni akartam, de hiába nyitottam ki a szám, nem tudtam mit mondani.

- Tudom, hogy szörnyen dühös vagy rám, és tudom, hogy megérdemeltem, hogy hetekig nem beszéltél velem. – folytatta. – De megbántam amiket mondtam, Kristen. Igazad volt… még csak nem is ismertem a barátodat, alig beszélgettem vele, és már is becsméreltem.

- Ez így van. – bólintottam rá, Robert fürkésző tekintetétől kísérve.

- Sajnálom! – Őszintén kért bocsánatot.

- Tudom. – mondtam végül. – Ahogy azt is hogy most meg kéne bocsátanom…

- Mielőtt még bármit mondasz, szeretném, ha tiszta lappal indulnánk. – szakított félbe. – Mi lenne, ha eljönnétek ide hozzánk? Újrakezdhetnénk és megismerhetném Robertet…

 - Még megbeszélem Robbal, de szerintem oké. – válaszoltam a szóban forgó illetőre pillantva.

- Remek! – vidult fel. – Reméltem hogy belemész. Majd akkor hívj vissza, hogy mikor…

- Rendben. – feleltem.

- Most viszont mennem kell dolgozni. – közölte egy kis csönd után. – Tényleg nagyon sajnálom, Kris!

Muszáj volt elmosolyodnom.

- Semmi baj apa. – válaszoltam, és el is pirultam, mikor Rob, egy puszit nyomott az arcomra. – Akkor… jó munkát, és majd beszélünk.

- Köszi… Szervusz!

- Szia, Apa! – Éppen hogy ezt kimondtam, a vonal megszakadt, és ahogy zsebre tettem, Rob újra az ajkaimra tapadt.

- Beszéltél vele. – kuncogott, mikor elhúzódott.

- Igen. – vigyorogtam.

- Na látod, ugye, hogy jobban érzed magad? – tűrte el a rakoncátlan hajtincseimet.

- Sokkal jobban! – bólogattam. – Azt kérdezte megyünk-e hozzájuk majd egyik héten, hogy jobban megismerhessen téged… Tiszta lapot akar kezdeni.

- Világos. – bólintott. – Mehetünk!

- Komolyan?

- Persze, Kris! – nevetett. – Figyelj, ők a szüleid. És mivel együtt játunk, sőt ez a kapcsolat talán több is annál, találkoznom kell velük.

-  Köszönöm. – Szorosan magamhoz öleltem, és beszívtam az ingjéből áradó parfümillatot.

- Ugyan már. – megsimogatta a hajamat, és puszit is adott a fejem búbjára.

- Na, felmegyek, lemosom magamról ezt a sok sminket, amit rám kentek aztán, ha kész a pizza akár ehetünk is. – Felálltam az öléből, hogy felmenjek.

- Okés. – rám kacsintott és egy utolsó sók után hagyta, hogy otthagyjam a konyhát.

Miután megszabadítottam magam, a szemfestéktől, a szájfénytől, és az egyéb sminkektől, újra csatlakoztam Robhoz az étkezőasztalnál. Már eltette a laptopját, és éppen a pizzát vette ki a sütőből. Összefutott a nyál a számban már csak a látványára is. Gyorsan vettem elő tányérokat meg szalvétákat, és leültünk enni.

- Jackson az előbb hívott. – szólt, miután már túl voltunk az első pár falaton.

- igen? Hogyhogy?

- Azt mondta, hogy Kellannal beterveztek valami bulit holnap estére, és kérdezte, hogy nincs-e kedvem velük menni. – mesélte.

- Ez jól hangzik. – vigyorogtam.

- Azt is említette, hogy Ash és Nikki is egy csajos délutánt szerveztek be, és téged is el akarnak hívni. – folytatta olyan vigyorra,l amitől máris gyorsabban vet a szívem.

- Az klassz. – kuncogtam. – Vásárlás, mozizás…

- Nincs kedved menni?

- De van, csak nem nagyon szeretek vásárolni, tudod, de ettől függetlenül jól hangzik! – vigyorogtam. – Legalább mindegyikőnk eltölthet egy kis estét a barátaival.

- Biztos? Mert ha nem akarod akkor nem megyünk. – kezdett megint kombinálni.

- Rob… - vágtam közbe. – Attól hogy együtt vagyunk, még nyugodtan lóghatunk a haverjainkkal. Nem kell mindig a másikhoz igazodnunk, rendben? És ha bármikor, csak sörözni van, kedved mondjuk Jack-kel, tök nyugodtan elmehetsz!

- Akkor oké. – bólintott rá. – Ma mondtam már, hogy szeretlek.

- Annál biztos nem szeretsz jobban, mint én téged. – mosolyogtam rá pironkodva, és áthajoltam az asztalon, hogy adjak neki egy csókot, amit megint egy telefoncsörgés szakította félbe. Ash hívott, hogy rákérdezzen a holnapi csajos programra, és hogy lefixáljuk az időpontot.

  Evés után Robbal, tévét néztünk, és beszélgettünk, néha váltottunk, egy-két hosszabb csókot, de tökéletes volt a délutánunk, és az esténk pedig még annál is tökéletesebbre sikeredett.

*

 - A srácok itt vannak. – kiáltottam fel ki Robnak a konyhából, és letéve a kávéspoharamat, kisiettem, hogy ajtót nyissak, de Rob már szaladt is keresztül a hallon, így előbb ért az ajtóho,z mint én a csiga tempómban.

- Helló Kris! – intettek Jacksoinék.

- Hahó! – viszonoztam a köszönésüket.

- Mi újság? – jött a kérdés Kellantól.

- Semmi új. – vontam vállat.

Rob felegyenesedet felkapta a farmerdzsekijét, búcsúzóul megcsókolt és itt hagytak. Én még gyorsan összekötöttem a hajamat és belebújtam a cipőmbe, hogy mire a csajok itt lesznek. Ezt követően, még gyorsan elmosogattam a bögréinket, és leültem az asztalhoz. miközben az ott talált újságot lapozgattam, csak telt az idő, és Ashék sehol sem voltak, úgyhogy rájuk csörögtem de nem vette fel egyikőjükl se a telefont. Próbálkoztam Ash otthoni telefonján is aminek egyszer megata a számát, de aztán rájöttem, hogy már lemondta a szolgáltatást, mert nem használta a készüléket. Így hát tovább vártam. Egy óra elteltével, aztán, már kezdtem furcsállni. Ash sosem késik, de még ha Nikki késne is, akkor is már rég a plázában kéne lennünk. Valaminek történnie kellett. Fel alá kezdtem járkálni, és újra próbáltam hívni, mindkettőjüket, de semmi. Már épp azon voltam, hogy felhívom Robertet, de aztán egy ismeretlen szám hívott.

- Igen tessék? – vettem fel, de nem a lányok válaszoltak, hanem egy srác.

- Kristen Stewart? – kérdezte.

- Igen én vagyok. – feleltem, kicsit idegesen.

- Én Nikki bátyja vagyok, Nathan. – mutatkozott be. – Őt és Ashley-t nemrég hozták be a kórházba. Baleseteztek.

- Tessék? – leheltem.

- Nem olyan súlyosak a sérüléseik. – nyugtatott meg azonnal. – Nikki-nek megrándult a karja, és van egy pár mélyebb sebe, Ashlenek, pedig csak felszíni sérülései vannak, a légzsák miatt. 

 Felsóhajtottam.

- Mielőtt elaludt, a húgom kérte, hogy téged mindenképpen hívjalak fel, mert találkoztatok volna. – mondta. – Most mindketten alszanak.

- Hála isten hogy semmi komolyabb bajuk. – Le kellett ülnöm, a lábaim, már nem működtek tökéletesen. – melyik kórház?

- A New York Medhodist Hospital. – válaszolta.

- Az tudom, hol van, indulok! – bólogattam. - Kösz Nathan!

- Nincs mit!

 Zsebre vágtam a telefonomat, és felkapva a kocsi kulcsot azonnal rohantam az autómhoz. Egész úton úgy vezettem, mint egy őrült, szerintem legalább három piros lámpán is átmentem, de most nem érdekelt.  Egész úton kattogott az agyam, még szerencse hogy épségben odaértem. A portás gyorsan megadta az emelet számát és bár csak három emeletet kellett volna megmásznom, lifttel mentem. Nem kellett sokat keresnem a várót, rögtön az első ajtón belül volt és csak akkor jutott eszembe, hogy gőzöm nincs hogy néz ki Nathan. Sose láttam még, csak Nikki mesélt róla egyszer-kétszer.

- Nathan Reed-et keresem. – szóltam hirtelen, mire egy barna hajú kissé borostás arcú srác felpattant a fotelből, és idesietett hozzám.

- Itt vagyok! – mondta. – Kristen?

- Igen én vagyok. – bólogattam. – Hogy vannak?

- Azóta is alszanak, és a szülők is nemsokára itt lesznek. – vázolta a helyzetet. – Kösz hogy eljöttél!

- Persze! – Mit gondolt, otthon nézem a Top Modell leszek!-et?

Leültünk a váróba, és egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy felhívom Robertet, hogy elmondjam mi történt, de aztán meggondoltam magam. Nem teszem tönkre már az elején a délutánjukat. Majd ha felébrednek a csajok, és tudtam velük beszélni, felhívom.

  Nathannal nem volt sok közös témánk, néha dumáltunk erről-arról, de igazából, csak ültünk és néztünk ki a fejünkből. Én valamikor meglátogattam az automatát, vettem inni vagy enni, ittam kávét, de még így is lassan vánszorgott el az az egy óra, mire Ashley-ék felébredtek és bemehettünk hozzájuk. Először csak a szülei mentek be hozzájuk, de aztán én is.

- jól vagytok? – kérdeztem rögtön ahogy beléptem. Mindkettőjük, mosolygott, de tele voltak sebekkel, és eléggé fáradtnak tűntek.

- Voltunk már jobban is, de semmi vész. – biztosított Ash. Ennyire látni az arcomon az aggódást.

- Igen, túléljük. – tette hozzá Nikki.

- Ennek örülök!

- Annyira sajnáljuk, hogy nem tudtunk, elmenni… - kezdett sajnálkozni Ash.

- Ugyan már, nehogy magatokat hibáztassátok. – pirítottam rájuk. – Az a lényeg, hogy nincs bajotok. Tényleg… hogy történt?

- A kereszteződésben, egy pasi kihajtott elénk, és mi beleütköztünk. – motyogta Nikki. – De nem a mi hibánkból, neki piros volt a lámpája.

- Jó ég. – pislogtam. – És… és a pasi…

- Semmi nem, történt vele, a kocsija hátuljába ütköztünk bele. – morogta megvetően Ash. – De szerintem a vagyona meg fog csappanni a büntetésektől, és a károktól.

- Hát az biztos. – helyeseltem. – Mikor jöhettek ki?

- Már holnap. – válaszolta Ash. – Hála istennek, csak egy éjszakára tartanak bent. De te menj haza és pihend ki magad.

- Biztos? Mert szívesen itt maradok.

- Nem, menj csak haza. – tiltakozott Nikki. – Anyáék úgyis még itt lesznek egy darabig, és amúgy is aludni fogunk végig.

- Hát jó… De holnap még beszélünk, okés? – mutattam rájuk. – Hívlak titeket délután.

- Rendben! – vigyorogtak. – Köszi hogy bejöttél!

- Ez csak természetes. – Mindkettőjükhöz odamentem, hogy átöleljem őket. – Jobbulást!

Egy utolsó integetés után távoztam, a szobából. Elköszöntem a lányok szüleitől és nathantól is majd, elindultam kifelé. A liftben tárcsáztam Robert számát.

- Helló Kris, mi újság? – vette fel vidáman Szerelmem, és már előre rosszul éreztem magam, hogy elrontom a kedvét. Főleg hogy a háttérben valami jó zene szólt.

- Hát… a lányokkal nem jött össze a találka. – sóhajtottam, és mielőtt még belekérdezett volna folytattam. – Autóbalesetük volt, de minden rendben, semmi komoly sérülésük nincs, már beszéltem velük, jól vannak!

- Jézusom, de mi történt? – kérdezte döbbenten.

- Egy kereszteződésben, áthajtott a piroson egy pasi és belebentek. – mondtam.

- Hű, és akkor minden oké?

- Igen persze, csak fáradtak. – Kiléptem a liftből és keresztülsiettem a bejárati csarnokon.

- A kórházban vagy? – kérdezte.

- Igen most megyek ki a kocsihoz. – feleltem, kiérve a friss levegőre. Kissé lengedezett a szél, és már ment le a nap.

- Figyelj, hazamegyek. – Tudtam, hogy ez lesz! Miért mondtam el neki, mielőtt hazaér?

- Rob, kérlek, ne! – tiltakoztam. – Nyugodtan bulizzatok csak majd, hazajössz ha akarsz!

- Most akarok! – vágta rá. – Egyedül vagy, és szükséged van rám.

- Már bánom, hogy az előtt mondtam el mielőtt hazaérsz! – túrtam a hajamba és beszálltam a kocsimba. – Szórakozz csak nyugodtan!

- Szerinted tudok úgy szórakozni, hogy tudom, te otthon ülsz és szomorkodsz? – tette fel a költői kérdést.

- Rob… minden rendben, oké?

- Oké, még itt leszek, egy darabig aztán hazamegyek! – kötötte ki.

- Jól van. – mosolyodtam el. – Várlak!

- Szeretlek, és nyugi! – Hallottam, hogy ő is mosolyog.

- Én is szeretlek!

Letettük, és most már kevésbé gyorsan vezettem el hazáig. A szívem valahol megnyugodott, de még mindig a fejemben pörgött le előttem az elmúlt pár óra. Annyira rosszul éreztem magam, amikor Nathan felhívott. Úgy éreztem menten összeesek, és arra sem leszek képes, hogy egy értelmes mondatot kinyögjek. De aztán örültem neki, hogy nem történt nagyobb baj velük!

  Leparkoltam a ház előtt ahol szoktam, és még mindig a gondolataimba mélyedve indultam el az ajtó felé.

- Nem biztos, hogy túl békés ez a környék, ahhoz, hogy ne zárd le a kocsit. – szólt egy bársonyos hang, pár méterre tőlem. Robert melegen mosolyogva ücsörgött a tornác lépcsőjén.

- Rob! – kicsit meg is ijedtem tőle, de nem tudtam nem elmosolyodni. – Te meg hogy kerülsz ide?

- Nem bírtam ki, hogy ne jöjjek haza! – vallotta be és felállva kitárta a karját, és pedig hozzásimultam.

- Annyira megijedtem. – suttogtam az ingjébe.

- Tudom, Szívem. – Nyugtatásként a hátamat kezdte simogatni. – De jól vannak, úgyhogy nyugi.

- Köszi, hogy hazajöttél…. – mormoltam. – mi van a srácokkal?

- Ők is hazamentek. – felelte. – Be akarnak majd menni a lányokhoz is.

- Holnap már kiengedik őket. – néztem rá. – Na, menjünk be.

- Jó, de tényleg zárd le a kocsit. – kuncogott, mire én is nevetve, nyomtam meg a távirányító gombját. A kocsim egy pityegéssel jelezte, hogy zárva van, majd Rob átkarolt és úgy mentünk be a házba, hogy együnk valami vacsorát. közben végig a karomat cirógatta és ettől valami különös megnyugvás lett úrrá rajtam. Ekkor lettem biztos abban, hogy Robert Pattinsont, örökké szeretni fogom, nem vitatkozom!

Köszönöm szépen mindenkinek aki komizott, mindegyőtöket nagyon megszerettem, és mindem komi sokat ért! :)) Aki kérte, annak a holnapi nap folyamán el fogom küldeni a törit, és persze ezek után is csak szóljon akinek kell ;) A II. részt pár nap múlva kezdem el írni, úgy nagyjából egy hít múlva kerül majd fel :D Persze a blogon is változtatni fogok a kinézetét illetően. Új fejléc, téma stb. :D Na szóval mégegysze köszönet a pipákért és a kommentekért, remélem várjátok a Kulisszák szerelmesei II.-t ;) <3

Puszi

Regina